Hol lakik az ördög?

Tánczos Vilmos

Ördög a pokolban lakik, a pokol pedig valahol lent van a föld mélyében – ezt még a legkisebb gyermekek is tudják. De ha egy kicsit jobban elgondolkodunk a dolgon, nyomban kiderül, hogy nemcsak az ördög lakóhelyé-nek megnevezése, hanem már az ördög fogalmának meghatározása is rendkívül nehéz, ugyanis a Rossz erőinek megnyilvánulási formái nagyon sokfélék lehetnek, arra a kérdésre pedig, hogy honnan is jönnek közénk ezek a gonosz erők, talán még nehezebb válaszolni. Alább azt kíséreljük meg összefoglalni, hogy milyen választ adott a fenti kérdésekre a hagyományos magyar népi kultúra szimbolikus világszemlélete.

A messziről jött félelmetes idegen

Moldvai csángó lakodalmakban a messziről hozott menyasszonyt kísérő násznép a vőlegényes házhoz érve, zeneszó mellett ezt a csujjogatást kiabálta: „Leánt hozunk, nem dögöt, / Pokolbeli ördögöt!”1 Az udvarolni túlságosan messzire, netán más faluba, más vidékre járó legénynek Csíkban azt a jótanácsot szokták adni, hogy „ördögért pokolba ne menj, mert van itthon is elég!”2 (De mint tudjuk, a szerelmes legények rendszerint nem hajlottak a jó szóra, s mert „beléjük bújt az ördög”, hosszú utakat tettek meg a lányos házakig, egyre csak nyűve a lábbelijüket, s nagy megátalkodottságukban talán „elszaggatták volna még az ördög bocskorát is”.3)

Vajon miért kellett a csángó közösségek tagjait megnyugtatni afelől, hogy az idegenből érkezett, ismeretlen személy nem azonos a pokolbéli félelmetes ördöggel, tehát a falu által nyugodtan befogadható? Bizonyára azért, mert Moldvában is tudták ugyanazt, amit Csíkban, ti. hogy messze távol, a faluhatáron túl az ördög lakozik, s aki elmegy olyan messzire, az könnyen találkozhatik vele.

A hagyományos világ térszemlélete szerint az ember az őt körülvevő hatalmas térnek csak egy kis részét, a „bekerített közép” terét uralja, a világtér megművelt részén túli terek pedig kaotikusak, veszélyesek és rettegettek. A hagyományos gondolkodásmód konkrét és szimbolikus jellegének megfelelően az összes teremtmények, sőt a szellemlények és az istenségek is valamelyik térrészhez kapcsoltak. A tér, amihez egy ember tartozik, egyszerre jellemzi is az illető embert. (Gondoljunk arra, hogy a családi előnevek zöme birtoknévből vagy a származási hely nevéből keletkezett, és hogy a középkorban az idegenből jött ismeretlen a születési helyének vagy birtokainak megnevezésével határozta meg önmagát, így szerezve magának valamiféle identitást.4)

Az etnológiai irodalomban több helyen olvashatunk arról, hogy a vad tájakon, például erdőségek közepette letelepedő embereknek mindig első dolguk volt, hogy az élhető kozmosz megszentelt terét szimbolikusan kiszakítsák az ismeretlen, démoni térből. A keresztény ember ezt már egy fakereszt állítása révén is megteheti, de az igazi kozmoszteremtés a kápolna- vagy templomépítés. A temető megszentelt terének körülhatárolása vagy egy határkereszt-állítás ugyanilyen célzattal történik.5

A „bekerített középen” belül a rendezett kozmosz törvényei az uralkodóak, és ezek a törvények egyszersmind szent törvények is, vallásos megalapozottságúak, mert istenségektől származnak. Ellenben ha messzire megy az ember, és elhagyja a szentségi jegyek által megvédett teret, akkor egy olyan ismeretlenben jár, ahol minden kaotikus és veszélyes, mert ott már az emberek által nem ismert titokzatos és gonosz erők lakoznak. Az erdő ezért lesz a halál és a beavatás színtere a mitológiákban.

A hagyományos világ embere tudja, hogy a város- és faluhatáron kívüli erdőségekben, pusztákon démonok tanyáznak. Az erdőket, havasokat járó gyimesi csángó legényeknek óvakodniuk kell az ismeretlen világ szellemlényeitől, mert például a szépasszonyok bódító énekétől elkábulhatnak, és akkor ezek a gyönyörű démonok halálra táncoltathatják őket.6 Évtizedekkel ezelőtt a csíkmenasági betlehemesek maszkos szereplői a kietlen hegyeken át egy holdvilágos éjszakán Kostelek felé tartottak, hogy játékukat ott is előadják, amikor a Fiság feje nevű havason egyszer csak azt vették észre, hogy eggyel többen vannak a kelleténél. A „felfedezés” iszonyú rémületet keltett bennük, és remegő kezekkel kezdték letépni magukról a maszkokat, de amikor ezzel végeztek, pontosan annyian voltak, mint amennyien elindultak.7 Dante híres pokolba vezető útja is a civilizatorikus téren kívül, egy sötét erdőben való eltévelyedéssel kezdődik, ahol nagycsütörtök éjjelén három mitikus szörnyeteggel, egy párduccal, egy oroszlánnal és egy farkassal, a pokol követeivel találkozik.

Az idegen, messziről jött ember mindig gyanús, mert nem tudni, hogy mi vagy ki lakik benne. Sőt az idegen voltaképpen maga az ördög, mert a megszentelt kozmoszon kívüli helyről, az emberek világán kívüli térből származik, onnan, ahonnan az ördög is. Ezért a középkorban az idegenből jött, ismeretlen embert a település határán kívül vagy a két település határán, az ún. „senkiföldjén” temették el, hogy az esetleg benne lakozó démon ne kerülhessen be a temető megszentelt terébe, sőt még a faluhatárba se, és így ne árthasson a közösségnek.

Az ördög a pusztában

A fenti szimbolikus logika szerint világos, hogy a világ megműveletlen, emberek által nem lakott része az ördög tere.

A kietlen táj, a vad, ismeretlen vidék, ahol a barbárok végtelen pusztái kezdődtek, már a késő antik kor embere számára is a civilizáció tagadásának jelképe volt,8 és így kultúrtörténetileg is jól magyarázható az a tény, hogy a kereszténység csábító, kísértő ördöge is leghamarabb az emberi kultúrán kívüli tájban, a pusztában jelent meg akkor, amikor magát Jézus Krisztust próbálta a bűnre rávenni, azért, hogy lelkét megkaparintsa.9

Az ördög azóta sem távozott abból a bizonyos pusztából. Jézus Krisztus után Remete Szent Antal (meghalt 356-ban) megkísértése következett. Ez a történet az előzőhöz hasonlóan újra és újra feltűnik a képzőművészetben és a világirodalomban.10 A 16. században Bornemisza Péter is tisztelettel szól a pusztában kísértő ördögön vett győzelméről az Ördögi kísértetekben: „Sokszor vadak, medvék, oroszlányok, kígyók, baziliszkusok, skorpiók és egyéb röttentő férgek képében forgottak mellette. Kiknek ezt felelte: ha az Úrnak az akaratja, hogy megegyetek, úgy legyen. De ha ő nem engedi, mit fáradtok hiába.”11 Avvakum protopópa a 17. századi Oroszországban Krisztus keresztjével űzte ki a gonosz lelket egy szegény megszállott őrültből, aki az ördögöktől nyomorgatva már harmadnapja bolyongott a pusztaságban.12

A hagyományos világ néphite szerint minden betegséget, járványt, természeti csapást, bajt démon okoz, és ezek a betegségdémonok, amelyeknek nevük is van. Néhány betegségdémon neve a magyar népi kultúrából: Igézet (fejfájás, lázas állapot), Szentantaltüze (orbánc, kiütések, lázas állapot stb.), Nyavalya (epilepszia, vö. „törje ki a nyavalya”), Ijedtség (pszichikus bajok), Gyík (torokgyík, torokfájás), Fene (rosszindulatú daganatos betegségek, vö. „egye meg a fene”), Íz (eredetileg a halott árnyéklelke volt, betegségek származnak tőle), Guta (agyvérzés, esetleg infarktus), Döghalál (pestis- vagy kolerajárvány, vö. „a dög verje le”), Súly, Kórság stb. A Mumus (egyéb megnevezései: Böbös, Vankuj stb., vö. „elvisz/jön a Mumus”), a Rézfaszúbagoly (vö. „vigyázz, mert megreszel!”) a nyelvterület egészén elterjedt ijesztőlények voltak. Démonai vannak a kozmikus meteorológiai jelenségeknek is: a viharban, jégesőben a „nagy gonosz Sárkány” rejtőzik, a különböző szelek nevei és tulajdonságai utalnak a bennük rejtező démonokra (Szél, Forgószél, Nemere, Borda szele stb.), de még a téli nagy hideg is tőlük származik („sokan vannak odakünn” – mondják a farkasordító nagy hidegre a székelyek). Ugyancsak az egyetemes Rossz megnyilvánulásai lehetnek a különböző természeti szellemlények (pl. kis erdei manó, vadöreg, vadleány, szépasszony, vízitündér stb.), a kozmosz rendjét felborító, égitesteket megtámadó, felfaló démonok (lásd: markoláb-hiedelemkör), az emberből lett démonok (pl. a farkasember-hiedelemkör). Félelmetes démoni tulajdonságai vannak az emberi világban élő, de természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező ún. pszeudomitikus személyeknek (pl. boszorkány, tudós molnár/kocsis, garabonciás, vasorrú bába, prikolics stb.) is, akik az élet hétköznapjaiban jelentkező legkülönbözőbb bajok okozói lehetnek (gazdasági károk, rontások, betegségek stb.).

Az ismeretlen, kietlen tájakon lakozó démonképzetekről szólva ide kívánkozik az etnikumok démonizálásának megemlítése is. A középkorban például a keleti pusztákról jött vándornépeket a pokol küldötteinek, már-már állatszerű szellemlényeknek tartották, vagyis démonizálták őket, és ebben minden bizonnyal hittek is. Például az „Isten büntetéseinek” tekintett tatárokról 1222-ben azt írta a Novgorodi krónika, hogy „senki sem tudja, honnan jönnek, és senki sem tudja, milyen nyelven beszélnek”.13 A tatárok démonizálásának mitikus képzete ugyancsak máig fennmaradt a magyar népi kultúrában.14 Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a tatárok és más távolról jött etnikumok (pl. cigányok, zsidók, spanyolországi mórok stb.) középkori démonizálásához döntően járult hozzá az a tény is, hogy ezek az ismeretlenből jött népek nem a keresztény modell (teológia, rítusok stb.) szerint éltek, és így őket mint az üdvözülés zálogának tekintett keresztény értékrend elutasítóit nyilvánvalóan a Sátán követeinek tekintették. A cigányok nomád voltát, az ismeretlen térhez való kötöttségét, a mágikus varázslásokban, ördögi rontásokban való jártasságukat a keresztény Európa nehezen tudta tolerálni. Káin örököseinek mondták őket, akik örökös száműzetésre vannak ítélve. A középkori ábrázolásokon a cigányok fizikai megjelenése is állatszerű volt. Egy lübecki szerzetes azt írta róluk, hogy a cigányok a tatárokhoz hasonló fekete démonok („forma turpissima nigri ut Tartari”),15 egy Forli nevű olasz kisvárosban 1422-ben pedig ezt jegyezték fel róluk: „két napra megálltak itt valami nem jól nevelt népek, sőt inkább hasonlatosak a rút és a zajos állatokhoz.”16

A sivatag mint kezdeti osztatlan totalitás

Az ördög pusztában való megjelenését nem lehet azonban kizárólag azzal megmagyarázni, hogy a szakralizált kultúrán kívüli terek természetszerűleg a Szenttel szemben álló Gonosz terei.

A puszta, a sivatag ugyanis az egyetemes emberi képzelet által alkotott egyik legösszetettebb jelkép: legáltalánosabb jelentésében a világban létező dolgokon kívüli absztrakció világa, és mint ilyen csak a transzcendens dolgokra érzékeny, lényegében a halhatatlan szellem megnyilatkozásának színtere.17 Ebben az összefüggésben lesz az isteni megismerés helye, hiszen ez az a hely, ahol „csak az Isten néz vigyázó szemmel”.18 A puszta, ahol csak az Isten van jelen, tökéletesen alkalmas hely arra, hogy az ember remetévé legyen, Isten közelében éljen, és csak saját belső lelki erejére, valamint Isten segítségére alapozva győzze le a végső megvilágosodás, az üdvözülés útjában álló démonokat. Ebben az egyetemes szimbolikus összefüggésben tehát a prófétákat és remetéket megkísértő sivatagi démoni erők csak a Jó és Rossz egységében megnyilatkozó eredendő kozmikus osztatlanság egyik oldalának megnyilatkozásai. A puszta alapvető jelképi tartalma a kezdeti totalitás és az istenközelség.

A pusztában elsősorban azok élnek, akik Isten közelében élve saját hivatásukat keresik – gondoljunk itt a választott nép sivatagi bolyongásaira, Keresztelő Szent János működésére, a kereszténység szentjeinek, istenkeresőinek és megbüntetett eltévelyedettjeinek sivatagi vezekléseire. A bebörtönzött Avvakum protopópa kegyetlenkedő cellamestere, amikor csodálatos módon meggyógyul halálos betegségéből, az átélt keresztény látomás hatására bocsánatot kér rabjától, akit addig csak kínozott, és afelől érdeklődik, hogy hogyan élhet ezután Krisztus által. „Parancsolod-e, hogy itthagyjak mindent és menjek a pusztába?” – kérdezi.19 J. E. Cirlot szimbólumszótára ebben a vonatkozásban kiemeli, hogy a sivataghoz tartozó égő aszály par excellence klímája egy tiszta, aszketikus szellemiségnek, a test feláldozásának a lélek megmentése végett.20

A pusztában történő Sátán általi megkísértés, illetve megtámadás tehát az egyetemesebb szimbolikus jelentésnek csak egyik vonatkozása, ami olykor el is maradhat (Keresztelő Szent János), de végletes formában is jelentkezhet (Remete Szent Antal).

A pusztákról jött démonokról

Az ördög által birtokolt kietlen tájakról jött, kevéssé keresztényiesült démonok a hagyományos világ embere számára félelmetesek és rendkívül veszélyesek voltak, ezért az ellenük folytatott élethalálharcban a keresztény ember a szentségi jegyek teljes készletét felhasználta. Az ördögűzéseket a középkori egyház rendszeresen és hivatalos körülmények között gyakorolta, különösen a szerzetesi közösségekben,21 de démonokkal bárki felvehette a harcot, ha rendelkezett a szükséges tudással és szentségi jegyekkel.

Mivel a démonok ember nem lakta kietlen tájakról – pusztákról, hideg havasokról, tengerfenékről – vagy az ember által szintén nem ismert föld mélyéből érkeznek, azok a személyek, akik ismerik az ellenük ható ráolvasó imádságokat és mágikus rítusokat, képesek őket ezekre a kietlen helyekre, a föld gyomrába, azaz valóságos lakóhelyükre visszaküldeni, esetleg megsemmisíteni. A magyar ráolvasások a szó mágikus erejével végzik el a démon kiparancsolását, amihez rendszerint bizonyos mágikus rítusok is (pl. a rontást okozó tárgyak elásása, beteget lemosó víz ajtó- vagy kapusarokra, élő fa tövére történő elöntése stb.) társulnak.

Az előbb említett Avvakum protopópa, még ifjú korában, egyik dühöngve vergelődő fiútestvéréből különféle szentelményeket (szenteltvíz, füstölő, szentelt gyertya, szertartáskönyv) használva kiparancsolta a démont úgy, hogy a betegre egy Nagy Szent Vazultól származó exorcizmust mondott rá: „az Úr nevében parancsolom neked, te néma és siket lélek, menj ki ebből a teremtményből, és többé bele ne menj, hanem menj a pusztaságba, ahol nem él ember, és csak az Isten néz vigyázó szemmel.”22 A 17. századi orosz ördögűzés és a magyar ráolvasások nagyfokú hasonlósága, sőt lényegi azonossága azzal az említett körülménnyel magyarázható, hogy ezek a rítusok és szövegek Európa-szerte a középkori, az egyház által akkor még hivatalosan is elismert, mindenekelőtt a kolostorokban gyakorolt exorcizmusokból származnak.23

A fenti ördögűzés szövegének és szakrális-mágikus rítusainak hasonló megjelenéseivel találkozunk a magyar folklór démonelküldő ráolvasó imádságaiban is. A Pócs Éva által szerkeszett Magyar ráolvasások című kétkötetes munka24 gazdag és rendszerezett gyűjteménye ezeknek a folklórszövegeknek. Ebből idézünk25 néhány kiparancsoló szövegformulát annak illusztrálására, hogy a démonokat az emberi kultúrán kívüli térbe, azaz a saját lakóhelyükre, a többi démonok közé küldik el: „Bódogságos Szűz Mária hozza vissza a hosszú egészségit, / s vigye el a betegségit / a sátányokhoz a pokolba, / a kígyókra, békákra, / erdőkre, mezőkre, / s ettől a betegtől menjen el.” (Klézse, i.m. 360.) „Menj el hegyeknek, kőszikláknak / háta mellé, ahol fekete kutyák nem ugatnak, / hol kakasszó nem hallszik, / hol kovászos kenyervel nem élnek.” (Gyimesbükk, i.m. 362.), „Menj el kemény kősziklákba, / ahol oroszlán leányok, legények laknak. / Fejiken bujj be, / talpikon bujj ki!” (Gyimesközéplok, i.m. 444.) „Menj el a Sinai hegyre, / ott vannak a mérges kígyók / azoknak az erejüket elvenni.” (Beleg, Somogy megye, i.m. 454.) „Menj vissza, te igizet, / a nád tűjére, / madarak tollára, / és tenger vizibe.” (Somogyudvarhely – i.m. 468.) „Menjetek ki a határba, / az odvas fába, / az odvát egyétek, / az ágit hasogassátok, / s az életjit elfogyasszátok. / Ott sem lesz nyugodalmatok. / Menjetek be a Veres tengerbe, / kő legyen párnátok, / ott legyen nyugodalmatok.” (Lábnik, i.m. 485.) „Menyel hideg havassakra, / szakassad hidegh havassaknak agat-bogat, / es tengernek követtset-fövenyet.” (Nagyszeben, 1651, i.m. 457.) A démon lakóhelye nem a föld alatt, hanem inkább valahol horizontálisan távol található, ezt az előbb idézett nyelvi formák is egyértelműen kifejezik („menj el”, „vigye el” stb.). Ez a szent kultúrán kívüli démoni tér a föld mélyében is lehet, de ez a térképzet sem azonos a kereszténység pokol fogalmával, itt is egy sokkal ősibb alvilágképzet megjelenéséről, olykor esetleg keresztényiesítéséről van szó: „Ennek a nyavalyának se legyen nyugodalma, / menjen le a fődnek / a hét csínyára.” (Zagyvarékas, i.m. 375.) „Földbű gyütt, / földbe menjen, hogy ezen a bűnös testen / hatalmat ne vegyen!” (Sándorfalva, i.m. 382.) „Kibútt a kégyó a fődből, / fődből bútt a szőrbe, / szőrből bútt a bőrbe, / bőrből a csontba, / csontból a velőbe.” (Gyimes, saját gyűjtés) „Addig ütlek tüktököt, / amig bémentek a fekete főd gyomrába hetvenhét singnyég.” (Gyimes, i.m. 445.)

A különböző folklórműfajokban szembeötlő az ördög lakóhelyének démonizált jellege. A Gonosz minden megnyilvánulása, így a hozzá tartozó tér is fekete („feteke ég alatt feteke szem igizett meg”), és feketék a Gonosz teréhez tartozó félelmetes khtonikus állatok is („fekete kókisok nem kikirilnek”, „fekete lovak nem nyerítnek”, „fekete kutyák nem ugatnak”, „fekete halak nem vicsognak” stb.). A némaság a kultúrán kívüliség, egy másik világ szimbóluma, hiszen az emberi nyelv, a szó kimondásának képessége alapvető civilizációs jelkép. Mint előbb láttuk, Avvakum protopópa ráolvasó imája is „néma és siket lélek”-nek nevezi a tisztátalan lelket. A Szó a legelső fényszimbólum, vele együtt jelen van a világ teremtésének kezdetén. Minden kozmoszteremtés az isteni fény megjelenésével („Fiat lux!”) és a hozzá asszociálódó Ige kimondásával kezdődik (lásd János evangéliuma, 1, 1–18), amelyek legyőzik a sötétséget. A démonok hideg, távoli terét benépesítő pokoli állati lények meztelenek, hiszen a ruha, az öltözet a szakralizált emberi kultúrához való tartozás szimbólumai, a díszes, tiszta öltözet az ember, a kultúrhős, az istenség attribútuma.

A civilizáció és a szakralitás hiánya is („ahol vakarukalácsot nem sütnek”, „ahol kovászos kenyervel nem élnek”, „ahol keresztet nem vetnek”, „ahol templomba nem mennek”, „ahol harangszó nem hallatik” stb.) rendkívül szembeötlő módon hangsúlyozódik a démon lakóhelyét megjelenítő népi szövegekben: „Azt mondom neked, pokolvar,[...] megfoglak, s éppeg a havasba viszlek. [...] Ott van egy leány, aki a haját soha bé nem fonta, soha kenyeret nem kezdett, / piros bort nem ivott.” (Alsó-Fehér megye, i.m. 361–362.) „Menjetek a hideg havasokra, / hol embernyom nem látszik, / harangszó nem hallik, / bokor kalácsot nem kötnek, / szákramentummal nem járnak.” (Pusztina, i.m. 446–447.) „Ne jöjj, gonosz sátán, a határunkra elpusztítani, / mer Karácson estéjin nem jöttél el velünk a misére!” (Gyimesbükk, i.m. 386.)

A belső szervek megtámadása

Az ördögi térből érkező démonok természetesen a szentet, az emberi civilizáció esszenciális szimbólumait akarják birtokba venni, ezért a falu- és városhatárt, a kapukat, a temető terét, a lakóházat, de legfőképpen a templomot és benne az Oltáriszentséget védeni kell. Ezt a védelmet a középkori keresztény egyház különféle szakrális-mágikus szimbólumok (szentségek, szentelmények, szent szövegek és az ezekhez kapcsolódó mágikus rítusok stb.) révén hatékonyan meg is tudta valósítani.

A pusztákról jött betegségdémonok az emberi testet igyekeztek megszállni és elpusztítani, ami az ember megkeresztelése révén ugyancsak szent volt, és amit különféle további szentségi jegyekkel lehetett a démonoktól megvédeni. Az emberi test mikrokozmoszában a hagyományos mágikus-szimbolikus világkép felfogása szerint a test legbelül elhelyezkedő szervei tartalmazzák a legfőbb emberi lényeget. (Hófehérke gonosz mostohája azért követeli a királylány szívét és máját, mert ezek a fontos belső szervek a személyiség lényegének szimbólumai, birtoklásuk mágikus síkon a személyiség birtoklását jelenti.)

A magyar ráolvasásokból egyértelműen kitűnik, hogy a betegségdémonok a belső szerveket (szív, máj, vese stb.) és a belső életnedveket (vér, velő) támadják meg. Ezek a testszimbólumok az emberi személyiség fiziológiai totalitásának, az ember életerejének jelképei, a démon tehát ezek megrontása, birtokba vétele, elpusztítása által semmisíti meg az emberi testet. A betegségdémonok a belsőségek és a belső nedvek megtámadásával fenyegetőznek („ízbe, csontba szaggatom, piros vérit megiszom”, „elmenyek szálkás húsa hasogatására”, „elindultam csontja hasogatására, vére szípására” stb.), a Démont megfékező Szent (Szűz Mária, Jézus Krisztus, valamelyik szent stb.) pedig éppen ezt tiltja meg a Gonosznak: „hurat (= inát), gyomrat öszue ne haborgassatoc, / piros véret meg ne igyatoc” (Bornemisza Péter 8. bájoló imádsága, 1578, i.m. 442.), „se szivinek, se szíve gyükerinek a gonosz szem ne ártson.” (Kiszombor, i.m. 491.). Egy csíki ráolvasás, amely a kígyómarás gyógyítását célozza, a démon által megtett út „állomásait” felidézve világosan fejezi ki, hogy a démon előrehaladásának végső, határozott célja az ember legbelső lényegéhez való elérkezés: „Kégyó kibutt a fődből, / A fődből fübe, / Füből szőrbe, / Bőrből husba, / Husból csontba, / Csontból csontrepedésbe, / Csontrepedésből piros vér folyásába. / Boldogságos Szépszüzmária ugy meggyaviccsa, / Ahogy vót.” (Csinód–Újtusnád)26 A gyógyítás voltaképpen a démon eltávolítását jelenti az elfoglalt belső szervekből: ,,Ajánlom boldogságos szép szűz Máriának / a hét fájdalmára s a tiszteletire, / hogy vegye ki ennek e szegény betegnek, Katyinak / az igizetet a szüviből, májából, / fejibül, veséjibül, / minden csontjaibul / s minden testibül.” (Magyarfalu, i.m. 358.)

Ebben a szimbolikus összefüggésben különösen fontos a fej démon általi megszállása, hiszen a fej a legarchaikusabb képzetek szerint, így az ősi magyar hitvilágban is, az emberi lélek lakóhelye. Aki a fejet, a lélek lakóhelyét birtokolja, az birtokolja a testet is. Az alábbi ráolvasásszöveg a démont arra hivatkozva utasítja el, hogy a fejet már a Szent (Jézus Krisztus) tartja megszállva, tehát a gonosz démonoknak nincs mit már a testben sem keresniük: „Piros vérit ne igyátok, / szálkás húsát ne hasogassátok, / hanem menjetek el a tenger mélységes fenekire / és ott uralkodjatok, / mert én ennek a feje vagyok / és feje az áldott Úr Jézus Krisztus, / megfelel ő képiben.” (Korond, i.m. 360.) Az idézett szöveg megszállottság-motívuma kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a középkor felfogása szerint ugyanabban a térben nem lehet egyszerre jelen a Szent is és a Gonosz is, a világban fellelhető minden személy, dolog, tér- és időintervallum stb. vagy kizárólag a Szenthez, vagy kizárólag a Gonoszhoz tartozik.

A démonok legyőzésének technikái

Az emberi világot fenyegető démoni erők legyőzésének, megsemmisítésének vagy elküldésének mágikus-vallásos szimbolikus eljárásai sokfélék, ezek vázlatos összefoglalása is külön tanulmányba kívánkoznék. Ezért itt csak említést teszünk arról, hogy az ellenük vívott állandó harcban fontos szerepe van a keresztény egyház által birtokolt szentségi jegyeknek, a kimondott szó hatalmának (szómágia), a nemi szervek rontáselhárító szerepének és több más mágikus-szimbolikus technikának.

A hagyományos keresztény ember a Jó Isten primátusát vallja a Rossz Isten fölött, ezért szemléletében az isteni erők mindig erősebbek a démoni erőknél, így az Anyaszentegyház által rendelt szentségek és szentelmények által a démon mindig legyőzhető. Néhány példa erre a szemléletre: „...esti harangszókor meg ne találtassál / abba az állatba, ahova bészállottál, / mert ha megtaláltatol, / az Úr Jézus keserves kínszenvedésű kereszt-jivel / ütlek meg, s késvel vágom el a nyakadot.” (Gyimesbükk, i.m. 362.) A megsemmisítés egyik technikája az ártó démon „megkeresztelése”, ami által az ártó szellem kereszténnyé lesz, elveszíti hatalmát, sőt a keresztségben kapott új név által a szómágia révén is kikényszeríthető a megsemmisülése. Az Alföldön fokhagymával háromszor keresztet vetettek a pokolvarra, és közben ezt mondták: „Én téged keresztellek az Atyának nevibe semminek, / én téged keresztellek a Fijunak nevibe semminek, / én téged keresztellek a Szentlélek nevibe semminek!” (Kiskunfélegyháza, i.m. 365.) A Székelyföldön és Gyimesben a „nagyidő” fémtárggyal (fejsze, kasza, kés stb.) való „megkeresztelése” volt általános, amit a viharral szembefordulva kellett végezni. A „keresztesen” földbe vágott fejsze egyszerre fejezte ki a démon megkeresztelését, megsemmisítését és szimbolikus földbe küldését, illetve földhöz szegzését.

A magyar etnológiai irodalom is gazdag adatanyagot hozott már fel annak az egyetemesen elterjedt, archetipikus képzetnek a bizonyítására, hogy az emberi világra támadó démon a női nemi szervben megsemmisíthető, és hogy a nemi szervek általában véve is apotropeikus (rontáselhárító) szerepben tűnnek fel.27 Tolnai Vilmos már 1904-ben ezt írta: „Egyáltalán az altest kimutatása és ábrázolásai az egész ókorban talán keleti eredetű szokás, mely oltalmul szolgált gonosz indulatú szellemek, igézés, jégeső és szélvihar ellen.”28 Később László Gyula a Kolozsvár melletti Magyarszentpál lebontott középkori gótikus templomának egyik obszcén kőszobrocskájáról írt tanulmányt, megállapítva, hogy a női nemi szerv elhelyezése a szentségtartó fülke felett az Oltáriszentség védelmét célozta, ugyanis az ilyen ábrázolások odavonzották, majd megsemmisítették a szentséget megrontani szándékozó démonok ártó tekintetét, tehát eleve semlegesítettek minden gonosz szándékot. Ez a szimbolikus védekezési gyakorlat egyáltalán nem valamiféle egyedi találmány, hanem a korai gótika korában Európa-szerte elterjedt volt.29 A magyar folklórban is jól körülhatárolható csoportokat alkotnak azok a ráolvasások, amelyeknek obszcén szövegformulái, átkai a távolról jött különféle démonokat (betegségek, vihar stb.) a női nemi szervbe küldik el.30

Befejezés: az ördögképzetek sokfélesége

Az itt bemutatott démonképzetek a magyar hiedelemvilág alaprétegéhez tartoznak, gyökereiket tekintve kétségkívül kereszténység előttiek. Az idézett példák alapján is látható, hogy ebben a vallásos-mágikus szimbólumrendszerben a világban működő Gonosz megnyilvánulásai igen sokfélék, a Rossz erőinek szimbolikus démonalakjai gyakorlatilag az élet minden területén megjelennek. (Ez egyébként természetes is, hiszen egy teljes világképről van szó, amely magyarázatot ad az élet minden kérdésére.) Feltűnő továbbá, hogy bármennyire is sokarcúak, differenciáltak a Gonosz erői, de egy-egy jellemző, fontos tulajdonságuk révén mindig megszemélyesítettek, azaz mindig démonszerűek.

Amint a fentebb idézett – jobbára még a 20. században is élő – magyar folklóradatokból kitűnik, a kereszténység az ördögről és a rosszról szóló teológiai tanításai révén nem semmisítette meg, sőt még csak nem is uniformizálta ezt a gazdag hiedelemrendszert, hanem a népi vallásosság szintjén csaknem a maga eredeti teljes gazdagságában integrálta, és így máig megtartotta. A Rossz ősi szellemlényei később, a keresztény világkép hatására valamelyest keresztényiesültek ugyan, kontaminálódtak a keresztény tanításokban megjelenő ördögképzetekkel, de alapvetően máig megőrizték eredeti funkcióikat és tartalmaikat. Nemcsak az ősi magyar hitvilágban volt egészen természetes az, hogy minden rossz a gonosz szellemektől származik (animizmus), hanem ez a szimbolikus logika később is, máig hatóan jelen van a gondolkodásunkban.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy az európai folklórban és így a magyar folklórban is a Gonosz megjelenésének más formáival is találkozhatunk, olyanokkal, amelyekkel fentebb nem foglalkoztunk. Az itt bemutatott démonképzetekkel párhuzamosan él például egy jóval szelídebb és a kereszténységhez talán jobban kötődő ördögkép is, ami nem vagy csak igen távoli rokonságban áll az előbb ismertetett félelmetes démonképzetekkel. A nagy mágikus erővel rendelkező, de az ember által rászedhető vagy éppen az emberrel szövetséget kötő, sok narratívában a paraszt feleségétől rettegő ördög típusa már-már „emberközelinek”, olykor egyenesen szánalmasnak mondható, és az előbbi képzetnél későbbi keletkezésű a magyar népi kultúrában. Ez a „humánusabb” ördög a magyar népi hitvilágban már nem a kietlen pusztákon és egyéb ember nem lakta helyeken él, hanem egy olyan „népi” pokolban, amit az evilági lények, nagy erejű vagy furfangos hősök is meglátogathatnak, sőt ahol még csúffá is tehetik, le is győzhetik az ördögöt.31 Ez az ördögfigura mintha már nem is annyira a hiedelemvilághoz, hanem a mesei világhoz tartozna. Az emberi világban jelen lévő bajok eredetét a középkor embere továbbra is az ősi szellemlényektől származtatta, ezektől rettegett, a középkor „keresztény” ördöge, a Sátán pedig mint a lélek elrablója, az örök üdvösség veszélyeztetője vált valóban félelmetessé. A józan, humorra is hajló népi képzelet azonban mindezeken felül még egy kevésbé félelmetes ördögfigurát is megalkotott, mintha nem is venné egészen komolyan az egyházi tanítások ördöggel való riogatásait.

JEGYZETEK

1. Lészped, 1956. – Az RTA Kolozsvári Folklór Intézete, 0750.21. Gyűjtötte Faragó József.

2. Csíkszentkirály, saját gyűjtés.

3. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Bp., 1966. 529.

4. Vö.: A. J. Gurevics: A középkori ember világképe. Bp., 1979. 41–43.

5. A Csíki-havasok hegyi telepein a 19–20. század folyamán megtelepült csángók „kozmoszteremtésének” szakaszait követi nyomon Bárth János egyik könyve (Úz-völgyi magyarok. Településnéprajzi és népesedéstörténeti tanulmány. Kecskemét, 2004).

6. Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. B., 1987. 102–105.

7. Bors Lajos idős pottyondi férfi közlése (Saját gyűjtés, 1991).

8. Alfonso M. di Nola: Diavolul. Buc., 2001. 174.

9. Máté 4. 1, Márk 1, 12–13, Lukács 4, 1.

10. Csak a leghíresebb alkotásokat említve: Martin Schongauer: Szent Antal megkísértése – metszet, 1480–1490 körül, Metropolitan Művészeti Múzeum, New York; Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése – festmény, 1500 körül, Lisszabon; Gustave Flaubert: Szent Antal megkísértése – regény, 1849).

11. Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Bp., 1977. I. 150.

12. Avvakum protopópa önéletírása. Buk., 1979. 115–117.

13. Nola: i. m., 295.

14. „A kutyafejű tatárok egész biztosan léteztek. Az öregebbek nagyon jól tudják. Azok úgy néztek ki, hogy a fejük kutya volt, a testük meg ember. Lovon jártak, és mindenki menekült előlük. Ahova csak tudott, oda menekült el. Nem laktak azok faluba, csak sátorba. Mindent elpusztítottak, ami az útjukba akadt. Nagyanyám hallotta az öregektől, hogy egyszer a patak mellől egy családtól elvittek egy leányt, véletlenül megtalálták, hogy hova bújt el. Ketrecbe zárták, és elvitték magukkal, de visszaengedték, nem ölték meg. Mindig rettegtek az emberek, hogy visszajönnek. Egyszer aztán már nem jöttek vissza a kutyafejű tatárok” (Körösfő – Péter Kinga néprajz szakos egy. hallg. gyűjtése, 2003).

15. Nola: i. m. 297.

16. Uo. 298.

17. Jean Chevalier–Alain Gheerbrant: Dicţionar de simboluri. 3. Buc., 1995. 139–140.

18. Szövegrészlet egy 17. századi orosz ráolvasásból. Lásd: Avvakum protopópa önéletírása. 108.

19. Uo. 90.

20. J. E. Cirlot: A Dictionary of Symbols. 11 New Fetter Lane, London,1996. 79.

21. Ennek maradványa az, hogy a székelyek és gyimesi csángók az ún. „kalugyerpapokat”, azaz a moldvai ortodox kolostorok szerzeteseit látogatják bizonyos mágikus kényszerítések megvalósítása, jóslások stb. végett.

22. Avvakum protopópa önéletírása, uo. 108.

23. Pócs Éva: Egyházi benedikció – paraszti ráolvasás. In: Hofer Tamás (szerk.): Történeti antropológia, Bp., 1984. 109–137.

24. Pócs Éva: Magyar ráolvasások. I–II. Bp., 1985–1986 (Az MTA Néprajzi Kutatócsoport belső kiadványa).

25. A gyakori hivatkozások miatt a továbbiakban csak az oldalszámokat tüntetjük fel a dolgozat főszövegében.

26. Takács György: Aranykertbe’ aranyfa. Gyimesi, hárompataki, úz-völgyi csángó imák és ráolvasók. Bp., 2001. 468.

27. Tolnai Vilmos: „Fügét mutat”. Ethnographia 1904. 28–31.; László Gyula: Varázslat egy középkori falusi templomunkban. Kolozsvár, 1947; Jung Károly: Folklóradatok egy középkori pillérfő értelmezéséhez. In: Hoppál Mihály–Szepes Erika (szerk.): A szerelem kertjében. Bp., 1987. 75–90.; Szenti Tibor: Paráznák. Feudalizmus kori (1723–1843) szexuális büntetőperek. Hódmezővásárhely, 1993.

28. Tolnai Vilmos: i. m. 30.

29. Az utazó Márai Sándor például Genfben találkozik egy hasonló ábrázolással: „A genfi székesegyházat 1100–1200 között építették. Az alaprajz ugyanaz, mint mindenütt, ahol ciszterek jártak: a francia gótikának egyik sémája vándorolt Kassától Tours-ig. A sötét templom egyik oszlopdíszét éles reflektorfény világítja meg; az oszlop tövében pápaszemes ember guggol és jegyez. Felnéz és átmenet nélkül mondja: »Látja, ez még obszcén.« Csakugyan trágár alak guggol az oszlop peremén, mint sokfelé a gótikus templomokban. – »Mikor Szent Benedek leveleiben tiltakozott a világias ábrázolások ellen, akkor tértek át a növényi motívumokra... Kár« – mondja és feláll. Egyetemi tanár, a kormány megbízásából felméri, lefényképezi a svájci templomok építészeti kincseit, a gótikus homályba rejtett szépségeket” (Márai Sándor: Európa elrablása. Bp., é. n. [1995] 26.).

30. Néhány idevágó példát találunk Pócs Éva többször idézett ráolvasás-gyűjteményének „Varázsigék” című fejezetében (II. köt., XVII. csop.).

31. A magyar rászedett ördög-mesék típusait a Magyar népmesekatalógus 5. kötete veszi számba (MTA Néprajzi Kutatócsoport, Bp., 1982. Szerk. Süvegh Veronika).

Forrás