SZÉP ERNŐ: OKTÓBER

Részletek Szép Ernő "Október" című könyvéből

Október 17.

Kedveli a szomorúság azt a fajta fűzfát, azt akit szomorúfűznek neveztek el. Azért nevezték el azt szomorú fűznek, igen, ez a fűzfa nem titkolja magát, észrevették ezen, hogy ez a szomorúságnak az ő kedves fája. Meg lehetett érezni efelől a fűzfa felől, hogy ez a szomorúság kedvese. Aki meglátta gyengéd függeteg zöld hajait, az mind könnyült és szenderes érzést érzett, az alélat ujjaitól érintett érzést. Ritka érzékeny érzést. A szomorúság mind a fákat pártolja, de azt az egy fát, ezt a szomorú fűzfát tette hangtalanságának pártjául, szerelmének szultánjául. Ez a szomorú fűz a szomorúságnak a választott fája. Megfésüli minden hajnallal, le nem veszi róla nézését egész áldott nap és alkonyatkor simogatással illeti s ezüstnél nesztelenebb dallal altatja.

Kedveli a szomorúság az elterjedt estét. Az estén látni, hogy mindenfele, mindenütt ott időzik a szomorúság. A szomorúság az estének a meghitt vendége, ki el nem marad egyszer sem, kopogtatását nem hallani, mint a holdsugárét se hallani, olyan bizalmas módra érkezik, mint akit várva várnak. Kikeresett kedves helyei és tanyái vannak a szomorúságnak az estének vidékén. A tornyok világos oszlopát elfuttatta leheletével vagy tán egy tekintetével? a függönyt az ablakban megfogta s az a függöny úgy maradt veszteg, hogy megtartsa magán a szomorúságnak a becézését. A holdfényes házfalon ott látszik mint arcon a figyelem, mert az a házfal figyelmezi a szomorúságnak az intelmeit. Ezt a figyelmet sápadásnak lehetne venni, de talán az inkább lelkesség. A fehér kémény oldalán is világít a szomorúságnak a tiszta felfogása. A háztető jókor elszokott aludni, arra az álomra őrizetét tette rá a szomorúság. A tető éle felett annak a lombnak a haján tartja tenyerét a szomorúság, hátulról, mint ahogy a csendes jó rokon ott tartja a kedves gyermek fején a tenyerét, attól nem látni keresztül este a fának a lombján. A szomorúság a kertben a padokra leülteti az emléket és hallgatja annak vallani valóját. A szomorúság véges végig permetezi árnypermettel a virágfejeket, azok este mind a szomorúságnak a virágai, a szomorúságnak akkor az ő kertészük, gazdájuk, védnöknőjük. A harangok megtanulták a szomorúságnak a nyelvét, azt a távol, méla s lankatag beszédet és azok a harangok este, mikor a szomorúság nyelvén hangzanak, mintha édes anyanyelvükön szólanának. A szomorúság lelép a tóra s a hattyúk díszsétát úsznak előtte, ő művész hajolatra kéri gyengéden a hattyúknak a nyúlánk nyakát, hogy az ő tükörébe hajtsák le fejüket és merengjenek el gyolcs fehér színük üdvözült tisztaságában, ott a szomorúság víztükrében. A szomorúság odapihen a hídnak a kő íve alá, hanyatt, úgy pihen ott felnézve bántatlan merengésbe, akárha egy valaki a napsütés alá fekszik a pázsiton a jó meleg kedvéért és a fényességért. A szomorúság befonja a vízesésnek a fonadékait, ugye hallani, hogy ő fonta. Mily figyelmei vannak a szomorúságnak, mily udvarlásai, kedvességei vannak az este iránt. A szomorúság rengeti álomra a csónakban a magányt a part alatt, ott azon a fekete színen. Azután elölei széltiben a folyót és hosszan úszik kedvére a folyó vízen a szomorúság. Nincsen ő terhére a víznek, olyan csak ő ott a vízen, az ő: az a legeslegfelső simaság a víznek holdas testén. Meg a dombnak a barna szűrén ő annak a sötét barna színnek a sötétsége, oly könnyű rajta, mint a barna fogalom, olyan semmi valami mint csak a sejtelem. Mert ott is ott honol a szomorúság a dombon, este, mert ott tud ő lenni egyszerre annyi sokfelé, mert a szomorúság olyan sok és oly tág és olyan híg és terjeteg mint a levegő. Olyan szállékony a szomorúság, olyan emelkedett a szomorúság, oda fel hat az égre, ott simul az égen az estével: ott andalítja magát festő mulatsággal, ködöt ád az ezüst fellegekre, a kékellőt sötétkékkel peremezi, a jeges fellegekre prémsötétségeket rak, a halovány mályvacsokrokat gyászviolákkal keveri. És a holdban nézegeti a homlokát a szomorúság és megcsókolja a csillagokat.

A szomorúság kedveli a csókákat. A madarak közt a csóka az ő galambocskája. A szomorúság füröszti a csókák tollúját, azért oly tiszta fekete a csókák tollúja. A szomorúság hangolta a csókák híresztelő szavát, ő köszörülte. A szomorúság leakasztotta a fákról lombjaikat és elseperte a táblákról a vetéseket, elfútta a melegséget a levegő közül és elhesselte vele a füttyös madarakat, ácsit kiáltott rájok a muzsikás szúnyogocskákra, megsózta dérrel a mezőt, az égő napra homályos üveget tett, így lett hideg őszi reggel. Akkor leülteti bálba a szomorúság az ő kegyenc madarait a tarlóra, a csókákat. És kerengelteti kéjökre őket körözve mint ájult végtelenben és sátort terjeszt vélök az eleven föld fölé s hallga, hallga csak a csókák szólamát, míg a szomorúság emelgeti kétfelől szárnyukat, hallga, hallga ködről tengerre s tengerről jégre, jégről hósíkra hírt adó dícséretöket, hogy ünnepének reggelére felkelt már a szomorúság.

Október 25.

Itt ezen az elkószált úton, mert ezt ma még nem seperték, itt neki adhatom a hátamat ennek a pártfogó vadgesztenyefának és elnézhetem a gyülevész leveleket a földön. Itten körül sok fa jött össze, más-más alak fa s ide össze eresztették sárga leveleiket. Itt sötétet óvnak a fák, mert sűrűn vannak. A fák kedvelik az alkonyatot, össze szoktak állni a verő délben is alkonyatot tudnak idézni. A sárga, sárga, sárga meglepetés a borús zöld alatt, itt a barna földön, olyan, olyan mint a megérkezés és a búcsú, olyan mint a szerelem és a csalódás, olyan mint a mese meg a fájdalom, igen, olyan mint megörülni s bánatra suhanni, mint fényes öröm és sápadt szomorúság de egyszerre, olyan mind ez a sárga levél együtt az ember előtt. Összesikamlik, cserél, vált folyton a szem előtt az öröm sárgája meg a szomorúság sárgája, játszik az emberrel: no mondd melyik sárga a szomorú s melyik az öröm színű s mondd meg melyik érzésed az öröm és melyik a szomorúság? Látod, nem látsz. Nem vagy tisztában az érzés felől. Mit gondolsz, hátha nem is idegenek azok ketten? Hátha jól ismerik egymást mely tégedet aki nem jól ismered azokat? Hátha fordítva tanultad a nevöket? te, nem téveszted őket össze? Olyan így elnézni ezen a sárgán meg a sötét zöldön, mint mikor vastag sárga üvegcserepen átal néz a szem a vidékbe. Hát most már mikor a csodálat elaludt, most már szálkákat és éleket kapott a levél tetű, most a sárga levek akiket észreveszek, szaporán egyenkint megrögzülnek ott azon a helyen, ahol ott vannak. Még az eszem felett mint egy sárga gondolat lebeg, de másodpercről másodpercre kapkodja nézésem mint a mágnes mindenfelől lentről a leveleket, akik nem sárgák. Egy tölgylevél, pergamen mint a pergamen. Dohányszín vadgesztenye levél. Indián bőrt látok és céklát, olasz rózsaszín falat, tangószínt, bagariapirosat, tigrisbőrt, teknősbékát, béka hasát, vérmes kakastaréjt, hegedű fényes kopásos hátát, meggyszínt, száraz teknőszínt, egy korhadt barna lepkeszárnyat, bíbort, új zöldet mint március és zöldet mint a szemfájósok védőlapja, hamuszínt, kéket, mint a hályogos kék szőlő, vak feketetét. És a sárga szín közt micsoda minden sárga ébred, emlék és élet, ezek közt a sárga levelek közt. A francia regény sárga fedele, csillanó kukorica sárgája, malájsárga, nádszék néhai sárgája, kanári sárga, sáfrány, khaki s elefántcsont szín. Citrom. Beteg kéz. Az a másik homorúlt ákác levél a kéz színű mellett, az olyan mint az írott levél sarka, mikor sárgaságot kapott a petróleum lámpa felett, mert odatartották, hogy a tinta megszáradjon. Az a testvérjök pedig, az a harmadik kis ákáclevél oly ragyogó sárga mint az a lakkpapír, amellyel a patikában az orvosságos üveg fejét lekötötték. Előttem van most hogy hogy sodródik ráncba körül az a sárga papír az üveg nyakán, meg hogy milyen sebesen kötözte körül a segéd azt a papírt nemzetiszín cérnával. Az ott, az a sárga levél is dohányszínű mint a gesztenyelevelek legtöbben, csak ez világosabb fakó dohány. Dohány ez, színi való, azért szíják el a kis fiúk a tilalmasban, meg azért szíják a szegénységes felnőttek, azért, az ősz ajánlja fel nékik, az őszt inhalálják azok. Harlequin trikója most már ez a levél terület zöldjeivel sárgáival setétjeivel kockázva, a skót nemesek szoknyaszövete is efféle, családi színekből szőve s gondolatomba hozza a koldusoknak a vidám színekkel foldozott tarisznyáját is, tán azért mert a koldusok is nemesek akár azok a skótok, mert oly nemes szerepet visznek embertársaik közt: átveszik az alamizsnát és avval egy-egy röp jóságot juttatnak a pénzzel járók érzésének. Hajnalias és alélt, sok és könnyű s hév édeses az az illat, amit orromban húzok, az esett levelek illata. Nem tudom alapítottak-e parfümgyárat, hogy e hervadó levelek leheletét desztillálják? Sárga illat, fény is, meg levegőzöld is. A fák néma perceikben leejtik egy-egy levelöket. Ha összefut a földön a sok sok sok ide gyűlt levél, olyankor messze-messze keleti szőnyeg ez, mely annyira tova méláz, hogy nincs egy rózsája, sem arabeszkje. Oly felszabadult gyöngéd művészet ez, oly fantasztikus, olyan tárgytalan. Elfogadom ezt készült művészetnek, mert itt terül előttem, itt van és gyönyörűséget ád. El kell ismernem célnak és örökkévaló pillanatnak. Most illant le ide egy ákác levelecske, sárga, úgy megáll a porban, olyan módra áll meg mint a lapát a búzában. Eszembe vannak azok a sárga ákác levelek, akiket láttam tegnap, hogy oda ültek egy emeletes ablaknak a bádog párkányára. Igen, mert az ősz az ő hűséges fáit elküldi a városba, azok az utcán kószálnak és odaállnak a járda szélire és figyelmeztetik az eleven élőket. A cipőjük elébe reppenti le a fa a levelet, mikor közel jönnek. Észre kell venni! Aki ember nem akarja észre venni, annak a kalapja karimájába pottyant levelet. Majd észre veszi, ha köszön. Vagy a felöltőnek a szivarzsebébe talál belé a fa. Az udvarokba becsempészi s a folyosókra teszi. Érti a módját. A puszta virágágyakat kihímezi levéllel. A szobrok karjára teszi le a levelet és a múzeum lépcsőit kirakja levelekkel. A szegények ablaküvegére oda pecsételi a levelet a széllel. Igen. Azt az elfeledkezett füstölést a távol kék égen egy bizonyos tájékon, azt nem felejtem el és a papírra írom, hogy meglegyen, mert meg kell annak a módját találni, hogy az ember azt megmondja olyannak, amilyen. Mert ott china-ezüst szín felhők ragadtak és azokon könnyű füst úszkált és bódorgott, csak mégis veszteg volt, látni való volt, hogy nem mozdul, de sejteni való volt, hogy él, mert minden másik percben másszerű volt és azután egyszer csak sehol se volt.

Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám · / · SZÉP ERNŐ: OKTÓBER