Magyarok a világban- Muravidék

Földrajzi elhelyezkedés



A szlovéniai magyarokról igazából csak 1991 óta beszélhetünk, amikor is Szlovénia önállósodott. Korábban a szlovéniai magyarok a jugoszláviai (délvidéki) magyarok legkisebb csoportját alkották.

A szlovéniai magyar tömb az ország északkeleti részében található, egy kb. 50 km hosszú és 3-15 km széles sávban a szlovén-magyar határ mentén, Hodostól Pincéig. Az itt élő magyarokat - főleg 1945 után - a „muravidéki magyarság” névvel jelölik. A muravidéki magyarok további két csoportra, egységre osztódnak. Az egyik a „lendvavidéki”, a másik az „őrségi” magyar tömb. A lendvavidéki magyarok alatt a Dobronaktól Pincéig található falvak magyar lakosait értjük Lendva (egykor Alsólendva) központtal. Ezek a települések a következők: Dobronak, Zsitkóc, Kámaháza, Göntérháza, Radamos, Hídvég, Bánuta, Hosszúfalu, Hosszúfaluhegy, Lendva, Lendvahegy, Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Kapca, Kót, Csente, Petesháza, Hármashalom, Völgyifalu és Pince. Ezek a települések a történelem folyamán Zala vármegye részét képezték.

Hodos, Kapornak, Domonkosfalva, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefalva és Szentlászló települések magyar lakosait az őrségi magyarok csoportjához soroljuk. Az őrségi települések az első világháború előtt Vas vármegyéhez tartoztak, kivételt csak Szentlászló jelent, amely Zala vármegyéhez tartozott.

Ezenkívül Szlovénia más területein is élnek magyarok, elenyésző számban, főleg a városokban. A két legnagyobb lélekszámú szórványmagyarságot Muraszombatban és Ljubljanában találjuk.

A 19. század első felében Fényes Elek Magyarország, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapota statisztikai és geographiai tekintetben című hatkötetes munkájában többek között megemlíti a településeken uralkodó nyelvet is. A fentiekben felsorolt 29 településen Fényes a magyar nyelvet tünteti fel uralkodó nyelvként, kivételt csak Kapca képez, ahol a szlovén.

Néprajz



A muravidéki magyarság mintegy harminc település keretében él ma Szlovéniában, azon a területen, amely egykor - 1920 előtt - a történelmi Vas és Zala vármegyék délnyugati részét képezte. A magyarlakta terület legalább két hangsúlyosan kimutatható néprajzi egységhez tarozik, illetve azok alcsoportjaira való tagolódás a jellemző. Ahhoz aligha férhet kétség, hogy a történelmi Őrség ma Szlovéniához tartozó falvai az említett néprajzi tájegységhez - mármint az Őrséghez - sorolhatók. Többé-kevésbé a Hetéshez tartozó települések kérdésében is megegyezik a szakmai vélemény. Így a szűkebben értelmezhető Hetéshez a mai Muravidéken néhány falu tartozik, azonban a hetési szokások, néprajzi jellegzetességek és a paraszti viselet összehasonlítása esetén könnyen megállapítható, hogy e - a hozzá szorosan kötődő Göcsej tájegység jellemzőivel párosult és kiegészült - néprajzi és kulturális szempontból egyaránt jellegzetes terület a Lendvavidéknek szinte az egészére jellemző, de hatása Dobronak és Szentlászló esetében is erőteljesen érvényesül. Megtörténhet tehát, hogy az érdeklődő e viszonylag kis földrajzi területen egyszerre találkozik a Hetéssel és az Őrséggel, a Lendvavidékkel és a Göcsejjel.

Muravidék magyarlakta területe a történelem során szorosan együttműködött a vele közvetlen szomszédságban élő szlávsággal. Így a néprajzban, életmódban kimutatható a kölcsönhatás. Azonban szükséges megjegyezni, hogy a nyelvhatár a magyar és a szlovén (vend) lakosság között a 18. századra pontosan kialakult, és azóta is alig változott. A legutóbbi években észlelhető annak bizonyos elmosódása, sajnos a magyarság rovására.

Az elmúlt esztendőkben tudatosan arra törekedtünk, hogy néprajzi, népművészeti kincseinket megőrizzük az utókor számára. Ennek jegyében alapítottunk több hímzőszakkört, amelyek keretében felelősségteljes szakmai irányítással a tevékenység a muravidéki magyar hagyományaink megőrzésére összpontosul. Kerecsényi Edit néprajzkutató e tevékenységet a következőképpen értékeli:

„Az 1990-as évek táján több néprajzkutató és helytörténész is felhívta a figyelmet a Zala megye délnyugati csücskében Göcsejtől délre, Muraköz és Őrség szomszédságában elterülő Hetés népművészetére, főleg pompás «fölszedett« színes háziszőtteseire, viseletük fehérhímzéseire.

A hagyományos, háziiparként űzött vászonszövés azóta a gyorsan fejlődő textilipar áldozatául esett, a kézihímzés azonban az utóbbi évtizedekbe reneszánszát éli, s mind több faluban találkozunk a nagyanyák, dédanyák vállkendőinek hímzéseivel a lakások terítőin, valamint a különböző viseleti darabokon. E hímzések mintaszerkesztése, a lapos- és lyukhímzés aránya, valamint esetenként több-kevesebb piros szín alkalmazása csakis e népcsoportra jellemző, miként a vászon férfiingeken és női ingek kézelőjén oly általános «bujtatásos darázslépés« hímzés is.

Az elmúlt tíz évben sorra alakultak az egyes falvakban a kézimunkaszakkörök, melyek egyik feladata a hagyományos helyi népművészet, főleg a fehérhímzés, így a bujtatásos hímzés megmentése is az utókor számára. Főleg a csentei, petesházi és pincei szakkör végez eredményes munkát.

A népi énekkarok is mindinkább igénylik, hogy a kórus tagjai hagyományos hetési népviseletben szerepelhessenek. Az asszonyok igyekeznek «tiszta forrásból« meríteni, azaz a szekrények mélyén féltve őrzött viseleti darabok hímzésmotívumait újjáteremteni vagy a lendvai, muraszombati múzeumban őrzött viseleti darabok kompozícióit, motívumait lemásolni.

Nagyon kedvelik, és nemzedékek óta készítenek kukoricaháncsból kézikosárkákat és gyermekjátékokat. A hajdani kukoricaszárbabából azonban napjainkra kifinomult, bájos csuhébabák, kézikosarak, falvédők, papucsok stb. lettek.”

Forrás: Xantusz