Ég veled szeretet!

Az agresszió ezotériája

Sokan szerettünk volna hinni a jósoknak, látnokoknak, akik a XXI. századra a Vízöntő-kor kezdetére azt jósolták, „kitör” a világbéke, és a harmónia kora veszi kezdetét.

Eleve agresszív faj vagyunk?

Ha valaki értékelné, mennyire sikerült az elmúlt két évezredben megvalósítani például a jézusi tanításokat, az emberiség aligha kapná meg az elégséges osztályzatot. A biológia szerint az agresszív ösztönöket még az állatvilágból hoztuk, és feltétlen szükségünk volt rájuk a múlt egyes időszakaiban, ahol a létért, élelemért, fennmaradásért véres harcot kellett vívni. A genetika szerint ez jó dolog, mert kihullnak a gyengék, és az erősek tulajdonságai örökítődnek tovább. Ma viszont a teljes emberiségnek meglenne a lehetősége ahhoz, hogy harc nélkül legyen hol laknia, legyen mit ennie – ha az elosztást nem másik két alaptulajdonságunk irányítaná: az egoizmus és a birtoklás vágya. Kiváltképp a nyugati társadalmak alapja lett az individuum és a tulajdonlás. Kitűnni a többi közül, különbnek lenni, legyőzni másokat, ennek jutalmául elvenni, ami a gyengéké – követendő eszménnyé lettek.

A lexikon szerint az agresszió erőszakot, erőszakos, esetleg tolakodó viselkedést jelent. A fegyveres támadástól, a terrorizmustól a köznapi agresszió már-már elfogadott formáiig, a rámenős, másokon átgázoló, tolakodó viselkedésig, a verbális agresszióig, a fizikai vagy érzelmi zsarolásig igen széles a skála. Divat az agresszív életstílus, „menő” divatcégek nyíltan az erőszakra utaló márkaneveket kreálnak (Agressor, Killer Loop, Detonator), rockzenekarok emblémái horror figurák, az utcák és szórakozóhelyek tele „kigyúrt”, fekete ruhás, sötét szemüveges fiatalokkal. Más kérdés, és külön tanulmányt érdemelne, hogy épp azok kedvelik az efféle külsőségeket – kompenzálásként –, akik önmagukat korántsem érzik ilyen erősnek és férfiasnak, a belső hiányt a külsővel igyekeznek takarni. Lányoknál, fiatal nőknél pedig mindez súlyos szereptévesztésre, a nemi azonosság hiányára, a női szerep elutasítására utal – sokszor filmélmények hatására.

A romantikát lelőtték?

A 20. század megteremtette a revolverhős cowboy figuráját, aki mindig elsőnek lő, és mindig neki van igaza. Mindemellett valami romantikusan lovagias, férfias, igazságos mintát közvetít. Az akciófilmekből ez a romantika már kiveszett, a kegyetlen bosszú erénnyé vált, és többnyire onnan tudni, ki a „pozitív” hős, hogy egymaga sokkal több „rossz fiút” öl meg a film végére, mint az ellenségei együttvéve. Nemzedékek nőnek fel ilyen mintákon, és nem lehet csodálkozni azon, hogy aki a problémáira pozitív megoldási mintákat nem tanult, egyedül az agressziót ismeri, amely – valljuk meg őszintén – könnyű, gyors megoldással kecsegtet. Azt sugallja, egyszerűbb a probléma okozóját megszüntetni, mint a problémát. Aki meg nem így gondolkodik, az kesereg, vagy kétségbe esik a világ eldurvulása láttán.

Napjainkban a világ az agressziótól retteg, mert a fanatikus és rettegett vezérek rendelkezésére, úgy tűnik, kifogyhatatlan energiák állnak. Az energia megmaradás (ezoterikus) törvénye szerint az általunk keltett negatív energiák sem válnak semmivé, összegyűlnek a Föld aurájában, tápanyagul szolgálva azoknak, akik épp erre vágynak. Ettől lehetnek olyan erősek. Az agresszor bennünk is ott él, hiszen kinek ne lett volna kedve orrba vágni egy-egy kellemetlenkedő alakot, vagy ki ne mondta volna magában egy tehetetlen vagy akadékoskodó hivatalra, hogy fel kellene robbantani az egészet? A különbség csak annyi, hogy nem tettük meg. Mások, akik valamilyen módon, tudattalanul értenek ahhoz, hogy ezt az összegyűlt energiafelhőt megcsapolják, meg is teszik – mi pedig felháborodunk rajta. A civilizált világ büntetést, elégtételt akar, meg akarja szüntetni az agressziót – agresszióval. Pedig már megtanulhatta volna, hogy ezzel csak erőt ad neki. Legyőzni nem lehet – legfeljebb elvenni az erejét, elsorvasztani.

Forrás