Adorján András verseiből ...

.

Alkonyos mosoly

Körüllengi néha a lelkem
az alkony merengős mosolya,
és mint sokkarú lázas fáklya,
bevilágít jövő titkokba.

Csak az látja meg ezt a mosolyt,
aki hinni tud mindig benne
s aki az élet szürke színén
minden bánatot elszenvedne.

Benne rejlik az egész küzdés,
hit, remény, szeretet, akarat,
az álmokat tükrözi lágyan
s a visszatérő napsugarat.

Idegenben vigasztal, ápol,
otthon meleg csodákba burkol,
s térdre hullva az oltár előtt
bocsánatot kérek az Úrtól.

Mert vétkeztem, s vétkezni fogok,
hiszen csak porból vagyok, ember,
de fényeket mégis én hordok
akaratos, ifjú szívemben.

Ez a mosoly a lelkem bére,
ezért élek, és ezért halok,
s ezt éneklik tavaszkórusban
a lelkemből kiszakadt dalok.

Elvesztettem valamit

Lehel Mária: Fejét fogó ülő nő

Valamit, úgy érzem, elvesztettem.
Keresem, de sehol sem találom.
Mert annyi sok rejtett titok zsong
ezen a csodaváró világon.

Örökbízó, merész hitemet
vagy a telkemet hagytam el talán.
Lecsavarom kicsi lámpámat,
s gondolkozom sok sötét éjszakán.

Nincs erőm, és nincs akaratom,
az élet újra magamra hagyott.
Lebukom mindig a magasból,
hiába remélek szépet, nagyot.

Sokan vagyunk így, víg akarók,
keresünk néhány elvesztett percet,
s átkozzuk a sok-sok bánatot,
mert durván a földre letepertek.

Bízni, kutatni s nem találni,
Hiába minden, ez a mi sorsunk,
csendes vágyban tengődünk halkan,
s még ezért is köszönetet mondunk.

(Forrás: Kalangya, I. évfolyam, 2. szám, 1932. június