2009. január 31., szombat

ALPHONSE DE LAMARTINE - Magány






E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi , áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!


Fordította: Rónay György

Forrás: Klasszikus francia költők - A világirodalom klasszikusai - Európa Könyvkiadó 1984. 376-377.oldal

2 megjegyzés:

sat. írta...

sziep. kösz. s a szoborka kié?
s minden jóut!

Balogh Péter írta...

Magam is boldog voltam, amikor régi könyvemben e klasszikus francia költő művére leltem. Az illusztrációként használt képről nincsenek adataim. Azt hónapokkal ezelőtt a Google képkeresőtől "kaptam".