Búcsú az irodalomtól

Kovács András Ferenc

„Mindenki Művész!”

Csuhai István

Siker és Irodalom tekintetében nekem kies és kietlen Korunkban mindig az Élet és Irodalom szokott eszembe ötleni. Máskor meg egyáltalán semmi sem szokik felötleni eszemben – sem Siker, sem Irodalom, sem Korunk. Pedig milyen kedves, fáradt és hisztérikusan szép, mondhatni, mély, anyaméhi fogalmak… Elfogódottan szemlélgetem őket, mert olykor elfog tőlük a Sikeri és Irodalmi Életidegenség. (Semmit sem kezdhetek, sem pedig végezhetek velük.)

Siker és Irodalom tekintetében nekem most éppen semmi, de semmi mentőötletem, semmi franciás, esetleg angolos csűrcsavarom, még egyetlen elegáns poénom sincs – könnyű volt Wilde-nak vagy Cocteau-nak csak úgy légből kapottan, könnyedén, mutatósan és értelmetlenül, de nekem csupán nagy kérdéseim és kis értetlenkedéseim vannak e kettős, fölöttébb hangzatos és igen régről való tárgykörben. Na meg egy hosszabb és véletlenül épp az imént megtalált, idevágható idézetem Radnóti Miklós naplójából, még 1941. május 31-én kelt: „Tegnap Róbert, a hetedik gimnazista tanítványom hirtelen azt mondja: Valahogy úgy látom, hogy a Tanár úr inkább klasszikus irányú (?) s mindig egy kis megvetéssel beszél a sikeres írókról, a sikerről. Aminek sikere van, az nem is lehet jó? És miért van ez így épp a művészetben? Majd kis gondolkodás után: Az iparban másképp van, például a jó suszter cipője jobban kell… – meglep a hasonlat. Hosszan beszélek neki az irodalmi nevelés hibáiról, az olvasó lelki kényelmességéről, a »kiszolgáló« irodalomról, annak hatásáról, a könyvről mint árucikkről, a kiadóról stb. Mikor elbúcsúzunk, megszólal: És tessék mondani, a jó íróknak és a jó művészeknek nem fáj az, hogy nem ők aratják a sikereket? Ők nem vágynak a sikerre? Dehogynem! – felelem kis félnevetéssel, vágynak rá, de fáj nekik, hogy nem kapnak elismerést. – De ugye tudják, hogy miért nem kaphatnak, és ezért az ilyen siker nem is kell nekik? – kérdi meg végül. A kérdés rosszul fogalmazott, az ilyen siker milyen? – gondolom, de nem bonyolítom a dolgot, a megérzés helyes a szó mögött, s gondolatban megveregetem a vállam, hogy eddig jutottunk. Persze – felelem, és dolgoznak tovább.” (Persze, hogy persze.)

Siker és Irodalom tekintetében nekem is folyton tekintettel kell lennem a nagybetűk következetes használatára, ugyanakkor a kisbetűk helyes használatára is, mivelhogy éppen betűket kötök össze szavakká, különféle szavakat pedig ilyen vagy olyan mondatokká, mivelhogy éppen az írásbeliség szent hagyományainak hódolok, méghozzá a magam profán módján, tehát afféle író volnék, mivelhogy éppen írással foglalkozom, vagyis hát ez volna jelenlegi foglalkozásom, miközben persze ezt-azt írogatok, s nemkülönben akkor is, amidőn éppen semmit sem írok, vagy csupán írni vélek. Írás közben nincs persze sem Siker, sem Irodalom, azaz szorosabban rájuk gondolva egyáltalán nincsen, mert írás közben csak az írás van – csak épp ez a nincs van. Csak hasogatja a penna, a toll, a poétai tollazat a föllazult pillanatot, a puszta semmit. Ojvé, kérem, de mink már tollazatostul régen és magasról le vagyunk , illetőleg túl vagyunk szárnyalva, mert Korunkban a legújabb trendik szerint már föltalálták az írás nélküli íróságot, továbbá az érték, ízlés és Irodalom nélküli irodalmi Sikert is. Eszi, nem eszi – ez van. És beveszik, és ehetőnek találják... Tripla adag Sikerrel tálalják, eszik, falják, s szinte fölfalják ezerféle salátaöntetekkel lelocsoltan a Literatúrát a kedves fogyasztók, s rohamosan fogy is az Irodalom, a Nagy Könyv, a Big Mac meg a szalmapityóka! Akár egy halom hasábburgonya hever egymáson a Siker meg az Irodalom. (József Attila tán megbocsátja majd. Ó, irgalmazz nekem.)

Siker és Irodalom tekintetében nekem mégsem kell folytán tekintettel lennem semmire és senkire – legkevésbé a Sikerre, de még az Irodalomra sem. Tekintettel arra, hogy úgy döntöttem: mától halaszthatatlanul sikeres és egyszersmind irodalmi is leszek. Nem tekintettel semmire s nem is tekintve senkire, sem szerteszét. Kétségtelenül, kételytelenül, kőkeményen és tutira megyek, mi több: nyomulok, taposok, tiprok, tódulok, török és zúzok. Amúgy ehhez már verseket vagy könyveket, szóval semmit sem szükségeltetik írnom: nincs több vesződés, munka, édes, légies alkotás! Csak dől a pénz s a rágatlan babér… És zeng az ének a díjesőben! Tekintettel arra, hogy megfogadom, sőt bevállalom: ezentúl Sikert Sikerre, Irodalmat pedig Irodalomra fogok halmozni! Mint egy nyerő erő s egy feltörekvő társadalmi réteg: apró Rastignacokkal és dallal leszek teli. (Csakhogy.)

Siker és Irodalom témakörében is tulajdonképpen teljességgel tudatlan, gyermeteg, élhetetlen balek, bárha direkte kedves, kedélyes kis lúzer vagyok én a kedvetlen, kedélytelen és nagyobb lúzerek közepette. Nyilván, mivel éppen ez tetszik nekem lenni. Mert szórakoztat, és sokkal inkább megfelel nekem: kényelmesebb és emberszabásúbb állapotnak tűnik. Ha éppen odafigyelek… de általában mégsem, csak szórakozottan álldogálok a fent nevezett témakör közepiben, mintha játszadoznék. (Körben áll egy hitványka. Lássuk, lesz-e piárja?)

Siker és Irodalom témakörében is tulajdonképpen ez a játszi együgyűség borzongat: úgy érzem, boldog tudatlanság tölt el. Olyankor és olykor az Irodalomról se sokat, ám a Sikerről még annál is kevesebbet vélek tudni. Különben szeretem az ilyen egymást kisütő ellentétpárokat: kimondottan azért kedvelem őket, mert párosak, annyira téttelenek, hogy akár képtelenek is lehetnének. Éppen azért és Korunk meghatározó szellemében javallanám továbbá a Siker és Tehetség, Tehetség és Irodalom, Siker és Prostitúció, Prostitúció és Irodalom páros variációinak felelősségteljes felvetését is; avagy (lehetőleg még bonyolultabb felállításokban gondolkodván) például az Irodalom és Irodalom, Középszer és Középszer, Siker és Siker, Prostitúció és Prostitúció, Posztliteratúra és Posztliteratúra stb. tárgyköreinek tematikus, populáris és szubkulturális körbejárását sem hagynám hidegen elheverni az utca porában. Csak le kell hajolni értük: igény is volna rájuk, nagy keletjük volna, vinnék, mint a cukrot, mert éppen trendijük meg divatjuk van nekik. (Ó, a divat a kor lelke, de a nagy költőknek külön lelkük van! Mondá, pontosabban elsóhajtá, Vörösmarty Mihály kapcsán Babits Mihály… A poétikus századok viszontag elmúltanak – vérprofi idők tódulnak az agyba, föltülekednek a szívbe, a költők sokat tűrt, meggyűrt lelkületébe. Ó, ti Mihályok! Momentán a Siker és az Irodalom svédasztala körül eltart még az illatos tolongás, dörgölőzés, a jó mulatság s enyhe könyökkel a férfimunka – gőzöl a pörkölt, fogyik a füstölt nyelv, folyik az állófogadás.)

Siker és Irodalom témakörében is tulajdonképpen a beazonosítható értékrendek mentén vagyunk, s csodásan működünk még. (Csoda, hogy még.) Amúgy meg minden király, mindenki művész, és minden egészen rendben van. Csak éppen ki-kinézek magamból meg az adott témakörökből, noha mit se látok, csak nézek, néha kissé tanácstalanul, mint egy kunfajta, nagy szemű legény, aki voltunk, de már nem káromkodok, s nem is fütyörészek, csak egyszerűen fütyülök az egészre, mint például egy büszke adybandi. Ő bezzeg egyetlen szál szekfűvel is be szépen elbeszél-getett!… És milyen kevélyen, kőkeményen, könyörtelenül, gyönyörűen és többszörösen el tudott búcsúzni mindenkitől: esendőktől egy esendő! (Persze folytonosan búcsúzkodott, hogy még hosszan maradhasson, mert olyan imádnivalóan, olyan bús, örömbizsergető fájással tudott meg-megsimogatni az a hisztérika, az a kis, semmi Siker-asszony!)

Siker és Irodalom végül is karonfogva el. Költő úgyis marad – magának, nyájas olvasóknak és nyájasabb olvasatlanoknak. (Elolvasandó a Búcsú Siker-asszonytól. Egy fiatalember írta: Ady Endre. A Budapesti Napló közölte, már száz esztendeje, még 1905-ben.)

Forrás: Korunk 2005 Július