David Hume: Dialógusok a természetes vallásról; Második rész

Meg kell mondjam Cleanthes, mondta most Demea, hogy semmi sem lehetne meglepőbb számomra, mint az, ahogyan te ezt a vitát mindvégig felfogtad. Fejtegetésed egész hangneméből azt gondolhatná az ember, hogy te Isten létezésének tételét akarod fenntartani, az ateisták és hitetlenek gáncsoskodása ellenében, úgy érzed: az összes vallások eme alapigazságának bajnoka kell, hogy legyél. Ámde ez - remélem - egyáltalán nem is kérdés közöttünk. Meg vagyok győződve arról, hogy senki, legalábbis józan ésszel, nem táplálhat magában soha komoly kételyt egy ennyire bizonyos és ennyire önevidens igazsággal szemben. A kérdés, melyről beszélgettünk, nem Isten létezését, hanem a természetét érinti. Erről állítom én, az emberi gondolkodás hiányosságaiból kiindulva, hogy teljességgel felfoghatatlan és ismeretlen számunkra. Ennek a legfensőbb szellemnek a lényege, tulajdonságai, létezésének módja, fennállásának voltaképpeni természete, ezek és minden egyes állítás, amely egy ilyen isteni lényre vonatkozik, örökre rejtélyek maradnak az emberek számára. Nekünk, embereknek, lévén véges, gyenge és vak teremtmények, meg kellene aláznunk magunkat az ő fenséges jelenlétében, és saját törékenységünk tudatában, csendben imádnunk az ő végtelen tökéletességeit, amelyeket szem nem látott, fül nem hallott, és szív be nem fogadott, hogy elgondolhatná őket. Ezeket a dolgokat mélységes-mély köd fedi el az emberi kíváncsiság elől. Szentségtelen dolog lenne hát megpróbálni áthatolni e megszentelt homályon. És csaknem ugyanolyan szentségtörő az a merészség, amellyel némelyek Isten természetét és lényegét, rendeléseit és tulajdonságait fürkészik, mint az, amikor tagadják az Ő létezését.
Ámde, nehogy ti azt gondoljátok, hogy ezen a ponton jámborságom fölébe kerekedett filozófiámnak, véleményemet alá fogom támasztani, már ha szüksége van alátámasztásra, egy nagyon nagy tekintéllyel is. Idézhetném itt majdnem az összes teológusokat, a kereszténység létrejöttétől fogva, akik valaha ezt, vagy azt a teológiai témát taglalták. Azonban pillanatnyilag csak egyvalakire fogok szorítkozni, aki ugyanolyan híres jámborságáról, mint filozófiájáról. Ez pedig Malebranche atya, aki, emlékezetem szerint ekképpen fejezi ki felfogását: Nem annyira azért kell Istent szellemnek neveznünk, hogy pozitív értelemben megmondjuk, mi is ő, mint inkább azért, hogy ezzel jelezzük, hogy Ő nem anyag. Ő végtelenül tökéletes Létező: ebben nem kételkedhetünk. Ámde ugyanúgy, ahogy - még ha testnek is gondolnánk - akkor sem lenne szabad az antropomorfiták módján azt képzelnünk, hogy emberi testtel van felruházva, arra hivatkozva, hogy az emberi test az összes testek közül a legtökéletesebb, azt nem szabad képzelnünk, hogy - pusztán azért, mert nem ismerünk semmi tökéletesebbet az emberi szellemnél - Isten szellemének emberi fogalmai vannak, vagy bármiben hasonló a mi emberi szellemünkhöz. Inkább azt kellene hinnünk, hogy ahogy Ő fel tudja fogni az anyag tökéletességeit, anélkül, hogy anyag lenne... felfogja a teremtett szellem tökéletességeit is, anélkül, hogy szellem lenne, abban az értelemben, ahogyan mi gondoljuk el a szellemet. Tehát az ő igazi neve 'Ő Aki Van' vagy más szavakkal: Lét bármilyen korlátozás nélkül, Abszolút Lét, a végtelen és tökéletes Lét.
Miután idéztél egy ilyen nagy tekintélyt, válaszolt Philo, és idézhettél volna még ezernyit, nevetséges lenne, ha én hozzátenném ehhez a magam felfogását, vagy kifejezném a magam helyeslését. De bizonyosan amikor értelmes emberek taglalják ezeket a kérdéseket, ott a kérdés sohasem az Istenség létezését, hanem csakis természetét érintheti. Az előbbi igazság, mint azt helyesen állapítottad meg az imént, megkérdőjelezhetetlen, és önmagában nyilvánvaló. Semmi sem létezhet ok nélkül, és ennek a Mindenségnek (bármilyen is legyen) az okát Istennek nevezzük; s jámbor módon neki tulajdonítunk mindenfajta tökéletességet. Aki ebben az alapvető igazságban kételkedne, az rászolgál minden büntetésre, mely csak sújthatja a filozófusok körében az embert : a gúnyra, a nevetségessé válásra, a megvetésre és a helytelenítésre. De mivel minden tökéletesség relatív, ezért sohasem lenne szabad azt gondolnunk, hogy fel tudjuk fogni ennek az isteni Létezőnek a tulajdonságait, vagy feltételeznünk, hogy tökéletességeinek bármilyen analógiája vagy hasonlósága volna egy emberi teremtmény tökéletességeihez. Bölcsesség, gondolkodás, tervezés, tudást; ezeket a dolgokat igazságosan tulajdonítjuk neki, mert ezekhez a szavakhoz az emberek körében tisztelet kapcsolódik, és nincs más nyelvünk, vagy más fogalmaink, amelyekkel kifejezhetnénk iránta való imádatunkat. De óvakodjunk, nehogy azt gondoljuk, hogy saját fogalmaink bármilyen módon megfelelnek az ő tökéletességeinek, vagy hogy tulajdonságainak bármilyen hasonlósága lenne eme, az emberek között előforduló minőségekhez. Ő végtelenül felette áll a mi korlátozott szemléletünknek és felfogásunknak, és lénye sokkal inkább az imádság tárgya a templomban, mint a vitáé az iskolákban.
Valójában, Cleanthes - folytatta - nem kell annak a mesterkélt szkepticizmusnak a segítségét igénybe vennünk, amely oly ellenszenves neked, hogy határozott véleményre jussunk ebben a kérdésben. Fogalmaink nem terjedhetnek messzebb tapasztalatainknál. Nincs tapasztalatunk az isteni tulajdonságokról és működésről; nem kell lezárnom most szillogizmusomat: te magad is levonhatod a következtetést. Nekem pedig (de remélem neked is) élvezetemre szolgál, hogy a helyes gondolkodás és az igazi jámborság versengve jutnak e ponton ugyanarra a következtetésre és mindkettőjük megállapítja: a legfelsőbb Lény imádatra méltó természete számunkra rejtelmes és felfoghatatlan.
Hogy ne szaporítsuk fölöslegesen a szót - mondta Cleanthes - sokkal inkább Demeához intézve szavait, mintsem Philo kegyes szónoklatára válaszolva, röviden el fogom magyarázni, hogyan is gondolom ezt a dolgot. Nézzünk körül a világban. Tekintsük az egészet vagy valamennyi részét külön-külön is! Nem egyébnek fogjuk találni azt, mint egyetlen nagy gépezetnek, amely végtelen számú kisebb gépre oszlik, melyek megint tovább oszthatóak, túl menve azon, amit még az emberi érzékelés és képességek nyomon tudnak követni és meg tudnak magyarázni. Mindezek a különböző gépek, és még legkisebb részeik is olyan pontossággal vannak egymáshoz illesztve, amely csodálatra indít minden embert, aki valaha vizsgálta őket. Az, ahogy a természetben mindenütt az eszközök részletekbe menően megfelelnek az általuk szolgált céloknak, pontosan, jóllehet az ember képességeit messze meghaladó mértékben, ugyanolyan, mint az emberi találékonyság, az emberi tervezés, gondolkodás, bölcsesség és értelem által létrehozott dolgok működése. Mivel tehát az okozatok hasonlítanak egymásra, ezért az analógia minden szabálya annak a következtetésnek a levonására vezet bennünket, hogy hasonlítanak az okok is, hogy a természet Alkotója valamiképpen az emberi elméhez hasonló, bár, megfelelően az általa alkotott mű nagyságának, sokkal nagyobb képességekkel rendelkezik. Eme a posteriori érvelés, és egyedül eme érvelés által bizonyítjuk mind az Istenség létezését, mind hasonlóságát az emberi szellemhez és értelemhez.
Meg kell, hogy mondjam, Cleanthes, mondotta Demea, hogy kezdettől fogva nem tudom elfogadni következtetésedet az istenségnek az emberekhez való hasonlóságáról, s még kevésbé tudom elfogadni azokat az eszközöket, amelyekkel megpróbálod megalapozni ezt! Micsoda eljárás ez! Semmiféle bizonyítása Isten létezésének! Semmiféle absztrakt érvelés! Semmiféle a priori bizonyíték! Mindezek a dolgok, amelyekhez mindezidáig olyannyira ragaszkodtak a filozófusok, mind tévedések, mind szofizmák lennének? Nem juthatunk messzebb e tárgyban, mint ameddig a tapasztalat és a valószínűség vezet minket? Nem mondom azt, hogy ez az Istenség ügyének az elárulása. Ámde bizonyosan eme mesterkélt pártatlansággal az ateistáknak adsz olyan előnyt, amelyhez ők puszta érveléssel és gondolkodással sohasem juthatnának.
Ami főként aggaszt engem ebben a tárgyban - mondotta Philo - az nem annyira az, hogy Cleanthes az összes vallás mellett szóló érveket a tapasztalati érvelésre redukálta, hanem inkább az, hogy ezek az érvek még eme csekélyebb értékű érvelésfajtán belül sem tűnnek a legbizonyosabbaknak és a legcáfolhatatlanabbaknak. Hogy egy kő le fog esni, hogy a tűz éget, hogy a földnek van bizonyos szilárdsága, ezeket a dolgokat ezerszer és ezerszer megfigyeltük, és amikor ezekből a fajta jelenségekből bármikor egy újabb kerül elénk, akkor habozás nélkül vonjuk le a szokásos következtetést. Az ilyen esetek pontos hasonlósága egymáshoz teljes bizonyosságot ad nekünk minden hasonló eseményt illetően, s ezért sohasem kívánunk vagy keresünk erősebb bizonyítékot. De valahányszor, akár a legcsekélyebb mértékben is, elveszünk a két eset közötti hasonlóságból, akkor ezzel arányosan csökken következtetésünk bizonyosságának a mértéke is; és végül lehet, hogy csak egy nagyon gyenge analógiához jutunk két dolog között, amelyről közismert az, hogy mennyire könnyen bizonyulhat tévesnek vagy bizonytalannak. Miután tapasztalatokat szereztünk a vér keringéséről az emberi lényekben, nincs kétségünk arra vonatkozóan sem, hogy ez hasonlóan zajlik Titiusban vagy Maeviusban. De már a vér keringése a békákban vagy a halakban csak egy, az analógiából vett feltevést, jóllehet jól megalapozott feltevést ad a kezünkbe arra vonatkozóan, hogy ugyanez menne végbe az emberekben és más állatokban. Az analogikus érvelés sokkal gyengébb, amikor az állatok vérkeringésére vonatkozó tapasztalatunkból arra következtetünk, hogy a nedvek is keringenek a növényekben, és azokról, akik elsietve követték ez a tökéletlen analógiát, pontosabb kísérletek nyomán kiderült, hogy tévedtek.
Ha látunk egy házat, Cleanthes - folytatta Philo - akkor a legnagyobb bizonyossággal vonjuk le azt a következtetést, hogy van egy tervezője vagy építője, mert pontosan ez a fajta okozat az, amelyről tapasztalataink azt mutatják, hogy egy ilyen fajta okból ered. Ámde bizonyosan nem fogod azt állítani, hogy az Univerzum ilyen értelemben egy házhoz hasonlítana, hogy ugyanezzel a fokú bizonyossággal következtethetünk egy hasonló okra, vagy hogy az analógia itt teljes és tökéletes lenne. A két eset közötti különbség olyannyira szembeszökő, hogy következtetésed számára legfeljebb egy becslés, egy sejtés, egy hasonló okra vonatkozó feltevés rangját igényelheted, és terád bízom annak a mérlegelését, hogy ezt hogy fogják fogadni a többiek.
Bizonyosan nagyon rosszul - felelte Cleanthes - és megérdemelném a szidást és lenézést, ha megengedném, hogy az Istenség létezésének bizonyítékai nem tekinthetőek többnek becslésnél vagy sejtésnél. Ámde gondold csak meg: az eszközöknek az általuk szolgált célokhoz való idomulása egy ház illetve az Univerzum esetében valóban olyan csekély hasonlóságot jelentene a két eset között? Nem látod-e mindkét esetben a rendszer végső okainak célszerű és gazdaságos működését? Minden egyes rész rendjét, arányait és elrendezését? Egy lépcső fokait nyilvánvalóan úgy alkotják meg, hogy az emberi lábak fel tudjanak hágni rájuk, és ez a következtetés bizonyos és tévedhetetlen. Az emberi lábakat szintén úgy alkotta meg tervezőjük, hogy alkalmasak legyenek a járkálásra és a felhágásra az emelkedőkön; s megengedem, hogy ez a következtetésünk, a két dolog közötti különbség miatt, melyet te említettél, nem ennyire bizonyos, de már pusztán ezért csak a feltevés, vagy a sejtés rangját érdemelné meg?
Jóságos Istenem - kiáltotta Demea, megzavarva Cleanthest - hová keveredtem? A vallás buzgó védelmezői megengedik, hogy az Istenség létének bizonyítékai nem tökéletesen bizonyosak? És te Philo, akinek a segítségére alapoztam, amikor az előbb az isteni természet imádásra méltó rejtelmességét bizonyítottam, te elfogadod Cleanthesnek ezeket a bizarr, szélsőséges nézeteit? Milyen más nevet adhatnék ugyanis ezeknek? Avagy miért is fognám vissza rosszallásomat, amikor ti, olyan tekintéllyel megtámogatva, mint Cleanthesé, efféle elveket fejtegettek egy olyan fiatal ember előtt, mint Pamphilus?
Úgy látom, nem fogod fel, válaszolta Philo, hogy én Cleanthessel a maga saját módján vitatkozom, és megmutatva neki, milyen veszélyes következmények fakadnak tanaiból, remélem, hogy a mi vélekedésünkre tudom téríteni őt. De a mi beszélgetésünkben, úgy látom, a leginkább az zavar téged, ahogyan Cleanthes az a posteriori érvet bemutatta, s mivel azt láttad vitánkból, hogy ez az istenérv valószínűleg kisiklik a markodból és egész ereje szertefoszlik, ezért úgy véled : az érvelés valódi erősségeit Cleanthes annyira nem tudta megmutatni, hogy nem tudod elhinni, hogy jól mutatta volna be azt. Azonban az a helyzet, hogy bármennyire is eltérnek nézeteim Cleanthes veszélyes tanaitól, meg kell engedjem neki azt, hogy helyesen mutatta be nekünk ezt az érvet, és hozzá fogok most úgy előadni neked a kérdést, hogy ne legyenek további aggályaid ezzel kapcsolatban.
Ha valaki elvonatkoztatna minden dologtól, amit tud, vagy lát, akkor teljesen képtelen lenne saját képzeteiből kiindulva megállapítani, hogy milyen dolgok és történések színtere az Univerzum, s nem tudná a dolgok egyik állapotát vagy helyzetét sem előnyben részesíteni a másikkal szemben ama szempontból, hogy melyik a valóságos. Hiszen mivel semmi, amit világosan el tud gondolni, nem tekinthető lehetetlennek, vagy ellentmondásosnak, ezért képzelete minden szörnyszüleménye ugyanolyan helyre számíthat a valóságban, s nem is találhat semmiféle helytálló indokot, amely miatt az egyformán lehetséges eszmék és rendszerek közül miért kellene elfogadnia az egyiket és elvetni a többit.
S megint csak , miután kinyitja a szemét és olyannak szemléli a világot, amilyen az valójában, akkor előszörre lehetetlen lenne számára meghatározni bármilyen egyes esemény okát, még kevésbé a dolgok összességéét, vagy az Univerzumét. Szabadjára engedhetné képzelőerejét és az végtelen változatosságban hozhatná elé a különböző beszámolókat és képeket. Ezek mind lehetségesek lennének, de mivel mind egyformán lehetségesek, ezért önmagától ez az ember sohasem tudna kielégítő magyarázatot adni arra, miért részesíti előnyben az egyiket a többivel szemben. Egyedül a tapasztalat mutathatná meg neki bármely jelenség valódi okát.
Mármost láthatod Demea, hogy ha ilyen módon gondolkodunk, abból az következik (és ezt hallgatólagosan maga Cleanthes is elismeri), hogy a rend, a rendezettség, vagy a dolgok működését magyarázó végső okok illeszkedése egymáshoz önmagában egyáltalán nem bizonyítja, hogy a világban valamiféle terv valósulna meg, hanem csakis annyiban, amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy a rendezettség ebből az alapelvből ered. Hiszen egyedül a priori
Be kell valljam, kezdettől fogva meg voltam botránkozva eme, az Istenség és az emberi lények közötti állítólagos hasonlóság gondolatán, és azt kellett gondoljam, hogy ebből a legfőbb Lény olyan fokú lealacsonyítása következik, amelyet egyetlen igazi istenhívő sem tűrhet el. Segítségeddel ezért, Demea, arra fogok törekedni, hogy védelmezzem azt, amit helyesen neveztél az isteni természet imádásra méltó rejtelmességének, és meg fogom cáfolni Cleanthesnek ezt az érvelését, amennyiben ő megengedi nekem, hogy helyesen mutattam be azt.
Miután Cleanthes ezt elismerte, Philo - rövid szünet után - a következőképpen folytatta fejtegetését. Azt az alapelvet illetően, hogy minden, a tényekre vonatkozó fejtegetésünk a tapasztalaton alapszik, hogy minden kísérleteken alapuló érvelésünk azon az előfeltevésen alapszik, hogy hasonló okok hasonló okozatokat idéznek elő, most nem sok vitám lesz veled Cleanthes. De kérlek, figyeld csak meg, milyen rendkívüli elővigyázatossággal járnak el az összes igazi kutatók, amikor kísérleteik eredményét hasonló esetekre vonatkoztatják. Ha az esetek nem pontosan hasonlóak, akkor nem fogják teljes bizalommal múltbeli megfigyeléseik eredményeit bármilyen egyedi jelenségre vonatkoztatni. A körülmények bármilyen megváltozása kétségeket idéz fel bennünk az adott esetet illetően, és új kísérletekre lenne szükségünk hogy teljes bizonyossággal igazoljuk, hogy az új körülményeknek nincs jelentőségük vagy súlyuk. Ha megváltozik a kérdéses dolog tömege, helyzete, elrendezése, kora, a levegő, vagy a környező tárgyak milyensége, mindezek a részletkörülmények a legváratlanabb következményekkel járhatnak. És - hacsak a kérdéses tárgyak nem teljesen ismerősek számunkra - a legnagyobb merészség lenne részünkről biztosan azt várni, hogy e változások bármelyike után egy esemény hasonló lesz ahhoz, amelyet korábban figyeltünk meg. Ha valahol, akkor ezen a ponton különbözik a filozófus lassú és megfontolt előrehaladása a közönséges ember hanyatt-homlok eljárásától, akit következtetései levonásában már a legkisebb hasonlóság is sietségre ösztökél, s így nem képes semmiféle belátásra vagy megfontoltságra.
De azt gondolhatod-e Cleanthes, hogy megőrizted a te szokásos flegmádat és bölcsességedet, amikor ekkora lépést tettél, amikor összehasonlítottad az Univerzumot a házakkal, a hajókkal, a bútorral és a gépekkel, és bizonyos szempontból való hasonlóságukból levontad a következtetést, hogy okaik is egymáshoz hasonlóak? A gondolkodás, a tervezés, az értelem, ahogyan az emberekben és más állatokban találjuk őket, nem több, mint az Univerzum forrásainak és alapelveinek egyike, éppen úgy, mint a hőség vagy a hideg, a vonzás vagy a taszítás, és száz másik, amelyeket naponta megfigyelünk. Egyike az aktív oksági tényezőknek, amelyek révén a természet egyes egyedi részei, úgy találjuk, változásokat tudnak létrehozni többi részeiben. Azonban átvihető-e egy következtetés, valamennyire megfelelő módon, a részekről az egészekre? Abból, hogy megfigyeljük egy hajszál növekedését, megtudhatunk-e bármit az ember származásáról? Egy falevél kivirulása, még ha teljesen jól is ismerjük, megenged-e nekünk bármilyen következtetést egy fa növekedését illetően?
De megengedve, hogy a természet egyik részének a másikra való hatásait tekintjük az egész természet eredetére vonatkozó ítéletünk alapjának (amit pedig sohasem engedhetünk meg); miért választanánk ki egy annyira kicsiny, annyira gyenge, annyira körülhatárolt alapelvet, mint az az értelem, és az állati szervezet ama ésszerű felépítése, amelyet ezen a bolygón találunk? Miféle különös privilégiummal rendelkezik az agynak az a kicsiny belső izgés-mozgása, amelyet mi gondolatnak nevezünk, hogy ezt tegyük az egész Univerzum modelljévé? Saját javunkra való elfogultságunk persze minden alkalommal ezt sugallja. De az igaz filozófiának elővigyázatosan őrizkednie kell egy ilyen természetes illúziótól.
Ily messze lévén attól, hogy elismerjem, hogy a világ egy részének működései lehetővé tesznek számunkra bármilyen helytálló következtetést az egész eredetére nézve, nem engedném meg az sem, hogy bármely egyes résszel kapcsolatos tapasztalatainkat szabályszerűnek fogadjuk el egy másik részre vonatkozóan is, ha ez utóbbi nagyon távol van az előbbitől. Van-e bármilyen ésszerű alapunk arra a következtetésre, hogy egy másik bolygó lakói rendelkeznek gondolkodással, értelemmel, ésszel, vagy bármi olyasmivel, ami ezekhez az emberi képességekhez hasonló? Ha a természet olyan szélsőségesen különböző módokon működik ezen a kis bolygón, akkor el tudjuk-e képzelni, hogy mindenütt egy ilyen hatalmas Univerzumban szüntelenül önmagát másolja? És ha a gondolkodás, amint azt jó indokkal feltételezhetjük, a világnak erre a kis szögletére szorítkozik, és még itt is oly korlátozott működési tere van, akkor hogyan lehetne megfelelő eljárás, ha gondolkodást tulajdonítunk minden dolgok végső okának? Ehhez a fokú naivitáshoz képest megbocsátható tévedés, ha egy paraszt, a maga szűklátókörű módján azt képzeli, hogy országokat úgy kell kormányozni, ahogy ő irányítja a maga ház körüli gazdaságát.
De még ha valaha meg is bizonyosodnánk arról, hogy egy, az emberihez hasonló gondolkodás és értelem megtalálható mindenütt az Univerzumban, és tevékenysége máshol sokkal nagyobb mértékű volna és a dolgokra nagyobb befolyással bíró volna, mint amilyennek ezen a bolygón tűnik: nos, még ekkor sem láthatom be, hogy egy már kialakult, elrendezett, egybeillesztett világmindenség működését hogyan terjeszthetnénk ki megfelelően egy még születőben lévő, efelé a kialakultság és elrendezettség felé haladó világra. Megfigyelések révén tudhatunk valamit egy kifejlett állat testének belső összhangjáról, viselkedéséről és táplálásáról, de csak nagy óvatossággal vihetjük át ezeket a megfigyeléseinket egy magzatnak az anyaméhben való növekedésére és még óvatosabban arra, ahogyan egy piciny állatkezdemény alakul ki a hím szülő ágyékában. A természet - még a saját, korlátozott tapasztalatainkra támaszkodva is azt találjuk - végtelen számú erőforrással és elvvel rendelkezik, s ezek a különböző tényezők szakadatlanul megmutatkoznak, minden, a természet dolgainak elhelyezkedésében vagy állapotában bekövetkező változásnál. Azt tehát csak a legnagyobb merészséggel állíthatjuk, hogy meg tudnánk határozni: egy olyan, teljesen újszerű és számunkra ismeretlen helyzetben, mint a világmindenség kialakulása, milyen új és ismeretlen elvek serkenthetik a természet működését.
(Ennek a nagy rendszernek egy nagyon kis részét, időben egy nagyon kis szeletét, és nagyon tökéletlenül tártuk csak fel? S ebből kiindulva jelentenénk ki valamit határozottan az egész eredetét illetően?)
Csodálatraméltó következtetés! A köveknek, a fának, a tégláknak, a vasnak, a réznek emberi művészet vagy mesterség nélkül nincs semmiféle rendje vagy elrendeződése még ezen a kicsiny bolygón sem: ezért az Univerzum eredetileg nem nyerhette volna el a maga rendjét és elrendezettségét valamilyen, az emberi alkotóhoz hasonló alkotó nélkül. Azonban a természet egy részének működése zsinórmértékül szolgálhat-e egy másik, az elsőnél sokkalta nagyobb része számára? Az egész számára is? Ennek a nagyon kicsiny résznek a törvényszerűségei érvényesek az egész Univerzumra? Vajon az, amilyen a természet az egyik állapotban, biztos zsinórmérték lehet egy másik, az előzőtől teljesen különböző állapotban is?
S hibáztathatsz-e engem Cleanthes, ha itt Szimonidész bölcs tartózkodását követem, aki, a híres ókori történet szerint, amikor Hierón azt kérdezte tőle: Milyen Isten? egy napot kért a gondolkodásra, azán még két napot, s ezen a módon mindig tovább nyújtotta a határidőt, anélkül, hogy valaha is előállt volna az ő definíciójával, vagy leírásával? Hibáztathatsz-e engem Cleanthes, ha én már rögtön az elején azt válaszoltam volna erre a kérdésre: Nem tudom, és tudatában vagyok annak, hogy ez a tárgy messze túl van azon, ameddig észbeli képességeimmel eljuthatok? Ahányszor tetszik, annyiszor kiabálhatod rám, hogy szkeptikus és tréfamester vagyok. Azonban oly sok, számunkra ismerősebb tárgynál találtam tökéletlenségeket, sőt még ellentmondásokat is az emberi értelemben, hogy soha, semmilyen körülmények között sem várnék semmiféle sikert az értelem gyenge sejtéseitől egy olyan tárgyat illetően, amely oly magasztos, és oly távol van a megfigyelésünk számára hozzáférhető területektől. Amikor két fajta tárgyról mindig megfigyelem, hogy összetartoznak, akkor, valahányszor látom az egyik létezését, a megszokás erejénél fogva következtetek a másik létezésére is. És ezt nevezném a tapasztalatból vett érvnek. De hogy hogyan lehetne helyénvaló ez az érvelés ott, ahol, mint a jelen esetben is, a tárgy egyetlenegy, egyedei nincsenek, s olyan más tárgyak, amelyek vele párhuzamba lennének állíthatóak, vagy különös hasonlósággal rendelkeznének, azt ugyancsak nehéz lesz megmagyaráznod. És mondhatja-e nekem bárki komoly arccal, hogy egy rendezett univerzumnak valamilyen, az emberéhez hasonló gondolatból és alkotóképességből kellett kialakulnia, mert tapasztalatunk van erről? Hogy megbizonyosodjunk erről az érvelésről, arra lenne szükségünk, hogy tapasztalatunk legyen a világok eredetéről is, és bizonyosan nem elégséges, hogy láttuk a hajók és a városok létrejöttét az emberi alkotóképesség és mesterségbeli tudás nyomán...
Philo ilyen vehemens módon haladt előre a maga fejtegetésében, nekem úgy tűnt, valamiképpen a tréfás és a komoly hangulat között maradva, amikor egyszerre észrevette a türelmetlenség jeleit Cleanthesen, s ekkor rögtön elhallgatott. Mindössze annyit kell javasolnom számodra - mondotta Cleanthes -, hogy ne élj vissza a szavakkal, illetve ne használd a köznép kifejezéseit arra, hogy kiforgasd a filozófusok érveit. Te is tudod, hogy a közönséges emberek gyakran megkülönböztetik az észt a tapasztalattól, még akkor is, amikor a kérdés csak a tények és a dolgok létezése, vagy nem létezése kérdésére vonatkozik; jóllehet amikor az észt
Igen! - kiáltotta Philo, megzavarva őt - van másik föld! Vajon a Hold nem egy másik Föld-e, amelyet látunk önmaga körül forogni? Vajon a Vénusz nem egy másik Föld-e, amelynél ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg? A Nap pályája vajon nem ugyanezt az elméletet erősíti meg az analógia erejével? Az összes bolygók, vajon nem mind Földek-e ezek, amelyek a Nap körül forognak? Vajon a Jupitert és a Szaturnuszt kísérő égitestek nem holdak-e, amelyek eme nagy bolygók körül, s velük együtt a Nap körül keringenek? Ezek az analógiák és hasonlóságok, másokkal együtt, melyeket nem említettem, az egyedüli bizonyítékai a kopernikuszi rendszernek. S terád marad, hogy átgondold: vajon rendelkezel-e valamilyen ugyanilyen fajta analógiával, amellyel alátámaszthatnád a magad teóriáját.
Úgy áll a dolog valójában, Cleanthes, hogy a csillagászat modern rendszerét mostanra annyira elfogadták az összes kutatók, és annyira lényegi részévé vált már legkorábbi oktatásunknak is, hogy általában nem túl aggályosan vizsgáljuk azokat az érveket, amelyeken ez a rendszer alapul. Mostanra puszta kíváncsiságból tanulmányozzuk azokat, akik először írtak erről a tárgyról, akiknek még az előítéletek teljes erejével kellett szembeszállniuk mikor az új tudományt hirdették, s hogy népszerűvé és meggyőzővé tegyék azt, érveiket minden oldalról alá kellett támasztaniuk. De ha figyelmesen átolvassuk Galilei híres dialógusait a világ rendszeréről, akkor azt fogjuk találni, hogy ez a hatalmas géniusz, egyike a legragyogóbbaknak, akik valaha éltek, először minden erejével bizonyítani akarja, hogy nincs alapja annak a distinkciónak, amelyet általában teszünk az elemi és az égi szubsztanciák között. Az iskolás bölcselők, akik az érzékelés illúzióiból indultak ki, a végletekig vitték ezt a distinkciót, és az utóbbi szubsztanciákról azt állították, hogy nem keletkezhetnek és nem pusztulhatnak el, nem változhatnak és nem szenvedhetnek el semmiféle külső hatást; felruházták őket mindazoknak a tulajdonságoknak az ellenkezőjével, melyek az előbbi fajta szubsztanciákat jellemzik. Galileo azonban, a Holddal kezdve, bizonyította, hogy az minden vonatkozásban a Földhöz hasonló, akár konvex formáját tekintve, akár azt, hogy sötétségbe borul, mikor nem világítja meg semmi, akár ha sűrűségét, vagy anyagának szilárd és folyékony összetevőre való megoszlását nézzük, akár pedig azt, hogy fázisai szabályosan váltakoznak, hogy a két test kölcsönösen megvilágítja és elhomályosítja egymást, a Hold felszíne is egyenetlen, és így tovább. Sok ilyenfajta, az összes égitestre vonatkozó példa megismerése után az emberek nyilvánvalóan látták, hogy ezek a testek megfelelő tárgyai a tapasztalatnak, és a hasonlóság természetük között képessé tett bennünket arra, hogy ugyanazokat az érveket és ugyanazokat a jelenségeket kiterjesszük az egyikről a másikra.
A csillagászoknak ebben az elővigyázatos eljárásából már kiolvashatod Cleanthes az ítéletet a saját eljárásod felett, vagyis inkább láthatod belőle, hogy az a tárgy, amellyel fejtegetéseidben foglalkoztál, meghalad minden emberi értelmet és vizsgálódást. Állíthatod-e, hogy ki tudsz mutatni ilyen, a fentebbiekhez hasonló hasonlóságot egy ház szerkezete és egy Világegyetem keletkezése között? Láttál-e a természetben valaha is olyan állapotot, amely hasonlítana az elemek első elrendeződéséhez? És volt-e időd arra, hogy megfigyeld a jelenségek egész fejlődési folyamatát, a rend első megjelenésétől annak teljes megvalósulásáig? Ha igen, akkor idézd fel tapasztalataidat, és mutasd meg nekünk az elméletet, amelyet leszűrtél belőlük!

Forrás