Róma kikötője : Ostia

A napfény, mint aranyzápor, úgy zuhog a kétezer éves kövezetre. Bronzhátú gyík surran a vadrózsák alatt: így sütött a nap, így játszottak a gyíkok, így kóvályogtak a nagy vörös-fekete pillangók akkor is, amikor Ostia leggazdagabb embere, a milliomos Epaphroditus itt sétált a Sírok Útján, kitűnő üzletek terveivel a fejében. Amint ebben a napsütésben befelé haladsz a romvárosba: egyszerre megfog ennek az ókori világkereskedelmi kikötőnek egészen különös hangulata: szinte látod a Tiberis torkolatában és a tenger vizén himbálódzó hatalmas hajókat, szinte hallod a keleti, nyugati és déli nyelvek zagyva összevisszaságát a kereskedelmi egyesületek terén, szinte szédít a nyüzsgés, a város nyugtalan lüktetése -- csak a fölötted keringő kövér bombavető gép emlékeztet arra, hogy a gépek századában élsz, messze az ókortól, s mikor itt jársz az elmúlt hatalom és gazdagság temetőjében, Róma régi nagyhatalmának, világokat átfogóbirodalmi szervezetének emléke és hangulata kísért csupán.
Ostia kikötőváros-jellege tisztán római és itáliai: sem görög, sem hellenisztikus befolyás nem zavarja a városalkotó római szellem munkáját ezen a ponton. Bár nemzetközi kereskedőváros, mégis egészen római; éppen ezért hűségesebb képet ad az ókori római városról, mint akár Pompeji, akár Herculaneum, akár Leptis Magna, Sabratha vagy a keleti Palmüra. Ostia kikötője, közterei, bazilikái, templomai, fürdői, üzletházai, raktárai, céhirodái a maga teljességében mutatják a császári Róma legjellegzetesebb kereskedővárosának arcát.


Aurea


Amint ebben a tűző napsütésben végighaladsz a Sírok Útján, amely a városba vezet, és megcsodálod egy-egy sírbolt gyönyörű márványkapuját s rajta a játszadozó Eroszokat, a túlvilági sóvárgás örök szimbólumait, elmúlhatatlan emlékek rajzanak körül.
Itt a parton sétált valaha Minucius Félix római ügyvéd, barátaival, s miközben elgyönyörködtek a gyermekekben, akik kavicsokat ugrattak a tenger tükrén, a kereszténység és pogányság, a két végzetesen szemben álló világnézet jelenén és jövőjén, elkeseredett harcán s a békés együttélés lehetőségein vitatkoztak.

A világ ugyanilyen sorsfordulatának idején járt itt Augustinus (vagyis Szent Ágoston püspök, a középkori keresztény filozófia nagyhatású képviselője) édesanyjával, Monicával, amint a színház közelében a márványtábla emlegeti: "Midőn halálának napja közeledett, itt Ostiában beszélgettünk sokáig egyedül, nagy édességgel szívünkben: bizony ő nem halt meg semmiképpen." És itt a közelben a háromlevelű lóhere mintáját utánzó cella trichora, a keresztény szentély, s itt a másik falon a harmadik században kivégzett keresztény vértanúk - Cyriacus püspök, Archelaus diakonus és Aurea szűz - emléktáblája.
Mily csodálatos találkozás: a milliós nyereségek, a pénz, az arany városában az "Arany" nevű szűz az emberi egyenlőségért, az igazságos társadalmi rendért s a gondolatszabadságért áldozza életét, olyan eszmékért, amelyeket ezek a józan és kitűnő kereskedők még sehogy sem akartak megérteni.
Ostia sohasem volt keresztény város, mint például a dalmáciai Salona, de jellemző, hogy ebben a józan és tülekedő kereskedővárosban, a Mithrász-szentélyek és Venus-templomok mellett is meg tudott állni, és - ha véráldozat árán is, de - gyökeret tudott verni az akkor még haladó jellegű mozgalom, a kereszténység. Veneri sacrum - Venusnak szentelve - mondja a kis Venus-kápolna felirata, az ostiai vértanúk emléktáblájának közvetlen közelében.


Négyemeletes bérházak


Mondákkal indul a város története; Aeneas járt itt valaha; magát a várost és a kikötőt Ancus Martius király alapította, és sótermelő telepeket állított fel: ezek látták el sóval az innen 22 km-nyire eső fővárost. De a történelem nem hisz a mondáknak; bizonyos, hogy Ostiát akkor alapították, mikor Róma már Latium ura lett, és leverte a latin part addigi birtokosait, az etruszkokat: i. e. 330-ban.
Az első kereskedelmi hajó, amelyről a római történelem tud, i. e. 212-ben kötött ki Ostiában; ez a hajó gabonát hozott Sardiniából a római helyőrségnek. Marius, a durva katona, i. e. 87-ben lerombolta Ostiát, de Sulla, a diadalmas hadvezér újjáépítette. Cicero még kellemetlen vidéki városnak nevezte, sajátságos rövidlátással, abban az időben, amikor már-már középpontja volt az Itáliába irányuló világkereskedelemnek. A császárok felismerték Ostia jelentőségét a főváros élelmezése szempontjából; Claudius, mikor a Tiberis-torkolat bal ága eliszaposodott, a jobb ágban új és célszerűbb kikötőt építtetett.

Domitianus megépíttette a vízvezetéket. Traianus bővítette a várost; Septimius Severus és Caracalla megnagyobbította a színházat és az óriási méretű tűzoltólaktanyát. Antoninus Pius újjáépíttette a nagy fürdőt, Aurelianus pedig száz numídiai márványoszloppal díszítette a Forumot; Maxentius császár i. sz. 309-ben pénzverőt állított fel.
A kövek és írások fenntartották az emlékezetét néhány dúsgazdag és érdemes ostiai polgárnak: ezek közé tartozott a nyilván keleti eredetű Gamala - igazi "városunk szülötte" -, aki kereskedéssel szerzett vagyonából templomokat javíttatott, utcákat köveztetett, és hiteles súlyokat és mértékeket ajándékozott a város piacának.

Ebben a kereskedővárosban, amelyet nemcsak a Földközi-tenger világában ismertek, hanem a Távol-Keleten is, hajnaltól késő éjszakáig csattogott, zúgott, tombolt az élet. A kikötőben rabszolgák ezrei dolgoztak, tengerjáró hajók nyüzsögtek, a Tiberisen pedig fürge bárkák szállították Egyiptom gabonáját a főváros népének, India szőnyegeit, drágaköveit s Kína selymeit pedig a gazdagoknak.
A császárkorban százezer lakosa volt Ostiának. Századokra épült maga a város is: a falak itt olyan vastagok és vaskosak, hogy századok szándékos pusztításai után, még ma is, kilenc méter magasságban állanak; a házromok lépcsőin felmehetünk a második emeletre, a homlokzatok pedig ma is mutatják a zömök erkélyek maradványait. Ostia lakóházai a mai lakóházak ősei.
A mai sokemeletes bérház ebből a latin típusból származik. Három-négyemeletes óriás-házak voltak ezek, tágas udvarokkal, erkélyekkel és nagy ablakokkal.

Ez a virágzó és lüktető élet szinte évtizedek alatt szűnt meg és omlott össze, mikor az i. sz. V. században Róma jelentősége csökkent; Róma már nem volt a világ fővárosa, új városok és új néptörzsek törtek előre; Róma népessége csökkent, ellátása már nem volt oly fontos kérdés, mint annak előtte; így szűnt meg Ostia jelentősége. A többit elvégezték a kalózok. Pompejit és Herculaneumot a Vezúv hirtelen kitörése temette el, Ostia lassan pusztult, lakossága lassan-lassan hagyta el, mert nem bírta az örökös rettegést a tenger felől támadó barbár törzsektől és kalózoktól.
Az elhagyott épületek felső emeletei lassanként beomlottak, és maguk alá temették a régi gazdagság és előkelőség, a régi virágzás és pompa maradványait.


Ostia szíve


Erről a régi eleven életről egyetlen séta meggyőzhet a romok között. A Rómából Ostiába vezető út a kikötőváros főutcájába torkollik; ez a főutca 1500 m hosszúságban vezet az ókori tengerpartra, és két egyenlő részre osztja a várost. A nyilvános épületek nagyobbrészt ezt az utcát szegélyezik; nagyságuk, művészi kiképzésük mutatja a város egykori nagyszerűségét. A mellékutcák ebbe a tengelybe torkollnak.
Erre az utcára nyílnak a fürdők is. A nagy fürdő oszlopos előcsarnoka egyik legszebb dísze volt Ostia főutcájának, s ha lenézünk az épület teraszáról, ma is megcsodáljuk a pompás mozaikot, amely Neptunust ábrázolja tritonokkal és tengeri állatokkal. A fürdő mellett az egyik mellékutcában terpeszkedik a tűzoltókaszárnya óriási udvarával, közepében a császárkultusz oltára.

Egy másik mellékutcában magánházak sorakoznak egymás mellett, boltokkal és lakásokkal. Egy háromszobás lakás, öt utcai ablakkal, valóságos mai hangulatot idéz. Egyébként Ostiában eddig 138 boltot tártak fel. Rendkívül érdekesek és jellegzetesek ezek a bolthelyiségek; legnagyobb részük kocsma, étterem vagy bár; némelyiknek a belső berendezéséből is maradt valami. Művészi falfestményeivel valamennyi közül kiválik a "Vendéglő a pávához". Ugyancsak a főútvonalból nyílik a színház.
Még ma is megvan színpadának egy része a fülkékkel és néhány szép márványmaszkkal, s helyre állították már lépcsőzetes nézőterét is. A színházban már évek óta klasszikus előadásokat tartanak.
De a város legnagyobb nevezetessége a céhek tere (egyszerűség kedvéért nevezzük így a kereskedelmi egyesüléseket), a színház mögött. Óriási oszlopos térség ez, amelyet három oldalon a külföldi nagykereskedők és hajóstársaságok irodái vesznek körül. Az egész római birodalomban egyedülálló épületcsoport ez, és fogalmat ad az ókori kereskedelmi életről, főleg egy kikötőváros szervezetéről.

Hetven iroda sorakozik itt egymás mellett: mindegyik előtt a széles járdán mozaik, a mozaikon külföldi hajóscéhek vagy kereskedőházak jelvényei. Olvassuk a feliratokat: az egyik helyiség a karthágói, a másik a galliai hajósok gyülekezőhelye, de a birodalom minden nevezetes kereskedővárosának és hajóscéhének nevét megtaláljuk itt. Különösen díszes a caralesi (Cagliari) hajósok és kereskedők céhhelyisége.
A tér három oldalát oszlopcsarnok övezi, a mozaikok elefántot, szarvast, delfint, hajót, berakodást, világítótornyokat és tengeri szörnyeket ábrázolnak.
Egy helyen Crescens hajós vagy kereskedő nevét olvassuk, s mellette ott van a napkultusszal összefüggő, keleti misztikus jelvény, a szvasztika, vagyis horogkereszt. Ez a tér itt a színház mögött, ez volt Ostia szíve, itt lüktetett az üzleti élet a leglázasabban, itt halmozódtak a vagyonok, innen irányították a hatalmas birodalom külkereskedelmét. És ha a mellékutcán visszatérünk a főútra, éppen az ostiai vértanúk emlékének szentelt kis keresztény kápolna mellett haladunk el. De hogy a kép teljes legyen, ott van a közelben a Mithrász-szentély is.

Még egyszer keresztülhaladunk a nagy fürdőépületen, szemügyre vesszük a központi fűtés pompás berendezését és az épület márványoszlopait, s aztán kijutunk a Forumra, a város politikai gócpontjára. A Forumon a Capitolium beszél a régi római hagyomány szívósságáról: márványlépcsője, hat homlokzati oszlopa eszünkbe juttatja, hogy hiába hajszolták ezek a bankárok és kereskedők a milliókat, mégiscsak rómaiak voltak elsősorban.
Róma és Augustus temploma az igazi szimbóluma ennek a mindenütt élő és kiirthatatlan római hagyománynak. A templom két szobra: a szárnyas Victoria és a világbíró Roma istennő szobra ma is tanúja és őrzője ennek az örök római gondolatnak.


Az Epagathus-cég


A város főútjának vége felé egy jobbra nyíló mellékutcában megmaradt az ókori Ostia egyik legnagyobb cégének, az Epagathus és Epaphroditus gabonakereskedő cégnek hatalmas üzletháza. Kétemeletes palota volt ez, oszlopos főkapuval, tágas erkéllyel, hatalmas ablakokkal; arányos és művészi épület, látszik rajta, hogy gazdag emberek építtették; első emeletén oszlopcsarnok, udvarán mozaik, s benne megint a szvasztika. Ez a ház tagadhatatlanul őse a tipikus reneszánsz palotának, és a feltárt ókori emlékek közt, nem akad párja.
Az egyik mellékutcában Fortuna istenasszony szobra mosolyog a késői látogatóra; erkélyek lebegnek fölöttünk, be-benézünk földszinti lakásokba, falfestményeken akad meg a szemünk, némelyik ház udvarát nyilván kertté alakították; amott egy thermopolium (bár) hívja fel figyelmünket: megmaradtak a márványpolcai, amelyeken valaha az ételek és italok csábították a járókelőket, a falakon humoros festmények ábrázolják a kis étterem csábító és ínycsiklandozó kincseit, az egyik falán megvannak még a ruhatár bronzfogasai, az ajtó előtt pedig két kis kőpad, ahová a vendégek kiülhettek levegőt szippantani; a helyiség fölött megvan a vendéglős erkélyes lakása. Nem messzire innen az erkélyes házak sorában kis Diana-kápolna szerénykedik, udvarán kút és vízmedence, az udvar körül pedig szobák; ezek közül két szobát Mithrász-templommá alakítottak.

Innen, a Diana utcájából, az ókori Ostia egyik legnevezetesebb pontjára jutunk: a legnagyobb megmaradt gabonaraktárba. Ez a roppant épület, amelyet oszlopcsarnok vesz körül, máig megőrizte raktárjellegét: hetven helyiségében óriási mennyiségű gabonát lehetett felhalmozni, s a mellette talált malomkövek s egyéb eszközök arra mutatnak, hogy itt nagy péküzemnek kellett lennie.
Ostia tudniillik a késői császárkorban nemcsak gabonát szállított Rómába, hanem óriási mennyiségű kenyeret is. Ilyen raktárépület nem egy volt Ostiában. Ma is megbámuljuk azt a hatalmas épületet, amelynek padlójába óriási amforák vannak beépítve: ezekben raktározták el - mint valami hordókban - a szállításra váró bort és olajat.


Az athéni Kriton


Az ostiai ásatások már 1783-ban megkezdődtek, de rendszeresen csak 1855 óta folynak. Az ásatásoknak ebből a hőskorából Dante Vaglieri neve maradt fenn; Ostia jelentőségét tulajdonképpen ő ismerte fel; emléktáblája a múzeum falán méltóképpen hangsúlyozza munkájának jelentőségét. A mai archeológiai tudomány munkája nem könnyű: Ostiát a korai középkorban sokszor kirabolták, aranyásók és márványvadászok megtépázták kincseit, de az ásatások egyre eredményesebbek és rendszeresebbek, mióta tudós archeológusok vették kezükbe Ostia ügyét.

De Ostia nemcsak a számok és a milliók városa volt; ez a gazdag római polgárság művelt emberekből állt; a meggazdagodott kereskedők szívesen áldoztak a művészetre. Ostia műkincsei közül mintegy 400 darab ismeretes Róma és Európa múzeumaiban, de az utóbbi évek ásatásainak művészi eredményeit már az ostiai múzeum őrzi. Újabban 180 műtárgy került elő, szobrok, domborművek, bronzok, ezüst- és rézpénzek, 98 mozaikpadló, három márványmozaik, 123 falfestmény.
A napfényre került műtárgyak közt legértékesebbek a szobrok, ezek közt is elsősorban a bikaölő Mithrász, felirata szerint az athéni Kriton műve; ez a kiváló szobrász a császárkor elején Rómában élt és dolgozott. De a többi művészi szobrok: Thészeusz és Ariadné, Ámor és Psyche, Aphrodité Anadüomené, továbbá az oltárok, császárok és császárnők arcképszobrai: valóságos remekművek. Nyilvánvaló, hogy Ostia méltó volt a római műveltséghez.

A tenger nem engedi meghalni egykori szerelmesét, az új tudományos munka évszázados lappangás után napfényre hozza az egykori világkereskedelmi kikötőt, s mint évezredekkel ezelőtt, ma is felsorakoznak az ostiai tengerparton a rómaiak mosolygó villái. A fővárost ma széles autósztráda és villamos köti össze a tengerparttal: az ősi Ostia tengerpartja, a világfürdő jellegű Ostia-Lido belekapcsolódik a XX. század életének forgatagába...



Forrás: Révay József: Százarcú ókor (169-177.oldal) Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1962