ANATOLE FRANCE

Anatole France, eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault (Párizs, 1844. április 16. – Saint-Cyr-sur-Loire, 1924. október 12.) francia író, költő, kritikus, akadémikus. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.



Művészi nagyságának és írói-gondolkodói jelentőségének jele az is, hogy életében, halálakor és az azóta eltelt hét évtized óta olyan elképesztő ellentétek csaptak és csapnak össze, hogy az már filozófiai és politikai világnézet kérdése, hogy ki lelkesedik érte és életművéért, ki utasítja el szinte gyűlölködve, és ki emlegeti megvető mosollyal. A kortársai közt G. B. Shaw, Thomas Mann és Gorkij a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallotta, kételkedő humorát sokan Montaigne-ével és Voltaire-ével hasonlították, míg az akkor az irodalmi érdeklődés középpontjába került szürrealisták - élükön olyan jelentékeny költőkkel, mint Aragon és Éluard - „hullá"-nak, már életében is avultnak vallották. A túlzottan baloldaliak szemében a vallásos hit támogatója, erősítője volt, de az egyház hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette, vagyis még olvasásukat is tiltotta. - Akit ennyiféle jelzővel illettek, és némiképpen még ma is illetnek, az minden bizonnyal az utóbbi másfél évszázad egyik legjelentékenyebb irodalmi alakja. Igazi, teljes neve Anatole François Thibaud volt. Apja tekintélyes könyvkereskedő. Üzlete Párizsban a „Latin negyed"-ben, az egyetemek tőszomszédságában volt. Professzorok és egyetemista diákok voltak a fő vásárlói, híres tudósok szerettek csevegni vagy vitatkozni a polcai és pultjai között. Odajárt mint a könyvek és könyvkereskedők barátja az akkor irányadó pozitivista történettudomány világtekintélyű professzora, Ernest Renan is. Alighanem ő volt az, aki először fedezte fel, hogy a könyvesboltos kamasz fia, aki - ha nem volt iskolában - ott inaskodott az üzletben, tudósnak, költőnek, írófélének, esetleg újságírónak való, akit érdemes tanítani. Ebből a fiúból lett idővel Anatole France, aki mindig is úgy emlékezett Renanra, mint lelke nevelőjére, mesterére a gondolkodás és a stílus világosságában. A fiú pedig kitűnő tanítványnak bizonyult. A történelem, a kultúra sokféle arculata, a könyvek világa szenvedélyesen érdekelte, már jó latinos műveltséggel iratkozott be érettségi után az egyetemre, könyvtáros szakra. Már diákkorában gyakornokoskodott a közkönyvtárban. Ennek főigazgatója pedig Leconte de Lisle volt, aki egyben az egyetem görögprofesszora lett, és a divatos romantikával szembeforduló, a klasszicista eszményeket folytató fiatal költők vezéralakjának bizonyult. Ez időben a hamarosan már Anatole France néven jelentkező fiatalember Leconte de Lisle-ért és barátaiért lelkesedik. Ezek közt van a már idős Théophile Gautier, aki hajdan az induló romantika harcos ifjúsági vezére volt, idővel a politikamentes művészet, a „l'art pour l'art" jelszavának kitalálója és ösztönzője lett, a nagy tekintélyek közé tartozott. De mellette José Maria de Hérédia, a csillogó és kitűnően szavalható szonettek költője és Sully Prudhomme a finom hangulatok fegyelmezett formavilágú poétája már szintén jó nevűnek számított. Nagy sokára, úgy 35 évvel utóbb a már megöregedett Sully Prudhomme lesz a legelső irodalmi Nobel-díjas. Fiatal költők és költőjelöltek vették körül őket, tanultak tőlük. Ezek közt volt akkor Verlaine is, és ott kezdte előbb költői pályáját a Verlaine-nel csaknem egyidős - akkor 22 éves - Anatole France. - Ez 1866-ban volt. Leconte de Lisle elérkezettnek látta az időt, hogy romantikaellenességükkel, szépségkultuszukkal, a klasszikus kultúra ünneplésével feltűnő költők közös folyóiratban tegyék közhírré jelenlétüket. Megteremtették a „Modern Parnasszus" (Parnasse contemporain) című folyóiratot, amelynek főszerkesztője természetesen Leconte de Lisle lett. A hamarosan híres irodalmi lap munkatársait nevezték „parnasszisták"-nak. A jelző ettől kezdve ráragadt a személyes hangot kerülő, tárgyilagosságra törekvő, politikát elutasító, kulturált formavilágú lírikusokra. Közöttük indult Verlaine is, aki hamarosan személyes hangütésével, csapongó szenvedélyével el is távolodott tőlük. Hozzájuk képest a náluk jelentékenyebb Verlaine csapongó életvitelével is, szélsőségességeivel is különös bohémnek tűnt. Idővel ilyennek is ábrázolja France „Vörös liliom" című regényében, ahol Choulette-ben, a félbolond lángelmében Verlaine-ről fest kitűnő, kissé karikírozott arcképet. Természetesen itt indul parnasszista költőként Anatole France is. Korai versei formailag hibátlanok, de hamarosan maga is jelentékteleneknek tartja ezeket a próbálkozásait. Első könyve ezeknek a korai költeményeknek a gyűjteménye, de már elkészül egyetemi disszertációja Alfred de Vignyről. Kitűnő életmű elemzés az induló romantika egyik vezéralakjáról. - Az egyetem végeztével diplomás könyvtáros lévén el is szegődik egy nagy könyvtárba, de kapcsolata változatlanul a parnasszistákhoz fűzi. És egy ideig még verseket ír, köztük egy ókori görög tárgyú verses drámát is. Ez is megjelenik néhány vers kíséretében. Nem jelentékeny, de gördülékenyen olvasható, biztos formaművészettel fogalmazott kellemes olvasmány. Ismerősei elismerik, bár nem becsülik túl nagyra, ő pedig egyetért velük. De még közelebb kerül hozzájuk, amikor kilép a könyvtárból, és belép a Parnasszus szerkesztőségébe. Ott megtanulja az újságírás mesterségét is. Az a polgári olvasóközönség, amely kiábrándulva egykori forradalmi eszméiből, III. Napóleon uralmáért nem tudott lelkesedni, de a forradalomtól rettegett, tetszéssel fogadta France filozófiai szinten kifejtett politikaellenességét, publicisztikájának mindenben kételkedő hangját. Az ókori görög kultúrából felújította, népszerűvé tette az egykori görög szkepticizmust, és főleg Epikurosz életszerető, mértéktartó gyönyöröket igénylő filozófiáját. 1881-ben - 37 éves korában - pedig kirobbanó sikert hozott „Bonnard Sylvester vétke" című regénye. Ez a Bonnard Sylvester magántudós. Dolgozószobájában, könyvei közt gyönyörködik a tudományok adta kutatnivalókban. És egyszerre észreveszi, hogy elfeledkezett az életről. Nagy tudását céltalannak érzi, vétkesen elherdálta az életét. És lázasan elkezd küzdeni az élet értelméért. Keresi a megnyugvást, a boldogságot, a szépségek örömét. Amikor azután - szinte váratlanul - találkozik a szerelemmel, felismeri, hogy semmiről se késett el. A szerelem gyönyörűségében a test örömétől a lélek is megtelik örömmel. Még a tudásnak is van értelme, ámbár sohase derülhet ki, hogy tudjuk-e, amit tudunk. A rendkívül kellemes, nagyon szép stílusú, egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató olvasmány derűsen és mégis nagyon komolyan árasztotta az agnoszticizmus filozófiáját, hogy tudniillik minden lehetséges, de semmi se bizonyos. De az élet szép, akkor is, ha a halállal elmúlunk, akkor is, ha a túlvilágon folytatjuk a létet. A vallásos se lehet bizonyos, hogy a hite igaz, a vallástalan se biztos, hogy hitetlensége indokolt-e vagy se. - A szkeptikus, mindenben kételkedő, de a szerelemben, szépségben, jóságban gyönyörködni akaró értelmiséget telibe találta. Előbb országos, majd hamarosan világsiker lett ez a regény. Ettől kezdve France mindhaláláig sikeríró volt. Persze az idealisták és a materialisták versengve szidták, ez azonban fokozza az érdeklődést. France pedig tele volt témával, tele volt érdekes alakokkal, gondolataiból népszerű életfilozófiát lehetett kiépíteni. Hamarosan megjelent a „Lúdláb királynő", amelyben a főalak Jerome Coignard, egy szabadgondolkodó abbé, aki a XVIII. század elején, a felvilágosodás bontakozásakor kalandos életet él. A regény népszerűsége indokolta, hogy újra meg újra megjelenjék, megszólaljon France könyveiben. Ő ad bölcs tanácsokat a jó élethez a „Coignard abbé véleményei" című aforizmagyűjteményben, az „Epikurosz kertje" című szellemes filozófiai kisesszégyűjteményben, háttérben ő lappang a „Nyársforgató Jakab meséi" című mulatságos elbeszéléskötetben. A rövid próza, a novella egyébként is egyre szaporodott a terebélyesedő életműben. Novellái, különösen a régi korokban játszódó pillanatképek a kisepika remekei, szemléletesen érzékeltetik más korszakok másféleségét. Például az egyik legbravúrosabb novellájában, „A judeai helytartó"-ban a megöregedett Pontius Pilátust Róma melletti villájában felkeresi egy régi barátja, akivel annak idején, jeruzsálemi főhivatalnok korában is együtt volt. Elbeszélgetnek arról a régi időről, Pilátus emlékszik a jelentéktelen kisemberekre is, még az olcsó kis utcai nőkre is. A különböző ügyeket is felelevenítik. És a vendég megemlíti, hogy mostanában emlegetni szoktak egy akkori büntetőügyet, amelyben Pilátus ítélkezett. A vádlott egy Názáreti Jézus nevű zsidó volt. A jó memóriájú egykori helytartó a felidézett alakokra és ügyekre általában jól emlékezik, még ki is egészíti, amit a vendég tud. De ez a név: „Názáreti Jézus" és az ügy, amelyben ő állítólag ítéletet hozott, teljesen ismeretlen a számára. „Názáreti Jézus? Nem, nem emlékszem." Jó néhány ilyen csattanója van kultúrtörténeti novelláinak. A kereszténység hajnalán játszódó regényei közt a legkiválóbb, a legszebb, legművészibb és legmeghökkentőbb a „Thaisz". A sivatagi szent vezeklők remeteségéből az áhítatos Paphnucius a városba megy, hogy megtérítse Thaiszt, a gyönyörű, de mindenki másnál paráznább örömlányt. A találkozásból lángoló szerelem lesz, de míg Thaisz a szerelemben megtisztulva, üdvösségre juthat, addig Paphnucius bűnösen parázna lesz, és már életében tudja, hogy elkárhozott. Ha csak ennyit írt volna, ha megmarad agnosztikus apolitikusnak, akkor is az újkori irodalom legnagyobbjai közé tartoznék. De a történelemben egyre jobban izgatja a küzdelem az emberiségért, a helyes életszabályokért, erkölcsért, igazságos jogért. Felidézi a francia történelem legendás alakját, Jeanne d'Arcot, és alapos utánanézés után megírja életrajzát. Történetírói remekmű. Habár az egyház ezt is indexre tette, feltárt adatai alapját képezték az orléans-i szűz nem sokkal későbbi szentté avatásának. És ennek a regényes és mégis hiteles történetnek alapján írta azután G. B. Shaw „Szent Johanna" című híres drámáját. - A másik hiteles múltidézés a francia forradalom vonzó és riasztó ellentéteinek krónikája: „Az istenek szomjaznak". - A múltak azonban elvezetnek a jelenhez. France-ot egyre jobban izgatták a társadalom adott problémái. Nem a nagy regényciklusokkal - Balzac-kal és követőivel - kívánt versenyre kelni, de mégis négy kötetre terjedt a „Jelenkori történet", amelyben a századvég francia társadalmáról akart körképet rajzolni egy okos, de félszeg vidéki tanár, Bergeret úr magánkalandjaival, amelyek nagyon is a közéletre vallanak. Ez időben számos aktuális témájú novellát is írt. - Végül is túl kellett lépnie saját semlegességén is. Az igazságtalanság elleni felháborodás vitte a cselekvő politikába. A századvég szenzációja és nagy botránya volt a Dreyfus-ügy. Egy történetesen zsidó vallású kapitányt kémkedéssel-hazaárulással vádoltak meg. Hamis vád volt, manapság koncepciós pernek mondanók. A per fellángoltatta az antiszemitizmust, kirobbantásának is nyilván ez volt az oka. A vádlott következetesen tagadott, megnyugtató bizonyítékok nem is voltak, Dreyfus kapitányt mégis kényszermunkára ítélték. A gondolkodó és értelmes emberek előtt kétségtelen volt a jogtiprás. A kor talán legismertebb írója, Émile Zola „Vádolok!" című kiáltványszerrű vezércikkben leplezte le a közigazgatás, a bíráskodás bűnösségét. Erre országos botrány tört ki. Dreyfus-pártiak és Dreyfus-ellenesek sajtóban, hivatalokban, társaságokban, utcai verekedésekben összecsaptak. Zolát pedig vád alá helyezték. Ezt már France se tűrhette: sajtóban és népgyűléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Ez a küzdelem vitte közel a szocialistákhoz. Végül is győzedelmeskedtek: Zolát felmentették, Dreyfust több évi rabság után rehabilitálták, visszavették a hadseregbe, és sok évvel később tábornoki rangban halt meg. - France azonban most már a szocialisták szövetségese, barátja volt. A megalakuló kommunista párttal szolidaritást vállalt. Persze nem érte meg, hogy Sztálin diktátorságával meghamisítódott a szép eszme is. France azonban addig néhány érdekes könyvben jelezte rokonszenvét a szocialistákkal. Az „Angyalok lázadása" című fantasztikus regény is ilyen, de a „Fehér kövön" című, megint az ókorban játszódó könyvben a maga elképzelte szocializmust is megírta. Kétségtelenül ez is utópia, mint nem egy ábránd a szocializmusról. De fontos utópia: megérteti, hogy France humanizmusának a jelen század elején a szocializmusba kellett torkollnia, és azt is, hogy a szocialista eszme lehetőségnek láttatta a szocialista célokban rejlő erkölcsös társadalmat is. - France életműve hosszú könyvespolcot tölt meg, különböző műfajokban volt bravúrosan otthonos. De aki tüzetesen akarja ismerni őt, nem kerülheti el önéletrajzát. Ezt a négykötetes egymást folytató regényt harmadik személyben írta. Ebben magát Pierre Noziere-nek nevezi és végigkíséri saját életútját gyermekkorától felnőtt éveinek sokféle problémájáig. Ebből is és még inkább az életmű egészéből művészi körképet kap az olvasó is, a kritikus is arról a történelemről, amelynek az író cselekvő, szenvedő és gyönyörködtető alakja volt.

Forrás: Literatura.hu