Alphonse Marie Louis Prat de Lamartine francia költő emlékére

1790 Október 21. (219 éve történt) Maconban megszületett Alphonse Marie Louis Prat de Lamartine francia költő, politikus, akadémikus, a francia romantika egyik jelentős képviselője. Az 1820-as években diplomáciai szolgálatot teljesített, később egyik irányítója volt az 1848-as februári forradalomnak. Külügyminiszter lett, de gyakorlatilag ő vezette a kormányt. Az elnökválasztáson azonban elbukott, s nemsokára elvesztette képviselői címét is. Első verseskötetétől, a Költői elmélkedésektől számítják a francia romantika kezdetét. A girondiak története című történelmi munkájával Európa-szerte forradalmi hatást váltott ki. Zenei hangzású, misztikus világnézetű lírai költeményeiben a szerelem, az elmúlás, a hit kérdése foglalkoztatták. Költői és vallásos harmóniák című művére Liszt Ferenc azonos címmel zongoraművet komponált. Írt elmélkedő jellegű hosszabb költői elbeszéléseket is.




Alphonse de Lamartine : A tó

WKing

"Szívük szeretett!"

Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és nincs út visszafele,
horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!
Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

\"Állj meg, szárnyas idő! Órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel;
vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,
azt felejtsétek el.

Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovaszáll
a szökevény idő;
\'Ne siess\' mondom az éjnek, s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, s csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;
elfut, s mi meghalunk! \"

Irigy idő, lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? s örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél, vagy új élettel ád,
őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs lombok képeiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy: \"Szívük szeretett! \"

/fordította: Szabó Lőrinc/

Forrás: Egy üzenet egyesület