Arthur Miller amerikai drámaíró

1915 Október 17. (94 éve történt) New Yorkban megszületett Arthur Miller amerikai drámaíró (Az ügynök halála).




Arthur Miller ( 1915 - 2005 )



A XX. századi polgári irodalom írói között, akik az élet céltalanságát, ürességét, az ember kiszolgáltatottságát és áldozat voltát hangsúlyozzák s állítják színpadra, lehet, hogy van aki érdekesebbnek, újszerűbbnek látszik Millernél, de összetettebb, meggyőzőbb alkotásokat az utóbbi évtizedek drámairodalmában nem sokan írtak. Miller drámai hősei is érzik a XX. századi ember magányát, érzik a körülöttük egyre szűkebbre szoruló kört - de nem nyugszanak bele az elszigeteltségbe, ki akarnak törni az acélkörből, mert nem hiszik, hogy az életnek nincs értelme, mert meg akarják találni - legalább álmaikban, vágyaikban - az értelmes élet útját. Nem Faustok, akik az ördöggel szövetkeznek a megismerésért, hanem akaratos emberek, akik bíznak a megismerésben. A milleri hősök kisemberek, átlag amerikaiak, akik azonban vágyban, akaratban, kitartásban a görög tragédiák hőseivel vetekszenek. Miller nem ért egyet azzal a drámaírással, amelyben a társadalom egyre kisebb mértékben van jelen, mert azt vallja, hogy a drámaíró feladata, hogy a "mindennapi életet ábrázolja a nap világánál". Hiszi, hogy a műnek tendenciózus mondanivalójunak kell lennie: "Ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot írni érdek nélkül, az éppen úgy téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni közömbösen" -írja. S az írói eszme, gondolat az amely a művet egybefogja, s Miller véleménye szerint feloldja a nézőtéren ülő ember magányosságát is, hiszen sok más társával egyidőben és azonosan kényszerül reagálni a dráma mozzanataira: "komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és megszabadítja magányosságától" - vallja művei előszavában.

Egy XX. századi író, aki azért ír, mert becsüli az embert, mert értelmet keres hősei életében, mert nem fél következetes hősöket teremteni, mert mondanivalója és célja van - a sznobok számára XIX. századi jelenség. Pedig talán nagyobb bátorság kell a mai irodalomban a milleri magatartáshoz, mint minden erkölcsi és etikai alapot nélkülöző értelmetlenségek színpadi bemutatásához.

Miller realizmusa nem szűkkeblű, formai újításokat kizáró realizmus. Nála a formát mindig a tartalomból fakadó szükségesség határozza meg: ha kell - felbontja a színpadi időt, jelen és múlt parallel ábrázolásával szembesíti szereplőit emlékeikkel (Az ügynök halála); ha kell, pergő jelenettechnikát használ (Salemi boszorkányok), s ha a téma úgy kívánja, az egyenes vonalú fejlődés egymásutánjában ábrázolja a cselekmény mozzanatait (Édes fiaim, Pillantás a hídról). Realizmusa tartalmi, eszmei meggondolások alapján születik, s a forma hajlékonyan simul hozzá, hogy minél erőteljesebben kirajzolódhassanak a téma körvonalai.
Miller az önmaga által kialakított ( az írott és a szokásjogokon alapuló), törvény ítélőszékéből vizsgálja és ábrázolja alakjait. Van mércéje, amihez a cselekedetet méri, s van bátorsága kimondani az ítéletet. Ezért írhatja összegyűjtött művei előszavában, hogy: "Ha van olyan kapu, amely felé ennek a kötetnek minden darabja törekszik, úgy az annak az igazságnak a felfedezése és bizonyítása, hogy valamiből lettünk, és íme többek lettünk, mint az a valami, amiből lettünk."
Első nagy sikert elért drámájában, az Édes fiaimban (1947) Keller gyáros háború alatti teteit teszi az igazság mérlegére. Keller, aki anyagi összeomlástól félve hibás alkatrészeket szállított a hadseregnek, közvetve saját fia halálát is okozta, sok más pilótáén kívül. Bűnössége emberileg és társadalmilag nyilvánvaló, mégsem vállalja tettét, mert: "akár háború van, akár béke, itt dollárokról meg centekről van szó... ha én börtönbe megyek, velem jöhetne ennek az istenverte Amerikának a fele" - mondja. Ez az egyértelműen kritikai realista dráma a háború utáni Amerika Kellerjeinek morális elitélésével akarta helyrebillenteni azt a mérleget, amely a bekötött szemű justicia kezében semmiképp sem akart elmozdulni.
Az ügynök halálában (1949) már sokkalta bonyolultabb probléma ábrázolására vállalkozik. Willy Loman, az ügynök egy életen át illúziókat kerget: gazdag szeretett volna lenni s erőssé, okossá, az élet legyőzőivé tenni fiait. De álmai, melyeket gyakran összekever a valósággal, nem teljesedhettek be, és nemcsak azért, mert ő volt gyenge vagy rossz ügynök, hanem mert a világ is megváltozott körülötte: az élet tempója is lüktetőbb, az emberek elszigetelődtek egymástól; nincsenek barátságok, nincs megértés. Csak küszködés van, magány és fáradtság. Ahogy Miller elénk tárja ezt az életéért és illúzióiért küzdő kisembert, pillanatról pillanatra szembesítve a jelent emlékeivel, a múlt valóságával; ahogyan érzékelteti, hogy az amerikai életformában csak az érzéketleneké, a gátlástalanoké, az erőseké a világ - tudjuk, hogy nemcsak álmai miatt maradt alul Loman a küzdelemben. Együtt érzünk az ügynökkel, mint ahogy Miller is együtt érez, azt írja róla: "Ez az ember tulajdonképpen bátor lelkű valaki, aki nem elégszik meg félmegoldásokkal, hanem végsőkig űzi, hajszolja az álmot, melyet önmagáról alkotott."
A maccarthyzmus idején, az amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok létrejöttekor írja Miller a Salemi boszorkányok (1953) című darabját, amelyben a múlt, a történelmi téma eszközeivel tiltakozik az ember lelkiismereti szabadságának megtiprása ellen: ahol nem lehet a bűnt bizonyítani, ahol a rosszindulatú besúgás már tényekkel azonos, ahol a félelem szabja meg az emberi magatartást - ott nem lehet élni. De az író éppen e behódolás, e megadás ellen emel szót a lelkiismeret megóvása érdekében.
Pillantás a hídról című drámájában (1956) a szenvedély útvesztőjét rajzolja meg. Azt az utat amelyet Eddie Carbone, az egyszerű dokkmunkás végigjár a mostohalánya iránti felismert vonzódástól a lebírhatatlan szenvedélyig, s az árulásig, becstelenségig. A lélektanilag hibátlanul, feszült dialógusokban és szimbolikusan is erőteljes helyzetekből felépült dráma megírása után hét évig hallgatott az író. Hallgatásának oka családi problémáira, majd felesége, Marilyn Monroe halálára vezethető vissza. A sokk kiheverése után magát a világ közvéleményét annyira foglalkoztató tragikus eseményt viszi színpadra a Bűnbeesés után című darabjában, mely voltaképpen addigi emberi és művészi életútjának is az összegzése. Arra a következtetésre jut, hogy immár elvesztette a mértéket, a törvényt, amelynek birtokában ítélni tudott. A dolgok mindkét oldalát megvizsgálva már nem tud éles határvonalat húzni a bűn és a bűnhődés közé.

Nagyon nehéz egy még élő szerző művészetéről összegzést készíteni, hiszen az életmű még nem lezárt, nem végleges, az azonban az elmúlt negyven év ismeretében immár bizonyos, hogy Miller világirodalmi helye ott van a XX. század legnagyobb alkotói között.

Forrás: Literatura.hu