V.S. Naipaul - Egy a sok közül

Egy a sok közül (Tárnok Attila fordítása)

Washingtonban, a világ fővárosában élek, és már amerikai állampolgár vagyok. Sokan, itt is és Indiában is talán úgy érezhetik, megtettem, ami tőlem telt. Igen ám, de...

Bombayben mérhetetlenül boldog voltam. Megbecsülésnek örvendtem, tudtam, hol a helyem a társadalomban, egy fontos ember alkalmazásában álltam. Előkelő személyiségek látogatták meg munkaadóm agglegénylakását, élvezték főztömet, és elárasztottak dicséretekkel. Barátaim is voltak, esténként az erkélyek alatti járdarészen találkoztunk. Néhányan, mint a szabóinas vagy jómagam, alkalmazásban álltunk, de az utcán laktunk. Mások csak aludni jöttek a járdának arra a részére. Tisztességes társaság voltunk, szélhámos nem keveredett közénk.

Hűvösek voltak az esték, alig járt gyalogos az utcán, és eltekintve egy-egy taxitól vagy emeletes busztól, szinte semmi forgalom. Miután a járdát felsöpörték és végigspriccelték, előhoztuk a takarókat a nappali rejtekhelyekről, és apró olajmécseket gyújtottunk. Amíg az emberek az emeleten beszélgettek és nevetgéltek, mi lent, a járdán újságot olvastunk, kártyáztunk, dohányoztunk, és történeteket meséltünk egymásnak. Az agyagpipa körbejárt, és mi lassanként könnyű álomba merültünk. A monszun idejét kivéve szerettem a járdán aludni, barátaim között, jóllehet fönn az emeleten, a lépcsőhajlatban egy teljes szekrény állt a rendelkezésemre.

A járdán kellemes érzéssel ébredtem a friss éjszakák után, napkelte előtt, mielőtt az utcaseprők munkába álltak. Néha még égtek az utcalámpák, amikor én már ébren voltam. Felcsavartuk a takarókat, reggel nem sokat beszélgettünk. Barátaim nemsokára elhagyott utcák és üres foghíjtelkek felé siettek, hogy könnyítsenek magukon. Nekem nem kellett ebben a versenyben részt vennem, használhattam a lakás fenti mosdóját.

Ezután vagy félórán át, amíg nem volt rám szükség, szabadon sétálgathattam. Leginkább az öbölben szerettem kószálni, ott vártam meg a napfelkeltét. Ilyenkor a város és az óceán aranyszínben tündökölt. Ó, azok a reggeli séták, az óceán vakító víztükre, a sós pára fuvallata az arcomon, ó, ahogy a szél az ingembe kap, az első pohár forró édes tea egy árusnál, az első dohánylevél íze!

Figyelemre méltó a sors munkálkodása. A megbecsülés és a biztonság, amit élveztem, munkáltatóm érdemeinek volt köszönhető. De éppen ezek az érdemek döntötték hirtelen romba addig megszokott életrendemet.

Munkaadómat cége, a kormány megbízásából Washingtonba helyezte át. Örültem a szerencséjének, de aggódtam saját sorsom miatt. Megbízatása évekre szólt, és engem Bombayben nem tudott senkihez sem elszerződtetni. Aggasztott, hogy rövidesen elveszthetem a munkámat és a lakás adta körülményekből fakadó előnyöket. Már évek óta úgy tekintettem saját életemre, mint aki révbe ért. Megfizettem már a tanulópénzt: voltak korábban gyötrelmes éveim. Mostanra már nem éreztem magam képesnek arra, hogy mindent elölről kezdjek. Elkeseredés lett úrrá rajtam. Akad-e még hely számomra Bombayben? Féltem, hogy vissza kell térnem a falumba, a hegyek közé, feleségemhez és gyerekeimhez, és nem csupán a szabadságom idejére, hanem végleg. Láttam magam, amint újra hordár vagyok a turistaszezon idején, láttam magam loholni a buszok után az állomáson, s ahogy negyven-ötven társammal kiabál­va igyekszem elnyerni az engedélyt a csomagok cipelésére. Azok indiai csomagok ám, nehéz fémládák, nem ilyen könnyű amerikai bőröndök!

Sírni tudtam volna. Azt az életformát már nem bírnám erővel. Bombayben elpuhultam, és nem is vagyok már éppen fiatal. Személyes tárgyakra tettem szert, hozzászoktam, hogy egy szekrény a rendelkezésemre áll, városi ember lett belőlem, beletanultam bizonyos fokú kényelembe.

Munkaadóm így szólt hozzám:

– Washington nem Bombay, Santosh. Washington drága város. Még ha képes lennék is kifizetni az útiköltségedet, ott nem élhetnél úgy, ahogyan itt.

De megint járjak mezítláb a hegyek közt!? Megalázó, rettenetes! Nem tudnék a barátaim szemébe nézni. Ettől kezdve nem aludtam többé a járdán, és egyre több időt töltöttem a szekrényben, holmijaim közt, amelyektől nemsoká­ra meg kell válnom.

Munkaadóm azt mondta:

– Santosh, vérzik érted a szívem.

Erre így szóltam:

– Szahib, ha aggódni látsz, az csupán azért van, mert érted aggódom. Mindig kényesen ügyeltél az étkezésekre, nem is tudom, hogy fogsz boldogulni Washingtonban.

– Nem lesz könnyű, de ez elvi kérdés. Egy szegény ország képviselője, mint én, nem utazgathat a szakácsával. Nem keltene jó benyomást.

– Te mindig helyesen döntesz, szahib.

Elhallgatott.

Néhány nappal később így szólt:

– Nem csak a költségek számítanak, Santosh. A valutaváltás is kérdéses. A rúpia már nem olyan erős.

– Én megértem, szahib. Te tudod, mi a kötelességed.

Két hét elteltével, amikor már majdnem feladtam a reményt, így szólt:

– Santosh, megbeszéltem a hivatallal: velem jöhetsz. Hozzájárultak, hogy állják a szállásod költségeit, de azonfelül semmit. Beszerezhetjük az útlevelet és a szükséges nyomtatványokat. Gondolkozz el a dolgon, Santosh! Washington nem Bombay.

Aznap éjjel lementem a járdára a takarómmal.

Az ingem alá fújtam, és így szóltam:

– Bombay egyre melegebb.

– Te tudod, mit csinálsz – jegyezte meg a szabóinas. – Gondolod, hogy az amerikaiak majd pipáznak veled, hogy elücsörögnek veled esténként beszélgetésbe merülve? Segítenek-e, ha majd rászorulsz, és sétálnak-e veled az óceánparton?

Jólesett, hogy irigykedik. Utolsó bombayi napjaim boldogságban teltek.

Tárnok Attila fordítása

Forrás:Korunk folyoirat