SOPIANAE, a virágoskert

A mai Pécs ókori elődje, a római Sopianae úgy eltűnt a századok viharában, hogy szinte törmelékei is alig maradtak. Eltűnt, vagy a föld alatt lappang: ki tudja? Még a helyét sem ismerjük bizonyosan. Egy régi pécsi tudós, Szalágyi István (1738-1796), a pannóniai egyház történetéről írt munkájában említi, hogy a pécsi székesegyház tulajdonképpen az egykori római tábor helyét és alakját őrzi, s ezért van mind a négy sarkán egy-egy torony. Valószínűnek tartja, hogy a keresztény kor kezdetén a tábor helyén épült meg a bazilika, s később ezt egészítették ki és toldották meg: feltevését támogatja az a bizonyosság, hogy a mai székesegyház helyén valóban kultuszközéppont volt már a római korban is, viszont ellene mond feltevésének, hogy ezen a helyen, és a közelében római temetőket fedeztek fel, márpedig akkor ennek a területnek kívül kellett feküdnie a városon, mert a rómaiaknál ősi törvény volt: csak a városon kívül szabad temetkezni. Az itt talált kövek alig-alig vallanak: Sopianae ránk maradt római feliratai jelentéktelenek. Annyit mindenesetre elárulnak, hogy itt is voltak tűzoltó- és temetkezőegyletek, mint Aquincumban, itt is volt Capitolium, s ahol Capitolium volt, kellett lennie császárkultusznak is. Ebben az időben a rómaiak már nem érték be a három capitoliumi főistennel: istenné avatták az élő császárt mint minden hatalom megtestesítőjét, az állam felségének szimbólumát. Minden nagyváros fórumán ott volt a császár oltára, megvoltak a császárkultusz papi testületei, s minden év január 3-án valóságos zarándoklás indult meg az ilyen gócpontokba, mert ekkor közösen és nyilvánosan áldoztak és imádkoztak a császár jólétéért és boldogságáért. Volt császárkultusz Sopianaeban is, de a városnak teljesen polgári jellege miatt nem jutott igazi jelentőségre. Mivel tehát a fiatal kereszténység itt kisebb ellenállásra talált, mint más tartományi fővárosokban, Sopianae mélyebben és teljesebben keresztény várossá vált már a IV. században, mint a többi, és ezért kevés a római emléke, ezért némák a kövei.

Suppianus, az ős

Pedig ha kezünkbe vesszük a leghíresebb ókori római útikönyvet, a III. század elején kiadott Itinerarium Antoninit, egy pillantással megállapíthatjuk, hogy Sopianae fontos közlekedési csomópont volt: a Balkán, főleg Sirmium (Mitrovica) felől induló utak itt futottak össze, s innen ágaztak tovább minden irányban: Savarián (Szombathely) át Carnuntum és Augusta Trevirorum (a mai Trier) felé, aztán Arrabona (Győr), Brigetio (Ószőny) és Aquincum irányában. Ez a Savariánál is jelentősebb csomópont azért nem lett katonaváros, mert a légiós táborokat mindig a határsánc, a limes mentén helyezték el: márpedig a limes a Duna mentén húzódott. Ez a római város is kelta területen épült, kelta kultuszközéppont fölött: a breucus törzs szállása volt, és neve is egy régi breucus törzsfőnök, Suppianus nevét őrzi. Augustus császár légiói eljutottak ugyan a Dunáig, de Pannónia meghódítása csak mintegy fél század múlva, Claudius császár alatt fejeződött be: Claudius koránál régebbi pénzek nem kerültek elő Pécs földjéből. Nagyot fordult a város sorsa, amikor Galerius i. sz. 292-ben Alsó-Pannóniát kettéosztotta, és déli részét feleségéről Pannónia Valeriának nevezte el. Az új tartomány fővárosa Sopianae lett: itt volt innen kezdve a tartományi kormányzó, a praeses székhelye; Pannónia katonai főparancsnoka továbbra is az aquincumi vezénylőtábornok, a dux maradt.


Pannónia virágoskertje

Valeria tartomány közigazgatásának feje úgyszólván faluban lakott, mert bizony Sopianaenak alig háromezer lakosa volt. S a kisváros mégis méltó tartományi székhely volt, mert hegyeinek és erdeinek pazar pompájával, dús gyümölcsöseivel és virágzó kertjeivel éppúgy elkápráztatta a rómaiakat és bennszülötteket, mint Savaria márványragyogása. Pannónia virágoskertje és gyümölcsöse volt Sopianae, a természeti szépségek és polgári gyönyörűségek városa, igazi hivatalnokváros. Volt itt is elöljáró: két duumvir, volt rendőrség, városi tanács, voltak adótisztek, hiszen ezek minden állam támaszai és talpkövei, s voltak egyéb hivatalnokok is bőven. Nem hiányoztak a kereskedők és iparosok sem, és persze ezen a tündöklő, olaszos tájon seregestül telepedtek le a veteranusok. A bíráskodás és a közigazgatás latin nyelve s a háromezer római telepes teljesen elrómaiasította a várost. De azért Sopianae mégsem volt egészen polgárváros: némi csekély helyőrséget itt is tartottak, talán kisebb castellumban; ez még nem került elő, de a lapisi vadászháznál már kiásták a mecseki római őrtorony, a burgus alapjait. Egy kiszolgált katonának a neve is megmaradt: Aelius Massius volt az, a X. lovas zászlóalj vezérkara mellett teljesített szolgálatot a 2. században; felesége, Flavia Ingenua emelt neki sírkövet. Azonban a Mecseken nemcsak burgus volt, hanem sok apró telep, község és villa is, éppúgy, mint ma. Mikor aztán a IV. században a barbár betörés veszedelme fenyegette a vidéket, a környező telepek lakossága betódult Sopianaeba, s ekkor a város lakossága hatalmasan meggyarapodott. Addig a castellumtól nyugatra volt a polgárváros, és a mai Kossuth utca irányában, a régi római országút mentén a temető. Most, amikor a környék lakossága is Sopianaeba húzódott, már egybeesett a katonai, polgári, a kultikus és temetkezési központ, vagyis itt Sopianaeban is megfigyelhetjük az örök folytonosságot, hogy ahol valamikor a bennszülöttek katonai, polgári és vallási középpontot teremtettek, ugyanott lett a római, majd a barbár, végül pedig a magyar település vallási, katonai és polgári középpontja. Ott, ahol valamikor a furcsa nevű Cicereius Homuncio fogadalmi oltárkövet állított Gordianus császár üdvéért (i. sz. 241), később a törökök dzsámit építettek, ma pedig keresztény templom emelkedik fölötte.


Ókori ismerőseink

Mondom: a kövek alig vallanak, s ezért kevés személyes ókori ismerősünk van Sopianaeban. De azért találkozunk a híres sopianaei Crispius család egyik tagjával, aki Juno királynőnek fogadalmi oltárt szentelt, és ismerjük Julius Rufust is, aki viszont a Földanyának, Terra Maternek állított oltárt a Capitolium környékén, de hogy az istenek atyja meg ne haragudjék, a biztonság kedvéért a Jupiter nevet is rávésette. És nem is csodálkozunk, hogy a híres itáliai nagykereskedő Caesernius-cégnek nemcsak Savariában volt fiókja, hanem itt is, a fontos közlekedési csomóponton. A család egyik tagja, Caesernia Firmilla itt halt meg, és sírkövének tanúsága szerint itt vegyült el pora az anyafölddel. Bizonyosan eleven élet lüktetett valamikor ebben a római kisvárosban; egyre-másra jöttek- mentek Kelet és Nyugat kereskedői, barbárok és rómaiak vegyest; sok volt a városban a foga- dó, a környéken pedig a telepes község, burgus és castellum: s így érthető, hogy edényműhely is működött Sopianaeban. Még ez ontotta legbővebben az emlékeket: találtak itt mécseseket, Daidalosz és Íkarosz ábrázolással; indás, leveles, szőlőfürtös edénytöredékeket s egy nagyon szép terrakotta nőfejet; ez bizonyosan helybeli művész alkotása: görögös orr, festett száj, körökkel díszített szemöldök, hajháló; még ma is különösnek és újszerűnek érezzük ezt a kis remekművet. A műhelyből a használati tárgyakon kívül sok fölöslegesnek látszó dolog is kikerült: szatírfejek, kakasfejek, apró edények - nyilván gyermekjátékok. Pedig azt hitte volna az ember, hogy a brigetiói üvegáru- és játékműhely egész Pannónia szükségletét kielégíti.


Rómaiság és kereszténység

S mégsem valószínű, hogy Pannóniában készültek azok az üvegedények, amelyeknek keresztény jellege felirataik alapján kétségtelen. Brigetióban előkerült egy áttört művű üvegedény, amelyben üvegszálakból alakított betűk buzdítanak a keresztény életre: „Vivas irt Deo” - Élj az Istenben. A sopianaei Krisztus-monogramos gyűrűt is máshonnan hozták ide, s azt a zöld üvegpoharat is, amely a főtér földjéből került elő. Görög felirata: „Igyál, és boldogan élsz örökké” - utalás az áldozati borra, és a halhatatlanság keresztény hitvallása. A keresztény Sopianae emlékei páratlanul érdekesek: ma már a keresztény sírkamrák egész sora ismeretes, javarészt a székesegyház előtti térről. Már 1780-ban találtak egy sírkamrát, amely az i. sz. IV. században föld feletti temetőkápolnához tartozott. Ebben olyan falfestmények maradtak meg, amelyek tökéletes másai a római katakombák falfestményeinek, s éppen ezért nincs párjuk ezeknek a pécsi emlékeknek sehol a régi római birodalom tartományaiban. A festmények ma már, sajnos, nagyon romlottak, s a nedvesség miatt napról napra pusztulnak; de világosan felismerhető rajtuk a görög X és P betűkből alakított embléma, Krisztus szimbóluma; mellette jobbról-balról Péter és Pál apostol, aztán Ádám és Éva, Dániel, Jónás, Noé: valamennyien a feltámadás szimbólumai; a hagyományos dús növényi ornamentika, benne a virágos, gyümölcsös vagy vízzel telt edény, a kantharosz, mellette két madár, amint isznak, vagy csipegetnek belőle: a refrigeriumnak, a lélek túlvilági felüdülésének és megenyhülésének szimbóluma. A sírkamra téglából épült, tehát nem katakomba, de festményei tökéletesen a római katakombák hangulatát idézik; bizonyára vándorművészek festették ki, akiknek kisujjá- ban volt a katakombák egész szimbolikája. Ugyancsak a IV. századból való az a háromkaréjos kápolna, úgynevezett cella trichora, amelyet 1922-ben tártak fel; ilyen emlék Óbudán is előkerült, de a sopianaei kápolna falai festettek voltak. Számos keresztény sírkamra került elő még az évek folyamán, s ami még nagyobb ritkaság: 1939-ben felszínre került egy hétkaréjos föld alatti épület, valószínűleg kripta, ugyancsak a IV. századból. A legérdekesebb az, hogy a sírok és sírkamrák egész sora kerül elő a székesegyház környékén és a Széchenyi téren, s mellettük egyszerre csak felbukkan egy Mithrász-oltár vagy például a Virtus és Honos, vagyis az Erény és Becsület istenségeinek tiszteletére emelt oltár, amelyet bizonyos Lucius Ulpius Marcellus állíttatott. Így ölelkezik római és keresztény kultusz minden ősi vallási középpontban: csak a vallás változott, a kultusz öröklődött. A barbárok a IV. század végétől kezdve többször is feldúlták Sopianaet; feltörték a sírkamrákat és a kőkoporsókat, s minden értéket elraboltak belőlük. Az V. század elején a rómaiak szerződés alapján átengedték Valeria tartományt a hunoknak: ezek rögtön be is vonultak, és uralmukat fosztogatással kezdték; ezt a pusztító munkát aztán folytatták a gepidák, keleti gótok, longobárdok, avarok, egészen a VIII. század végéig. Nem csoda, hogy ennyi dúlás a római Sopianaenak még halvány nyomait is elsöpörte a föld színéről. Így élt és így halt meg Sopianae, a római város, ezen a tündéri tájon, amely szüntelenül Itália dombos, napfényes vidékeire, Umbria enyhe lankáira, illataira és fényeire emlékeztette a hódítókat. És ha köveit és embereit el is porlasztotta a mérhetetlen idő, elpusztíthatatlanul él a föld alatt rejtett emlékekben s a föld felett a magyar Dunántúl műveltségében, a táj elmúlhatatlan hangulatában, kék ég alatt szelíd hegyek koszorújában a Mecsek római városa: Sopianae.

Forrás: Révay József: Százarcú ókor (187- 193. oldal) Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1962 Illusztráció: Ókeresztény sírkamrák