BYRON, SHELLEY, KEATS versek IV.

BYRON, George Noel Gordon (1788-1824)


HOGY BÚCSURA KÉLT...

Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.

RÓNAY GYÖRGY


SHELLEY, Percy Bysshe (1792-1822)



A ZŰRZAVAR FARSANGJA
KÉSZÜLT A MANCHESTERI VÉRFÜRDŐ ALKALMÁBÓL

A tengeren át egy hang tovaszállt,
Itáliában alva talált,
s iszonyú erővel vitt tovább
a Líra látomásain át.

A Gyilkosság lépdelt felém,
Castlereagh-maszk a fején,
simulékony, de dühödt -
hét véreb mögötte jött.

Rengett hátukon a háj;
nem csoda: a bő talár
alól elébük törött
embersziveket lökött -
hadd faljanak a dögök.

S láttam Eldont, a Csalást,
vállán hermelinpalást;
könnye - mert jól zokogott -
malomkővé változott.

Lábánál a sok gyerek
azt hitte, hogy gyöngyszemek,
azért is ujjongtak ugy,
míg ki nem loccsant agyuk.

A Biblia fény-köntösét
hordva, és az éj ködét,
Sidmouthként jött egy új iszony:
az Álszentség, krokodilon.

S az álcás szellemraj között
sok más Romlás árnya jött:
grófok, szemig elfödött
bírák, spiclik, püspökök.

A Zűrzavar zárta a sort,
véres ménen lovagolt,
baljós, ajkig-sápadt isten:
Halál az Apokalipszisben.

Koronásan ült lován,
jogart markolt s homlokán
írást láttam: "ÉN VAGYOK
ISTEN, KIRÁLY ÉS A JOG!"

Anglia földjén veszett
méltósággal léptetett,
vérpocsolyává törve meg
a rajongó tömeget.

A rengő föld majd meghasadt
roppant csapata alatt,
véres kardját rázta mind,
lesve Urát, hátha int.

Büszkén gázolt át e vidám
diadalmenet Anglián,
megszállta őket a mámor -
tán a rombolás borától.

Városok, mezők, tengerek
közt e vágtató sereg
gáttalan, tiporva dúlt,
végül Londonba vonult.

S minden lakos fejvesztetten
vacogott, vakrémületben
hallva, hogy a Zűrzavar
szilajon bőgi: Diadal!

Várták vérben-lángban ott
koronás bérgyilkosok,
s ezt dalolták lábainál:
"Te vagy Isten, Jog, Király!

Gyöngén és társtalanul,
rád vártunk, Hatalmas Úr!
Kardunk hideg, üres a bukszánk,
hírt és vért és aranyat hoz ránk!"

Jogász- és pap-csőcselék
porig hajtotta fejét,
s mint rossz imát susogta, hogy
"Te vagy az Isten és a Jog."

S újból felharsant a Kar:
"Istenünk vagy, Zűrzavar,
porig meghajlunk neked,
szenteltessék meg neved!"

S a Csontváz sorfaluk között
hajlongott és röhögött,
látszott, hogy neveltetése
tízmilliót rótt a népre.

Tudta: övé jog szerint
királyaink kincse mind,
aranyos ruha, palota,
országalma, korona.

Elküldte hát embereit
a Bankba s a Towerbe, míg
ő a lepénzelt Parlament
tisztes ülésére ment.

Ekkor egy őrült lány-alak,
- a Remény - odaszaladt
sikoltva - mindenre kész
élő Kétségbeesés:

"Idő-apám jobb napokat
várt és most roskatag agg,
nézzétek, mily bárgyun áll,
szélütött keze kaszál.

Milliárd gyermeke volt,
ma már valamennyi holt,
én maradtam vele csak -
iszonyat, ó, iszonyat!"

S az útra a lópaták
elé vetette magát
megadó nyílt szemmel várva
a Csalásra, Gyilkosságra,

Zűrzavarra - amikor
könnyű köd, kép, fény-gomoly
kélt köztük, gyenge, zsenge még,
mint párázó völgyi rét;

és nőtt mint bástya-koronás
száguldó felhő-óriás,
villámmal néz, míg űzi szél,
s az égnek dörgéssel beszél,

és jött már - vértje mint a fény
a vipera pikkelyén,
szárnya szivárványosabb,
mint esőn a napsugarak.

Egy csillag ült a sisak
hegyén, mint a hajnali nap,
tollain átcsorgatta a fényt
bíbor harmat záporaként.

Lágyan lépdelt a fejeken
mint a szél - s oly sebesen,
hogy bár lesték, mint röpül,
csak űrt láttak maguk körül.

Mint május nyomán bimbók nyílnak,
s az éj hajából hull a csillag,
szél-füttyre hullám - úgy fakadt
lépte alatt a gondolat.

S a leborult nép mentőjeként
megláthatta a Reményt;
bokáig vérben járt a lány,
arca nyugodt és vidám.

S a Zürzavar, e Szörnyszülött,
holtan feküdt: rögön a rög.
A Halál lova vágtatott,
s patájától mint a homok
megőrlődtek a gyilkosok.

Egy felragyogó villámfény és
egy riasztó, de gyöngéd érzés -
s ily rémes és boldog szavak
ömlöttek aztán, mintha csak

a sértett Föld, mely szülte a
gyermekeidet, Anglia,
homlokán érezné a vért,
s anyai gyötrelmeiért

minden cseppnyi vérharmatot,
mit sok fia ráhullatott,
szavakra váltott volna ott -
így csak szive kiálthatott:

"Angol nép: egy anya vére,
reménye, s egymás reménye,
a Dicsőség öröklője,
megiratlan monda hőse -

ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el -
túlerődnek győzni kell!

Mi a Szabadság? - Te csak
a Rabság tudósa vagy,
hiszen neve a neved
eleven visszhangja lett.

Munkát jelent s annyi bért,
mely tagjaidban a vért
mint zárkában, napra nap
a zsarnokért őrzi csak,

így leszel számára te
ásó, rokka, kard, eke,
oltalma és étele -
nem kérdi: akarod-e.

Téli szélben gyermeked,
s anyja tőle lesz beteg,
sorvadoznak sápadón,
meghalnak, míg ezt irom.

Vágy a Rabság oly falat
után, mit a kutya kap,
mely hájasan elterül
rakott asztalok körül.

Miatta nyer az Arany
szelleme százszorosan
többet belőled, Robot,
mint a régi zsarnokok.

Papírpénz ő - kincset ér
e hamis birtoklevél
a Földön mindenkinek -
legalábbis úgy hiszed.

Azt jelenti: lelkedet
szolgaságra add s ne tedd
amit akarsz: más pimasz
kezében légy lágy viasz.

S ha zúgolódsz hasztalan
panasszal vigasztalan,
a zsarnokhű csőcselék
lova rád és nődre lép -
vért harmatozik a rét.

Bosszúszomjat is jelent:
vérért vágyad vért eseng,
rosszért rosszat - így te még
ha erős leszel se tégy!

Fáradt madár nyugtot talál,
ha fészkébe hazaszáll,
vackán a vad jó húst harap,
míg vihar bőg, hó szakad.

Ló és ökör hazatér,
ha robotja véget ér,
ha szél bömböl, az ebek
szobákban melegszenek.

Almot kap disznó, szamár,
s illő élelmet zabál -
csak nektek, ó, angolok,
nektek nincs otthonotok!

Ez a Rabság! Barlangjának
mélyén vadember vagy állat
nem tűrné ezt így el - és
rajtuk nincs is ily verés.

Mi vagy, Szabadság? - Tudna csak
élő sírjából a rab
felelni - mint álomképek
a zsarnokok elszöknének!

A gaz rádfogja: tétova,
tűnő árny vagy, babona,
visszhang, amely kongva szól
a Hírnév barlangjaiból.

A dolgozó kenyeret
tisztel benned, teritett
asztalt, csinos és vidám
otthont munkája után.

A letiport sokaság
étket, tüzet és ruhát
lát benned - szabad haza
nem éhezhet úgy soha,
mint manapság Anglia.

Gazdagnak te vagy a gát -
ha áldozata nyakát
éri lába - ahelyett
kígyóra te lépteted.

Igazság vagy - a te jó
törvényed nem eladó,
mint az angol - kicsi, nagy
egyforma védpajzsa vagy.

Bölcseség vagy - te mondod, hogy
Isten nem ró örök poklot
azokra, kik nem hiszik,
amit a pap hazudik.

Béke vagy - vért, aranyat
nem pocsékolsz, mint a vad
zsarnok-had, mely szövetkezett,
hogy kioltsa gall tüzed.

Mit ér a kiáradó
angol verejték- s vérfolyó?
Ó, Szabadság, lángodat
mérsékelni tudta csak!

Szeretet vagy - lám a gazdag
csókkal illeti a talpad,
s mint ki Krisztust, úgy követ,
aranyát adva neked,

vagy változtasd vagyonuk
fegyverré s kezdj háborút
saját drága érdekedben
háború, pénz, ármány ellen!

Lámpád a Líra, Gondolat,
Tudomány - fényük enyhet ad
a kunyhók lakóinak,
s nem átkozzák sorsukat.

Jóság vagy, Ész, Türelem,
s mind ami áldást terem -
tettek zengjék, ne szavak
határtalan bájadat.

Bátor, szabad emberek,
mind-mind gyülekezzetek,
övezzen körül a tág,
roppant angol rónaság.

A zöld föld, amire lép
lábatok, s az égi kék,
s ami örök, mind legyen
tanú ünnepeteken.

Anglia minden zuga,
viskója és faluja,
ahol mindenki saját
gyötrelmét vagy más baját
nyögi egy életen át -

városa, ahol a szenny
odvaiból eleven
hullák bújnak kúszva ki,
sírok élő lakosai -

börtönök és szegényházak,
hol mint feltámadt holt, sápadt
nő, gyerek és ifju, agg
sír a kín, a fagy miatt -

napi robot piaca,
hol ínség és gond csak a
bér, mely elveti a sok
szív mélyén a rossz magot -

s legvégül a paloták,
hol a nyomor moraját
úgy hallják, mint messzi szél
hangját, mely a pompa s kéj

börtönein túl riad,
s hol a gyötrődők miatt
pár emberben részvét támad,
hogy arcuk is belesápad -

mondhatatlan kínu nép,
s mind, ki látja, hogy miképp
adják elkótyavetyélt
honát vérért, aranyért -

roppant gyűlést tartsatok,
s hirdessétek ott ki, hogy
szabadok vagytok, ahogy
az Isten megalkotott.

Legyen szavatok egyszerű,
mint a kard, kifent-hegyű,
s mint a pajzs, olyan legyen,
tágas, biztos védelem.

Rémisztő vad zajjal a
zsarnok hadd öntse hada
címerpajzsos tömegét,
mint egy tengert, szerteszét.

Töltött ágyúk, jöjjetek,
s a holt leget töltse meg
élettel kocsik zaja,
s a lópaták dobaja.

Angol vérre oly mohón
vágyjon a kivont szurony
csillámló és fent hegye,
mint más, hogy legyen kenyere.

Pörögj, villogj lovas-szablya,
mint hulló csillag, mely arra
vágy, hogy halál-óceánba,
gyásztengerbe fúljon lángja.

Ti mint egy sürű vadon,
álljatok hallgatagon,
kulcsolt karral, és legyen
pillantástok győzelem.

S a harci ménnél sebesebb
pánik kutyába se vett
árny legyen, ha átoson
szilárd falanxotokon.

Legyen végre a haza
törvényének igaza:
rossz vagy jó - e küzdelem
eldöntője ő legyen.

Sok ős törvényed, Anglia,
tisztes ősz lett már, hisz a
bölcsebb korszakok fia;
s ünnepien ejtve a szót,
Szabadság! - mind a te echód!

Ki e szent hírnököket
először gyalázza meg,
azokra száll majd a vér,
s mocska nem titeket ér.

S ha közétek vágtat a
zsarnokok bősz csapata,
vág, döf, testetekbe lép -
hagyjátok, hogy hadd tegyék!

Nyugodtan, alig félve tőle,
és még kevésbé meglepődve
nézzétek, amíg a vad,
öldöklő düh elapad.

Ekkor majd mind hazatér,
szemük szégyenről beszél,
s a kiontott vér, tudom,
tüzes pír lesz arcukon.

Bárhová is mennek ők,
rájuk mutatnak a nők,
szótlan kullognak, hiszen
nem mernek köszönni sem.

S a hős bajnokok, akik
a Vészt harcból ismerik,
s kiket undorít ily társaság,
a szabadulókhoz állnak át.

S e mészárlás a nemzetben
feltör sugallatnál szebben,
ékesszóló jós-zene,
mintha vulkán zengene.

És az elnyomás fölött
ily itélet mennydörög
minden szíven, agyon át,
újra - újra - még - tovább -

Ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el -
túlerődnek győzni kell!"

EÖRSI ISTVÁN


KEATS, John (1795-1821)

A PARTHENON SZOBRAIRA

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.

RADNÓTI MIKLÓS

Forrás