Hermann Bahr: A Szecesszióhoz

Ver Sacrum, 1898

Kedves Barátaim!

Büszkék lehettek -- méltán lehettek büszkék! Hiszen csodát műveltetek e hazában. Ilyen kiállítást még még sose láttunk: kiállítást, amelyen egyetlen rossz kép sincs! Olyan kiállítást Bécsben, amely a modern festészet teljes összefoglalását adja. Ez a kiállítás megmutatja, hogy köztünk, szegény bécsiek között olyan emberek élnek, akik méltóképpen sorakoznak fel a legjobb európai művészek mellé, és összemérhetik velük erőiket! Ki álmodhatott erről valaha is? Méltán lehettek büszkék. De, Barátaim, ne vegyétek rossz néven: a nagyszerű és nagyszabású öröm közepette aggódom is értetek.
Elmondom nektek, miért aggódom. Attól félek, hogy túl hamar eluralkodik rajtatok a megelégedettség. Az ég szerelmére, ennek nem szabad megtörténnie. Nem szabad megpihennetek, ne engedjétek, hogy megnyugtassanak. Nem szabad azt hinnetek, hogy most már mindent megtettetek. Persze nem pihenhettek. Percre sem pihenhettek. Még semmi sem történt, még csak most kezdődik! Ezzel az első tettel ígéretet tettetek nekünk. Váltsátok be! Ez az első siker kötelezettséget ró rátok, hatalmas kötelezettséget. Mutassátok meg, hogy méltók vagytok rá: teljesítsétek!
Ezzel az első kiállítással még semmi sem történt, ez csak a kezdet! Ez az első kiállítás egy nagy kérdés, amelyet ti tesztek fel a közönségnek. Évek hosszú során át azt hazudták nektek, hogy a mi közönségünknek nem kell a művészet. Ti pedig ezzel a kiállítással föltettétek a kérdést: akarod-e a művészetet, igen vagy nem? És a közönség igent mondott, igent kiáltott! Tódul hozzátok, ujjong felétek, mintha szent mámor fogta volna el. A közönség akarja a művészetet, akarja, akarja! És most rajtatok áll, hogy megadjátok neki.
De művészetet adni nekünk többet jelent, mint akár a legmodernebb képek legszebb kiállítása. Nagy varázslóvá kell válnotok. Mindazt a szubtilis örömet, bensőséges és gyöngéd vágyat, mindazt a nyugtalan reménységet, melyet mi bécsiek a lelkünkben hordozunk, mindezt láthatóvá kell tennetek számunkra, színekben és vonalakban kell megformálnotok. Meg kell valósítanotok azt, ami még sose volt: osztrák művészetet kell teremtenetek. Amennyiben nem vagytok képessek erre, akkor bizony jobb lett volna, ha továbbra is aludni hagytok bennünket. Ti felébresztettétek bennünk a vágyat. Most elégítsétek ki!
Osztrák művészet! Azt hiszem, mindnyájan érzitek, mire gondolok. Ha áthaladtok a mi szelíd, vén utcáinkon, vagy elnézitek, amint a nap rásüt a Volksgarten rácsaira, míg orgonaillat árad és bécsi kislányok kötélen ugrálnak, -- mindnyájan olyan furcsán érzitek magatokat, és egyikőtök sem tudja, miért van oly csordulásig tele a szíve, csak elmosolyodtok: Hát ez Bécs! Hát ezt: ami Bécs, azt kell megfestenetek. A modern művészet hatalmas eszközöket adott a kezetekbe; nyúljatok utánuk, használjátok fel, hogy segítségükkel kifejezzétek szülőföldünk lelkét. Olyan képeket kell festenetek, amelyek kint a nagyvilágban a rólunk semmit sem tudóknak is érzékeltetik, milyenek vagyunk: képeket, amelyek olyanok, mint a Don Juan nyitánya.
És még ez sem elég. A festészet még nem minden. Osztrák művészetről csakis akkor beszélhetünk, ha majd mindnyájunk számára mindennapi életünk eleven részévé válik. Látjátok, míg ezt írom, tekintetem elsiklik asztalom felett, kinézek az ablakon, a Liechtensteingartenra: ott áll a szürke palota, a maga nyugodt, komoly eleganciájában, mögötte már kizöldült a Kahlenberg; olyan szépség ez, amilyen nincs több a világon. Boldog vagyok. De aztán megint asztalomra nézek, amelyen írok, és az asztal felbosszant. Akár egy berlini lakásban is állhatna. De én olyan asztalt szeretnék, amely hozzátartozik az én Liechtensteingartenomhoz és az én Kahlenbergemhez, s asztalnak éppúgy bécsi asztal, mint ahogy Liechtensteingarten bécsi kert, a Kahlenberg bécsi hegy. Ilyen bécsi legyen az én asztalom, ilyen bécsi a lámpám, ilyen bécsi legyen a székem is. Értitek, mire gondolok? Csupa olyan holmi között szeretnék élni, ami része a bécsi művészetnek, annak a művészetnek, mely vonalaival és színeivel ugyanazt mondja nekem, mint a bécsi tavasz boldogító órái. Ezt kell megadnotok nekünk, nem nekem, nem ennek vagy annak a beavatottnak, hanem egész népünknek. Burkoljátok be népünket osztrák szépséggel! Addig nem szabad megpihennetek, nem szabad megnyugodnotok. Nagyot tettetek -- de a nagyja még hátra van. Csak most kezdődik. Ne tétovázzatok! Rajta!


(Hajnal Gábor)


Forrás: Pók Lajos: A szecesszió II. kiadás (379-383. oldal) Gondolat Budapest, 1977
Illusztáció: Gustav Klimt műve