Reményik Sándor emlékére ...

REMÉNYIK SÁNDOR

1890. augusztus 30., Kolozsvár – 1941. október 24., Kolozsvár

Az úgynevezett „helikoni triász” - Áprily Lajos és Tompa László mellett - Reményik Sándor a 20. század egyik legmeghatározóbb egyénisége volt. Életművének jellegére és jelentőségére nézve legtalálóbb Németh Lászlónak az a mondata, amely szerint van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, s mégis ő az erdélyi költő. Verseiben gyakran fogalmazódik meg az érzékeny ember magánya, a legnemesebb értelemben vett patriotizmus, a pátoszmentes humanizmus, az erdélyi kultúra, történelem, a magyar nyelv messzemenő tisztelete, az ahhoz való hűséges kötődés és nem utolsó sorban az érett, töprengő, mélyen hívő vallásos érzület.
A kolozsvári Reményik Sándor is azok közé tartozott, akiről a hivatalos irodalom nem beszélt. A „bűne” csupán az volt, hogy egész életét, költészetét áthatotta a magyarság kompromisszumot nem ismerő szeretete. A Trianonnál szentesített gyalázat kiváltotta keserűség és fájdalom kimondottan vagy kimondatlanul szinte minden versében ott van. A nemzet élő lelkiismerete volt. Erdély román megszállása után az ottani magyarságra rázúdult a kisebbségi lét megannyi gondja és megaláztatása. A szomorú valóság rögzítésén túl lírájával reményt, bizakodást is tudott önteni sorstársaiba. Azért érezzük őt annyira közelinek magunkhoz, mert gondolatai teljes egészében érvényesek voltak és a mai napig is érvényesek a kisebbségi sorban élő határon túli magyarságra is.

Egységes magyarság
Reményik Sándor

Reményik Sándor Babits Mihályhoz intézett levélben felelt kérdésünkre, melyet a költő hozzájárulásával egész terjedelmében közlünk:

Budapest, Lorántffy-kórház, 1940. nov. 4.

Igen tisztelt Kedves Barátom!

Öt hónapja vagyok Budapesten, s történelmi sorsfordulókat éltem át ebben a kicsiny kórházi szobában, alig-alig véve tudomást eddig a körülöttem zúgó eseményekről. Ami nemzetemet, Erdélyt s mindezekben önmagam jobbik lényét érintette, alig jutott tudatom küszöbére. A beteg idegek börtöne minden román börtönnél, minden 22 évi babiloni fogságnál súlyosabb természetű, mert másfajta börtönökben úr lehet a lélek, akárhogy megalázzák, de kényelmes kórházi szobában is nyomorult rabszolga, mivel önmagát veszítette el. - Most jobban vagyok, s mindezeket csupán azért bocsátottam előre, hogy némileg megindokoljam, miért nem tehettem szívem szerint azt, amit tennem nem engedett a betegség. A Nyugat augusztusi számában olvastam «Az erdélyi költőről» szóló tanulmányodat. Most köszönöm csak meg. De egész lelkemből. Akkor is mélyen megindított és magasra emelt, most még inkább, hogy tisztább szemmel olvasom. Én önmagamban mindég elválasztottam a költőt az embertől. Csodálkozva érzem, hogy Te, aki az életemből alig ismersz valamit, milyen lényegesen látod az embert is bennem. Tehát a költészet mégis lényegadás. Én úgy éreztem mindég, hogy az ember semmi bennem, a költő pedig különös percek felvillanásaiból összeragyogó drága káprázat, ajándék-valami. Te azzal végzed, hogy az embert és a magyart egyformán látod bennem, az erdélyi magyart. Köszönöm, hogy látod, igen erős vígasztalás és biztatás ez nekem a jövendőre nézve is, ha ilyen számomra adatik még. Külön köszönöm azt, amit «a szerelmetlenség titkairól» oly fínom megértéssel és gyöngéd tapintattal megírtál. Ezt így, velem kapcsolatban még senki el nem mondotta.

Általában vallom ma is azt, amit 1918-ban a magam és az erdélyi irodalom «történelem előtti korszakában» Neked írtam, mikor első szárnypróbálgatásaimat színed elé küldtem: Magasabb, «szakszerűbb» és súlyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet.

Most pedig még ennyit: Ma vettem a Nyugatnak levelét, mely a Te nagybecsű aláírásoddal ellátva is arra kér, hogy az egységes magyar szellemről rendezett vitában magam is részt vegyek írásommal.

Nagyon kérlek, engedjétek el nekem ezúttal a hozzászólást. Szívesen szóltam volna hozzá, de erőtlen még a hang annyi szenvedés után és fáradt az agy és zavart a szív. Ilyen felelősségteljes hozzászólást csak teljes erőből lehet kicsendíteni. Annál kevésbé tehetem, mert a transzilvánizmus kérdése óhatatlanul szőnyegre kerül, és én azt sem babonának, sem konjunktúrának, de egyszerűen egy puszta színnek vagy árnyalatnak sem tartom a magyar egység keretén belül, hanem mindezeknél sokkal többnek. «Titoknak, Északfoknak, idegenségnek» - de olyan idegenségnek, amelyből megtermékenyül az egyetemes magyar Lélek.

Isten Veled. Hálás tisztelettel és szeretettel köszönt régi és mindég igaz híved:

Reményik Sándor


Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám

REMÉNYIK SÁNDOR - VÉGRENDELET

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.