Dante Alighieri: Ámor, ki égi erőd nem kiméled

.

Ámor, ki égi erőd nem kiméled,
miként a Nap se fényét,
mely lángolóbban önti ott hevét szét,
hol több nemességet talál sugára,
s mint ő elűzi a fagyot, sötétet,
úgy pusztítod ki végképp,
dicső Nagyúr, a szívnek gyöngeségét.
Haragszanak rád? - múlik nemsokára.
Belőled kél minden jónak csirája,
amiért fárad, küzd a földkerekség;
tenélküled kivesznék
minden képességünk a jótevésre:
mint festmény, mit homályos helyre tesznek,
s nem ok gyönyörködésre:
a szín s a mű örömöt nem szereznek.
Fényed szivem szünetlen beragyogja,
mint tompa csillagot Nap,
mióta fejedelmi udvarodnak
hűséges szolgálóleánya lelkem;
ezért lett életemnek most a gondja,
s édes szói e gondnak
minden szépség felé miatta vonnak,
- mennél csábítóbb, annál lelkesebben!
Ezáltal vert tanyát érzékeimben
egy zsenge lány, és tüstént foglyul ejtett,
tüzet szívembe rejtett,
s most tündököl, mint víz, ha lángok érik.
Mert érkezésekor minden sugárod,
amely valómra fénylik,
eggyé olvadt, s az ő szemébe szállott.
Amily nemes, kápráztató a lénye,
s bájos, bármit cselekszik,
a szüntelen képzelgés úgy igyekszik,
hogy őt, ki bennem él, díszítse váltig.
S nem képesíti a saját erénye,
ha ily nagyra törekszik,
- a Te erődtől van, hogy felnövekszik
természetünkön túl ilyen határig.
Szépsége jó hatalmadtól virágzik,
ha ily méltó tárgyon egyáltalában
akármilyen hatás van:
csak mint a nap, a tűz-jelvény az égen,
mely tűz hevét nem fojtja el s nem adja,
de ládd csak, más vidéken,
hatását már több áldással mutatja.
Így hát, Uram, te oly roppant nemes lény,
hogy minden földi fenség
s egyéb másfajta áldásos jelenség
forrását csak nagyságodban találja,
nézd életem, sajnálkozzál keresztjén,
gyötör kegyetlen inség!
Mivel heved, mit bája csak növel még,
szívem nehéz szorongásokba zárja.
Kegyelj, Ámor, gyúljék lobogva vágyra
Ő is, mint én gyúlok, ha rátekintek!
Kérlek, ne tűrd meg,
hogy ifjúsága hozza el halálom:
nem sejti még, mily kincs szépsége nékem,
s hogy mily forrón imádom,
s hogy békességem rejlik két szemében.
Ha megsegítsz: számomra dús ajándék,
számodra gazdag érdem,
főként, mert jól tudom, hogy semmiképpen
nem védhetem már Tőle életem meg.
Szellem-tüzem hanyatlik, szinte árnyék,
s így véletlen se kétlem:
ha nem kegyelmezel, alig remélem
viselni élőként soká e terhet.
S hatalmad e szép hölgyben élni engedd
érezhetőn - hiszen méltó reája! -,
mert minden jó kijárna
részére - úgy érzem - megtöbbszörözve,
mint ki azért jött e földre születvén,
hogy uralmat szerezne,
ki megpillantja Őt, mindenki lelkén.

Csorba Győző fordítása

Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... Százhúsz vers a szerelemről (118-120. oldal) Kossuth Könyvkiadó, 1982