A százévesek szigete

Tristan da Cunha vulkanikus sziget az Atlanti-óceán déli részén. Mintegy félúton van Dél-Amerika és Afrika között, de annyira délre, hogy kívül esik a hajóforgalmon.
Már betelepítése is érdekesen kezdődött. Először öt férfi érkezett a szigetre, de hamarosan megunták a magányt, család után vágytak. Egy arra járó kapitány megígérte, hogy visz nekik feleséget. A feljegyzések szerint Szent Ilona szigetén, az ottani kormányzó segítségével kiválasztottak öt leányzót, csupa egészséges és erkölcsös hajadont. Szent Ilona szigetének azonban színes lakossága is van, és így a kiválasztottak közé egy néger lány is került. Ez a hajó kapitányának nyilván sok gondot okozott, és a fogas kérdést végül úgy oldotta meg, hogy a menyasszonyjelölteket éjszaka tette partra, azután sietve elvitorlázott. Az öt házasság jól sikerült, és a sziget mai, 200-nál több lakosa nagyrészt ettől az öt szülőpártól származik.
Érdekesség az is, hogy a tudomány a mai napig nem tudta megfejteni, miért a Föld legegészségesebb, leghosszabb életű embercsoportja ennek a szigetnek a lakossága. Mintegy 50 évvel ezelőtt partra szállt egy hajóorvos, hogy ellenőrizze a szigetlakókról szállongó híreket. Szinte hihetetlen tényeket állapított meg. A szigetlakók majdnem mind 90-100 éves korukig éltek, és a leggyakoribb betegségek szinte teljesen ismeretlenek a szigeten. Azóta több orvosi ellenőrzést tartottak, mert sokáig azt hitték, hogy az újságírók eltúlozzák az igazságot. A helyszínen kiderült, hogy minden hír igaz.
A sziget látogatóit érdekes kép fogadja. A tengerből kiálló veszedelmes sziklaszirtek a szárazföldön is folytatódnak. A sziget legmagasabb csúcsa egy vulkán, pontosabban egy olyan tűzhányó, amelyet 1961-ig kialudtnak hittek. A sötétzöld növényzet elárulja: a szigeten sok az eső, és majdnem mindig nedves, párás a levegő.
Mint minden kis szigetnek, Tristan szigetének is felborult a biológiai egyensúlya, amikor az ember megtelepedett rajta. A legnagyobb baj az, hogy egy hajótörés alkalmával patkányok kerültek a szigetre. Minthogy természetes ellenségük nem volt, úgy elszaporodtak, hogy a gabonatermelést abba kellett hagyni, mivel az állatok érés előtt lerágták a kalászt. Valakinek eszébe jutott ugyan, hogy a patkányok ellen kígyókat telepítsenek a szigetre. Fel is rakták a kígyókat tartalmazó kosarat a postahajóra, de amikor az egyik utas meglátta, gyorsan a tengerbe dobta, nehogy a kígyók bajt okozzanak a hajón. A szigetlakók a patkányokat egyszerűen istencsapásnak tartják, és beletörődéssel viselik el. Teljes biztonságban csak függőágyban lehet pihenni a szigeten. Így azután a krumpli és a hal a fő táplálék Tristan szigetén. Sokak szerint éppen ezért olyan egészségesek az itteniek.
A szigetlakók életét tanulmányozó orvosok egészen megdöbbentő megállapításokat tettek. Senki sem akarta elhinni, hogy a szigetlakóknak mind a 32 foguk megvan, és hogy a szuvasodás ismeretlen a szigeten. Egy norvég fogorvos röntgenkészüléket és fogászati laboratóriumot tett partra, ezzel vizsgálta meg a sziget minden lakóját. Csupa ép fogat talált, legfeljebb egy-egy gyerekes anyánál tapasztalt apró, kezdeti szuvasodást. Hogy ennek a csodának a nyitjára jöjjön, utánanézett a szigetlakók táplálkozásának. Megállapításai nemcsak tudományos szempontból figyelemreméltóak, hanem mint érdekességek is. Zöldségfélét, gyümölcsöt alig esznek, legfeljebb káposztát, hagymát, répát és éretlen almát. Az almaérést ugyanis nem várhatják meg, mert amint az alma érni kezd, az utolsó szemig megeszik a fára fölmászó patkányok. Az igazi érdekesség azonban az, hogy főzőzsírnak a viharmadarak kiolvasztott zsírját használják, lámpájukban pedig pingvinháj ég petróleum helyett. További húsforrásuk a sziget lakatlan oldalán elvadultan élő tehenek húsa. Nagyon érdekes, hogy kenyeret, cukrot, kávét, teát, rizst, fűszereket szinte egyáltalán nem fogyasztanak.
A szigetlakókat tanulmányozó orvosok más meglepő dolgokat is tapasztaltak. Rákos megbetegedés, gyomorbaj, magas vérnyomás és szívbetegség sose volt Tristan szigetén. A halál oka legtöbbször végelgyengülés, vagy baleset. A utóbbi alatt olyanokat sorol fel a krónika, mint vízbefúlás viharos tengeren, lezuhanás szikláról tojásszedés közben.
Tristan szigetén élnek a legjobb szemű emberek. A tengerparton állva jelzik, hogy közeledik egy hajó, olyankor, amikor az európai még csak egy elmosódó pontot lát, jobban mondva sejt. Az alig észrevehető pontról még azt is megmondták, hogy hány árbocos a hajó, milyen a vitorlázata, és leírásaikban sohasem tévedtek. Szemüveget senki sem visel, még a 90 évesek is e nélkül olvasnak, feltéve, ha nem analfabéták. Ugyanis a lakosság nagyobb része írástudatlan.
Igazán érdekes sziget kincskeresés nélkül elképzelhetetlen. Így Tristan szigetének is megvannak a maga kincskereső történetei. 1864-ben, még az amerikai polgárháború idején történt, hogy a déliek egyik hajója üldözte az északiakét. Az északiak hajója, a kétárbocos Lark nem akármilyen hajó volt, Summers kapitány 35 ezer font értékű aranyat és bankjegyet szállított rajta. A déliek hajója erősebb volt, ezért Summers kapitány saját hajóját zátonyra futtatta, és a sziget egy távoli barlangjában elásta a kincset. Majd meghalt anélkül, hogy a kincset megkereste volna. Egyedül a Lark kormányosa ismerte a titkot, és jóval később, mintegy harminc év múlva fölkereste a rejtekhelyet. A kincset hiánytalanul megtalálta, és ennek hírére Summers kapitány fia is jelentkezett, mint örökös. Végül is barátságosan megegyeztek. A kapitány fia 17 ezer fontot kapott, a többin a kormányos és a költségeket előlegező társa osztozott.
A sziget régi és híres kincse, amit az első állandó telepes, Jonathan Lambert rejtett el, azonban nem került elő. A híresztelések szerint Lambert eredetileg kalóz volt, de abban az időben mindenkire könnyen ráfogták, hogy kalózkodott, ha vagyonra tett szert. Valószínűbb, hogy Lambert szerencsés kezű fókavadász volt, prémfókákra vadászott, és rengeteg fókaolajat olvasztott ki. Így szerezhette vagyonát, amelyet a sziget egy ismeretlen pontján ásott el. A kincs további sorsa ismeretlen, de a mendemondáknak, úgy látszik, valami alapjuk mégiscsak volt. Lambertnek ugyanis két társa volt, amikor megtelepedett a szigeten. Az egyik, egy Corri nevű olasz később azt mesélte, hogy Lambert és másik társa csónakkal halászni ment, de nem tértek vissza többé. A mendemondák szerint Corri ölte meg őket, hogy a kincs birtokába jusson. Mi igaz, mi nem, ma már nehéz lenne kideríteni. Tény, hogyha Corrinak pénzre volt szüksége, térült-fordult, és előhozott néhány aranyat. Ilyenkor barátainak italt fizetett. Megpróbálták nyomon követni, hogy az állítólagos kincs helyét kilessék, sikertelenül. Corri sírba vitte a titkát.
Egy másik érdekes történet a Kelet-indiai Társaság hajójához fűződik, amely sűrű ködben hajótörést szenvedett. A hajó roncsait egy óriási hullám partra dobta, de csodák csodája, a legénység tagjai közül csak ketten tűntek el. A hajón őrzött ékszereknek és aranynak viszont nyoma veszett. A történet hiteles, mert egy szemtanú tiszt jegyezte föl, mégpedig régi újságpapírból készült naplójába pingvinvérből készült tintával.
A kincset hiába kutatták. Thomas Kerra kapitány századunk elején kis gőzjachtján e kincs keresésére indult. Újságokban közzétette, hogy olvasnivalót visz a Tristan-szigetieknek. Erre a hírre a jó szándékú, de a világban egy kissé tájékozatlan adakozók újságok, árjegyzékek, Bibliák óriási tömegét gyűjtötték össze. Egy szemtanú, aki a szigeten látta a kirakott papírhalmot, mondta, hogy Tristan lakói Bibliával és árjegyzékkel több évszázadra el vannak látva. Tekintettel arra, hogy a sziget lakóinak jelentős része abban az időben még írástudatlan volt, nem sok hasznát vették a technikai találmányok árjegyzékeinek. A küldemény persze csak arra volt jó, hogy álcázza a hajó tulajdonképpeni célját, a kincskeresést. Kerra kapitány sorra járta az állítólagos rejtekhelyeket, de nem talált semmit, még a tengerészeit sem tudta kifizetni.
Nem mindennapi a Tristan-szigeti gyémántmezők története sem. Az eset úgy kezdődött, hogy az egyik hosszújáratú kereskedelmi hajó kapitánya egy dohányzacskót tett le gazdája -- az egyik bálnavadász cég igazgatója -- asztalára. A zacskó tele volt jellegzetes kavicsokkal, amelyek kizárólag gyémántmezőkön fordulnak elő. A minta állítólag Tristanról, pontosabban az egyik közeli szigetről származott. A teljesen lakatlan kis szigetről egy angol hajóskapitány adott először leírást. Leírásában elmondta, hogy hajótörött fókavadászokat talált ott, éjjel tüzet gyújtottak a dombokon, és a fényre érkező madarakat agyonverték, és a húsukkal táplálkoztak. A világ legritkább madarai élnek itt, és félő, hogy nagy kárt okoznak bennük a hajótöröttek. Száz évvel a fókavadászok után érkeztek ide a gyémántvadászok. Azt hitték, hogy a sziget talaja gyémánthomok. Nem tudhatták, hogy a bemutatott homok a dél-afrikai gyémántbányák környékéről származott, és egy szélhámos ötlete volt, hogy hajót csaljon Tristán szigetére. A gyémántexpedíció hónapokon át ásott, kutatott, de lassan bizonyossá vált, hogy itt nincsen gyémánt.
A kincskeresők üres kézzel távoztak, pedig van a szigetnek kincse, a különleges állatvilága. Az egész világon csak itt élnek prémfókák, csupán a véletlen mentette meg őket a teljes kipusztulástól. Itt él a piros taréjú, repülni nem tudó, apró szárnyú haris madár, és a félelmet nem ismerő zöld sármány, amely az ember vállára száll, és valósággal a fülébe énekel.
Megható és szinte érthetetlen az a ragaszkodás, amelyet lakói éreznek kis szigetük iránt. 1961 októberében a sziget kialudtnak hitt vulkánja oly hevesen tört ki, hogy a teljes lakosságot ki kellett telepíteni. Így került a 270 főt számláló kis csapat Fokvárosba, a fűvel fedett, kőből épített apró kunyhókból a a technikai civilizáció kellős közepébe. Mindenki azt hitte, hogy a nagyváros csodái megragadják őket, és legalább egy részük nem tér vissza szigethazájába. Éppen ellenkezőleg, amint a vulkán elcsendesedett, a veszély elmúlt, kivétel nélkül valamennyien visszatértek szigetükre. Amikor megkérdezték őket, miért térnek vissza, az egyik öreg azt felelte: "Mert ott hagytuk a két legnagyobb kincsünket -- hazánkat és a szabadságot."



Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (40-43. oldal) RTV-MINERVA Budapest, 1982