MARCUS AURELIUS elmélkedései... 5.rész

5. Marcus Aurelius: Múlandóságunkról, a természetről, gondolatvilágunkról és egyebekről...
- Marcus Aurelius: Elmélkedések (3. könyv, 1. rész)

1. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy minden nappal fogy az élet, s mindinkább összezsugorodik a hátralevő rész, hanem azt is meg kell fontolnunk, hogy, ha valaki magas kort ér el, akkor is bizonytalan, vajon csorbítatlanul elegendő lesz-e elmeereje a körülmények mérlegelésére, az isteni és emberi dolgok megértését célzó szemlélődésre. Mert ha valaki másodszor kezd gyermekké lenni, azt a lélegzés, táplálkozás, képzelődés, ösztönélet s más ilyesmi elkísérik ugyan, de idő előtt elhagyja mindaz, amihez föltétlenül gyakorlott belátás szükséges: az önrendelkezés, a kötelességgel való pontos számot vetés, a jelenségek elemzése, az a képessége, hogy meg tudja állapítani az életből való távozás kellő pillanatát. Sietnünk kell hát nemcsak azért, mert mindinkább közelebb jutunk a halálhoz, hanem azért is, mert a dolgok megértése és helyes megfigyelése már előbb elmarad tőlünk.

2. Az olyan dolgokat sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a természet alkotásainak még a ráadásaiban is van valami vonzó báj. Így a kenyér egyes részei sütés közben megrepedeznek, s az ilyen repedések, bár bizonyos módon a pék mester szándéka nélkül valók, valahogyan jól festenek ott, sőt az étvágyat is ingerlik. Így a füge is meghasad, ha érett. A fán rajta hagyott érett olajbogyónak valami különös szépséget ad, hogy közel van az erjedéshez. A fejjel földre húzó kalász, az oroszlán haragos pillantása, a vadkan szájából ömlő hab, s más effélék, ha önmagukban nézzük, messze vannak a széptől, de mint a természet alkotásainak járulékai, vonzóak, szépek.
S ha valakinek van érzéke, mélyebb fogékonysága a mindenség eseményei iránt, az még a járulékos jelenségekben is alig-alig talál olyant, ami így vagy úgy, kedvesen ne kelletné magát. Az ilyen ember a vadállatok tátongó torkát a valóságban nem kisebb élvezettel szemléli, mint a festők és szobrászok ábrázolásában, és tisztult tekintetével éppúgy meg tudja látni az öreg nő és férfi tökéletességét, korához illő szépségét, mint a fiatalság ingerlő báját. Van még sok olyan dolog; ami nem mindenki ízléséhez vág, csak azéhoz, aki a természettel és a természet műveivel őszintén összebarátkozott.

3. Hippocrates, miután sok betegséget meggyógyított, végül maga is betegségbe esett, és meghalt. A chaldeusok sok ember halálát megjósolták, aztán őket is elérte végzetük. Nagy Sándor, Pompeius, Caesar, akik gyakran egész városokat elsöpörtek a föld színéről, és csatáikon sok-sok ezer lovast és gyalogost elpusztítottak, egyszer csak maguk is távoztak az életből. Hérakleitosz, aki a végső világégésről annyi tudományos tételt állított fel, marhatrágyába burkolt testtel vízibetegségben halt meg. Démokritoszt elpusztították a férgek. Szókratészt másfajta férgek ölték meg.
Mit akarok mindezzel?
Beszálltál, áthajóztál, megérkeztél: szállj ki! Ha másik életre kötsz ki, ott is bizonyosan vannak istenek, ha pedig teljes érzéketlenségre, legalább nem lesz sem fájdalmad, sem élvezeted, s nem szolgálsz egy olyan edénynek, amely annál hitványabb, minél magasabb rendű a szolgálója. Mert ez az értelem és a te géniuszod, az pedig csak föld és rothadás.

4. Ne fecséreld el élted hátralevő részét másokról való képzelgésekben, hacsak valami közhasznú célra nem vonatkoztatod gondolataidat. Bizony mondom, más kötelességed látja kárát. Mert ha azon töröd a fejed, mit is csinál a másik ember, miért csinálja, mit beszél, mit kíván, min mesterkedik - minden ilyen megzavar és elvon téged saját vezérlő értelmed figyelmes szolgálatától. Zárj ki tehát gondolataid köréből minden ötletszerűt, minden hiábavalóságot, még inkább minden hiúságot és rosszindulatot.
Szoktasd magad hozzá, hogy csak olyant forgass eszedben, amire, ha valaki hirtelen kérdezne: "Mire gondolsz most?", tüstént, kertelés nélkül rávághatnád: erre és erre. Ebből a vak is azonnal látná, hogy benned minden egyszerű, jó szándékú, közösségi életre született lényhez méltó aki nem legelteti képzeletét érzéki, vagy általában élvezetes gondolatokon, akiben nincs versengés, irigység, gyanakvás vagy más olyasmi, amiről csak pirulva vallanád be, hogy eszedben forgattad. Az ilyen ember, aki nem halogatja tovább, hogy a legjobbak sorába tatozzék, valóban mintegy papja és segédje az isteneknek, és követi géniusza szavát, aki benne templomot emelt magának, és aki megóvja ezt az embert minden élvezet mocskától, minden fájdalom sebétől, biztosítja minden túlkapás ellen, érzéketlenné teszi minden gazsággal szemben öt, a legnagyobb, a minden szenvedéllyel szembeni sebezhetetlenségért vívott küzdelem bajvívóját, őt, aki átitatódott az igazságosság szellemével, aki lelkének lelkéből örül mindannak, ami csak éri, ami az ő osztályrésze. Az ilyen ember csak ritkán gondol - s akkor sem nagy és közérdekű kényszerítő körülmény nélkül - arra, hogy mit mond, mit csinál, mit forgat a fejében más.
Tevékenységének egyetlen célja a maga dolga, gondolatának szüntelen tárgya a mindenség rokkáján számára font sors: amazt becsülettel végzi, emezt meggyőződése szerint jónak tartja.
Mert a kinek-kinek osztályrészül jutott sors kényszerű, és kényszerít. Nem felejti el, hogy minden értelmes lény rokona; rajta van, hogy az emberi természet törvénye szerint minden embertársa ügyét szívén viselje, hogy ne arra a hírnévre törekedjék, amit akárkitől megkaphat, hanem csak arra, amit a természettel összhangban élők osztogatnak. Azokról pedig, akik nem így élnek, mindig számon tartja, milyenek otthon, házon kívül, éjjel, nappal, s milyen emberek között forgolódnak. Az ilyenek helyeslése, akik önmagukkal sincsenek kibékülve, semmit nem nyom előtte a latban.

5. Cselekedeteidben ne légy kedvetlen, önző, elfogult vagy szórakozott, ne öltöztesd gondolatodat megtévesztő ékes szavakba, ne beszélj sokat, ne fogj bele száz dologba. A benned lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát, nincs szüksége sem esküre, sem más ember bizonykodására. Ezenfelül derült lelkű, nem szorul külső segítségre, a mások kénye-kedvétől függő lelki békességre. Egyenesnek kell lennie, nem pedig kiegyengetettnek!

6. Ha az emberi életben találsz valami nagyszerűbbet, mint az igazságosság, igazság, mérséklet, férfiasság, egyszóval mint értelmed elégséges voltának tudata ott, ahol módodban áll józan belátásod szerint cselekedned, és a sorssal való elégedettség ott, ahol nélküled-rólad döntöttek, ha, mondom, ennél valami jobbat lelsz, egész emberként erre vesd magad, és aknázd ki ezt a megtalált legjobbat. Ha azonban semmit sem látsz jobbnak a benned uralkodó szellemnél, amely az ösztönöket féken tartja, a képzeteket szorgosan megvizsgálja, az érzéki szenvedélyek hatalmából - Szókratész szavával szólva - magát kiragadta, az isteneknek magát alávetette, és embertársa javát gondozza - ha ezzel szemben minden mást kisebbnek, silányabbnak találsz, akkor semmi más javára ne tágíts ettől!
Mert, ha egyszer elhatározásod mérlegének nyelve oda billent, nem leszel képes a te sajátos, külön javadat súlyos erőfeszítés nélkül mindenek fölé helyezni. Nem méltányos, hogy az elméleti és közösségi jóval bármit szembeszegezz, ami idegen tőle, mint a tömeg dicséretét, magas állást, gazdagságot, érzéki élvezeteket. Mindezek a dolgok, ha rövid időre, látszólag, összhangban állnak is természetünkkel, hamarosan fölénk kerekednek, és elsodornak. Válaszd tehát, azt mondom, egyszerűen, szabad emberhez méltón, a jobbat, és tarts ki mellette. Ami hasznos, az a jobb!
Ha mint eszes lénynek az, ám őrizd meg, ha azonban állati mivoltodnak az, mondj le róla, s tartsd meg tisztán, de dölyf nélkül ítélőképességedet. Csak azután alapos legyen a vizsgálódásod!

{Forrás: Marcus Aurelius elmélkedései}