A kínai tea története

A tea legkorábbi kínai előzményeiről sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélő egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes - akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek - égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor előfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte őket. A legenda szerint a földre hullott pillákból sarjadtak ki az első teacserjék. Azóta isszák a csan szerzetesek a teát, hogy legyűrjék az elmélkedésüket megzavaró, időről-időre rájuk törő álmosságot. A hagyományos változat szerint a teát az emberekkel valamikor a réges-régi mitikus aranykorban élt uralkodó Sen Nung, az Isteni Földműves (i.e. 2737-2697) ismertette meg. E legendás kultúrhérosznak tulajdonítják szinte valamennyi jelentős mezőgazdasági munka és haszonnövény megjelenését az emberek világában. Ezt az eredetlegendát ismerteti Lu Jü is. A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A főzetéből készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejéről (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetően, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetőzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is. A Tang-dinasztia idejére tehető, hogy az addig főként csak Dél-Kínára jellemző teaivás Észak-Kínában is széles körben elterjedt. Még a külföldi kereskedők is siettek felkeresni a főváros teapiacát, ahol - mint azt Lu Jü művében is olvashatjuk - ekkoriban préselt teatéglát és porteát vásárolhattak. Egy Szulejmán nevű arab kereskedő, aki a 9. század első felében, a Tang-dinasztia uralta Kínában járt, beszámol arról, hogy látott „valamiféle szárított füvet, amelyet a kínaiak meleg vízbe tesznek, és úgy isznak. Ezt a szárított füvet óriási összegekért árusítják minden városban, és szahnak nevezik. Ez az ital valamivel illatosabb, mint a lóhere, de keserű ízű. Úgy készítik, hogy vizet forralnak, és ráöntik erre a fűre. Ez a főzet igen alkalmas gyógyszer minden gyengélkedésre.” Szulejmán leírásából kiderül, hogy annak ellenére, hogy a tea - főként Dél-Kínában - igen népszerű volt, a jelek szerint nyugatra ekkor még nem szállították, ám két évszázaddal később Észak-Kína kivitelének legfontosabb árucikkévé vált, maga mögé utasítva még a selymet is (BOULNOIS 144). A tea sikerét támasztja alá az a tény is, hogy a Tang-korban egyre gyakrabban megjelenik az irodalmi alkotásokban: az addig leginkább a borért lelkesedő poéták felismerték a tea különlegességét, illetve - ami talán még jelentősebb - a teaivás társaságszervező erejét, nyugalmát. A teát az elmélkedő magányhoz éppúgy nélkülözhetetlennek tartották, mint baráti összejövetelek eszmecseréjéhez. Lu Jü után a kínai teakultusz második legnagyobb alakjaként számon tartott Lu Tung (795?-835) a barátjához írott egyik hosszabb költeményében ekként dicséri a tőle kapott teát: „Az első csésze tea ajkamat és torkomat nedvesíti meg. A második csésze megtöri magányomat. A harmadik csésze átjárja beleimet, és ötezer kötet művet idéz fel bennem. A negyedik csésze könnyű verítékezést okoz, s az élet minden igaztalan-sága távozik pólusaimból. A hatodik csésze a halhatatlanok birodalmába vezet. A hetedik csésze, jaj, már nem bírom tovább…” Tang-kor költőóriása, Po Csü-Ji (772-846) pedig ekként énekli meg gondolatait a Teafőzés a hegyipataknál című versében: „Guggolok, töltöm a habzó levet, nézem a zöldes tea-levelet. Miért nincs valaki velem ideki, aki a finom teát szereti?”
(Weöres Sándor fordítása)
A Tang-dinasztia utolsó évtizedeiben Lu Jü úttörő munkáján kívül még három jelentősebb, említésre méltó alkotás született (vagy legalábbis ennyi maradt fenn) a teázás témakörében. Az egyik, a 825-ben megjelent A teavízforralás története (Csien csa-suj csi), más néven a Víz kánonja vagy a Vizeskönyv (Suj csing). Szerzője, Csang Jou-hszin mintegy 900 írásjegy terjedelemben a teafőzésre alkalmas 20 féle vizet rangsorolja. A 860-ban kiadott Feljegyzés a tea szüreteléséről (Caj csa lu) című alkotás szerzője, Ven Ting-jün csupán 400 írásjegyet szentel a témának, gyakorta Lu Jüre hivatkozva. Végül 900-ban született meg Szu Ji négy kötetes (csüan) műve, a Forró víz tizenhat fajtája (Si-liu tang pin), melyben az alkalmas teavíz kiválasztásától egészen a helyes forralási metódusig összesen tizenhat mozzanatot különít el és elemez.


Forrás: Arany Hegy alapítvány