Koreai kortárs művészet

Csizmadia Alexa
A modernizmus és a tradíció keresztútján
London, Asia House 2007. III. 4-ig

Frederic Jameson 1991-es látogatása után olyan országként írta le Dél-Koreát, amelyben az első, a második és a harmadik világ párhuzamosan, de nem problémamentesen létezik együtt. Az ország 20. századi történelme számtalan konfliktussal terhelt: 1910–45-ig japán megszállás alatt állt, 1950 és 1953 között a koreai háború sújtotta, majd katonai rezsimek váltották egymást a 80-as években megerősödött demokráciáig. A politikai turbulenciák azonban úgy tűnik, ha másra nem is, de a kortárs művészeti szcénára jótékonyan hatottak, a társadalom ellentmondásai a művészetben dinamikus energiákká konvertálódnak.
Koreát néhány évtizeddel ezelőtt a világ legszegényebb országai között tartották számon, mára viszont Dél-Korea a világ 10. ipari nagyhatalmává vált. A gyors növekedés után a 90-es éveket szinte minden előzmény nélkül a fogyasztói társadalom robbanásszerű megjelenése jellemezte, amely magában foglalja a kulturális fogyasztást is. Az állam rendkívül sokat fordít a nemzetközi művészeti színtéren való jelenlétre. 1993-ban Koreában rendezték meg a Whitney Biennálét, 1995 óta az ország jelen van a Velencei Biennálén is, és szintén ettől az évtől kezdve Gwangju is otthont ad egy biennálénak, amely az ázsiai színtér biennáléi közül a legkiemelkedőbb. Új múzeumok nyíltak, melyeket nemcsak az állam, hanem a gazdasági élet kiemelkedő szereplői is finanszíroztak. A rohamos léptekkel kialakult műkereskedelmi szintéren már jelen van a Christie’s és a Sotheby’s is. Megjelent a gyűjtők tehetős köre, akik közül talán Kim Chang-il a legismertebb, aki 3500 darabos Damien Hirst főműveket is tartalmazó gyűjteménnyel büszkélkedhet. Kim 2002-ben megnyitotta Arario Galériáját, s nem titkolt célja a koreai művészek nemzetközi karrierjének elősegítése. A koreai kulturális kormányzat is mindent megtesz annak érdekében, hogy az ország a nemzetközi művészeti szcéna térképére felkerüljön, 2007-ben például Londonban egy Nam June Paik–Joseph Beuys-kiállítással készülnek megnyitni Európa legnagyobb Koreai Kulturális Centrumát.
A koreai művészek tehát egyre markánsabban jelen vannak a nemzetközi képzőművészeti vásárokon és biennálékon, a brit közönség azonban csupán egy nemrég megnyílt kiállításon találkozhatott először koncentráltan a koreai alkotók munkáival. A londoni Ázsia Ház Through the Looking Glass (A tükrön keresztül) címmel több generáción átívelő válogatást mutat be kortárs koreai képzőművészek munkáiból.
Lewis Carroll hősnője, Alíz a tükrön keresztül egy másik dimenzióba lépett át, ahol minden ugyanaz, de mégsem. Ez remek analógia a kortárs koreai művészet jellemzéséhez, amely jócskán merít ugyan a nyugati művészetek hagyományai-ból, mégis gyökeresen más, hiszen a keleti filozófiák alapjaira helyezi azt. Szinte a kiállítás címét illusztrálják Meekyoung Shin művei, a Translation Vases (Váza-fordítások) című első látásra Ming-dinasztiabelinek tűnő kerámiavázák, amelyek azonban szappanból készültek, ahogy ezt a terembe lépve megtapasztalható tömény szappanillat is elárulja. Translation – Crouching Aphrodite (Guggoló Afrodité – Fordítás) című művében a látszólag márványtestet szintén szappanból alkotta meg, a szobor pedig egy keleti nőalakot ábrázol. A művet korábban a British Múzeum görög szobrai mellett állították ki. A szobrásznő az Ázsia Ház mosdójában elhelyezett egy jókora szappan-Buddhát is, arra kérve a látogatókat, hogy használják azt rendeltetésszerűen, azaz szappanként. Átültethetőek-e a kulturális hagyományok – teszi fel a kérdést Meekjoung műveiben, s ez a kérdés a koreai társadalom egyik akut problémájára reflektál: a nyugati modellek átvételének gyakorlatára úgy a gazdasági, mint a kulturális életben.
Duck-Hyun Cho vászonra készíti fotóalapú műveit szénnel és grafittal. Új munkája a Sir Peter Wakefield Collection (Sir Peter Wakefield gyűjtemény) 15 rajzból áll, melyeken a művész saját magának és az Ázsia ház elnökének, Wakefieldnek családi albumaiból szőtt egyetlen legendát. A művész és Wakefield több beszélgetés során osztották meg élményeiket, s a kollaboráció eredménye a művek sora, amelyeken különböző helyeken vagy akár különböző évszázadokban élt figurák kerültek egymás mellé. Maguk a rajzok akadémikus jellegűek, a művész mintegy fedőszínekként a nyugati kultúra nyelvezetét sajátította el, ezen a nyelvén beszél, szinte maszkként helyezve azt magára. A két családi legendárium keveredése még problématikusabbá teszi a művet, melyben nem tudjuk, ki is asszimilálódik kihez. Duck-Hyun két Nyugattal asszociált technikát (akadémikus szénrajz és műtermi fotó) interpretál koreai közegben, mintha csak a mű az önkolonizáció állatorvosi lova lenne.
A fiatal generáció előszeretettel alkalmazza a fotót és a videót, melyek a térség intenzív átalakulásának üteméhez is jól illeszkedő médiumok. A jelenlegihez hasonló kiállítások azt is szemléletesen bemutatják, hogy ezek az ún. technikai médiumok kulturálisan kevésbé terheltek, azaz nem idézik fel furtonfurt a nyugat több évszados művészeti hagyományait, így az alkotók is szabadabb kézzel dolgozhatnak.
Beom Kim Untitled [News] Cím Nélkül [Hírek] címmel futó videóját a Velencei Biennále közönsége jól ismeri. A két-perces videó egy népszerű esti hírműsor két hírolvasójának mondatait montázsolta össze. A híranyagokat a művész szótagokká vágta szét, majd új mondatokká állította össze. Így aztán a bemondók a hírek műfajához illő komolysággal olyan kijelentéseket tesznek, hogy például milyen jó lenne, ha nem áznánk el az esőben, vagy hogy ha nyugodtak maradunk, eljön majd az étkezés ideje, aztán az alvásé és a pihenésé, amit egy új nap követ. Ismét Alíz világában járunk, ahol semmi nem az, aminek látszik, a hír nem hír, a tömegmédia nem tájékoztat, hanem öl, butít és nyomorba dönt.
Yeondoo Jung Wonderland (Csodaország) című sorozatának fotóin a gyermeki fantáziavilágot hívta játékba interaktív módon. A fotók gyermekrajzok realizált változatai, ha úgy tetszik fordításai. A diptichonok az eredeti rajzokból és azok statiszták segítségével megvalósított fotóváltozataiból állnak össze, furcsa öltözetű figurákkal, lebegő székekkel és a gyermeki képzeletvilág minden egyéb jellegzetsségével.
Sora Kim, az egyik legismertebb koreai művész Runaway (Szökevény) című hanginstallációja az Ázsia Ház könyvtárában található könyvek címeiből összeállított versekre épül. A verseket a könyvtárban hallgathatja meg a látogató koreai és londoni művészek előadásában, tradicionális koreai vagy akár hip-hop stílusban, miközben a könyvek a polcokon vannak ugyan, ám gerincükkel a falnak fordítva.
Youngjin Kim Fluid (Folyadék) című installációja nem más, mint egy 70 liter vizet tartalmazó gépezet, amely folyamatosan vizet adagol egy írásvetítő képsíkjára, ami azt egy hatalmas falra vetíti ki. A látogatók megbűvölt hangyákként figyelik a gigantikus vízcseppeket, amint elpárolognak vagy éppen egy vízzuhatag mossa el őket. Időnként egy gumihenger szöveget nyom a síkra, ami azonban a gyors párásodás miatt szinte megszületésével egyidejűleg olvashatatlanná válik, viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a mű értelmezését a kalligráfia környékén kell keresni. A kalligráfia művészetének titka pedig nem más, mint a víz megfelelő adagolása. A tinta valaha drága luxuscikk volt, a buddhista szerzetesek gyakran csak vízzel főztek, azaz írtak, s ezt meditációs technikaként is alkalmazták. Youngjin is vízzel ír, vízzel és fénnyel, az egyszerű dolgok lebilincselő mélységével.
Youngjin vízcseppei akárcsak Hwa Jeong-hwa Choi óriási pulzáló textillótuszai, melyet egy ablakon kipillantva az Ázsia Ház egyik melléképületének tetjén láthatunk a konfuciánus filozófiát tükrözik. A konfuciánus gondolkodásmód képes inegrálni az ipari társadalmak modernizációját, a demokratikus átmenetet miközben a tradícót és a modernitást egyensúlyban tartja. A gazdasági és kulturális kataklizmák idején talán ez az egyetlen sikerrel kecsegtető megoldás.

Forrás