Paul Claudel: Vízkereszti ének

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.

Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.
Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt - Uram bocsá' - egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;

A mirha - annyi gondot igénylő pusztai cserjécske -:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
- Szemernyi tömjén -: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.

Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine - így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!

A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:
Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha "Szent Nagy Károly" ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek !)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.

Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.

A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,
Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!

Fordította: Szedő Dénes