Hamvas Béla: Karnevál

(részlet)

(-)

Nápolyban mindjárt a kikötőbe mentem, és tényleg, az afrikai hajó indulásra készen állt. Átellenben a kis mólóról néztem. Ott ült egy ember, lábát lógatta, és a vízben úszó narancshéjra köpött. Minden köpés talált. Átlag félpercenkint, mikor szájában elég sűrű és tömör nyál összegyűlt, kicsit előrehajolt, a narancshéjat élesen nézte, aztán orcáit felfújta és lőtt. A narancshéj megbillent, és jelezte, hogy a lövés talált. Rögtön melléje ültem, és én is megpróbáltam.

Ne fáradjon, szólt ő. Ilyen korban ezt már nem lehet megtanulni. Tíz éven alul kell kezdeni, mint a zongorát.

Hol tanulta?

Otthon, Koppenhágában -

Dán?

Nevem Melius -

Melius viaszkereskedő volt, mint mondta, a németek oldalán a háborúba fegyveresen beavatkozott, de aztán átment a franciákhoz, a fogolytáborból megszökött, és Afrikába akart menni, de tévedésből olyan hajóra szállt, amely csak Nápolyig jött -
Ön is Afrikába?

Ön is?

Hosszasan az afrikai hajóra néztünk. Kéménye csendesen füstölt.

Melius száját felfújta, és a köpés fütyülve repült. Talált.

Mindig talál? kérdem.

Száz közül kilencvennyolc. Tulajdonképpen világbajnoki százalék, de nem helyezek rá súlyt -

Elmondom, hogyan kerültem ide. Melius rám néz, és azt mondja: Elég erős.

Miért?

Amott a parton öt és hat közt két katonai csendőr szokott - Tudja, őrjárat. Egyedül nem bírok velük. Ruhájukat megszerezzük, és elutazunk Afrikába -

Öt és hat közt? Akkor mennünk kell -

Még négy sincs -

Szünet.

Most már jó itt, szólt, valami csatát nyertek. Egy hónapja vesztésben voltak, akkor kellemetlen volt, mindig kerestek, mindenkit be akartak zárni és agyonlőni, kémek, azt hitték, tudja -

Értem, mondom én.

Fölkerekedtünk, és a városból kimentünk a tengerparton a sziklák alatt.

Torkát elkapni és jól fejbe vágni, hogy eszméletét veszítse, szólt Melius. Csinált már ilyet?

Nem -

Gondoljon Afrikára. Akkor menni fog. Ha nem sikerül, akkor puff, érti?

Hogyne -

A sziklák mögé rejtőztünk. Jó, marokba illő követ kerestem, és azt szorongattam. Tíz perc múlva jött a két csendőr. Eléje ugrottam, jobb kézzel torkon fogtam, és a kővel halántékon vágtam, aztán rátérdeltem, és nyakát szorítottam.

Már jó lesz, mondta Melius.

A két csendőrt a sziklák mögé cipeltük.

Ön ezzel az emberrel elég szigorúan bánt.

Hogyhogy?

Azt hiszem, kimúlt -

Csak nem?

Melius saját csendőre fölé hajolt és nézte.

Hm, szólt egy idő múlva.

Ennek is vége. Tudja, én papi családban nevelkedtem -

Ezt is ott tanulta?

Nem. Csak. Mindig meg vagyok illetődve, mikor valaki idő előtt költözik el -

Félóra múlva csendőr-egyenruhában a város felé ballagtunk. Ha bármi történik, én rákiáltok önre: Hehele-hijja! Villámló szemekkel és mintha a belét akarnám kitépni. Érti? Hehele-hijja! Ön erre nem ijed meg, hanem feszes vigyázzba áll, tiszteleg, és amilyen dühösen csak tudja, rám rivall: Burramoro!

Ez az egész?

Majd meglátja. Biztos hatás. Még senkit sem ismertem, aki ellen tudott volna állni. Majd meglátja. Én ismerem a bennszülötteket -

Melius útközben a korcsmában poggyászát is fölszedte. Kis doboz volt, kenyérzsákjába tette. Még van időnk, hét múlt. A hajó kilenckor indul. Az egyik csendőrnek volt némi pénze. Ittunk.

Háromnegyed kilenckor a parton a szuronyt feltűztük, és a hídon a hajóra mentünk. A jegyszedő tisztelgett. Melius egyenesen az étterembe ment. Beléptünk, és az ajtóban rám kiált éles fejhangon: Hehele-hijja! Én azonnal vigyázzba vágom magam, tisztelgek, és dühösen rákiáltok: Burramoro.

A pincérek megijedtek. Melius a főpincérhez lépett és igazoltatta. A főpincér félrevonta, és valamit magyarázott. Én az ajtóban álltam feltűzött szuronnyal. Később a bárba, majd a konyhába mentünk. Melius végigment az első osztályú fedélzeten, és mindenkit megnézett. A kapitány tüstént odajött és érdeklődött. Melius élesen rám visít: Hehele-hijja!

Én vigyázzba állok, és forrongó dühvel kiáltom: Burramoro.

A kapitány gyorsan két lépést hátrált, és kezét sapkájához emelte. Bocsánat, szólt, nem tudtam -

Adasson nekünk kabint, szólt Melius udvariasan, és elmentünk. Harmadszor csengettek, és a hajó máris indult. A főpincér vacsorát hozott, a kabinba egy üveg gint és szódát küldött. Korán reggel Melius útlevélvizsgálatot tartott. Tudja, itt mindenkinek vaj van a fején. Egyébként ez mindenütt így van, mindenütt mindenkinek vaj van a fején. Ezért a rendőrségnek mindig nyert ügye van. Minden útlevelet lebélyegzett, és ezért tizennyolc líra harminchatot szedett be. (Nem szabad kerek összegnek lenni, érti?) A nyugtákat én állítottam ki.

Honnan szedte ezeket a bélyegzőket? kérdem a kabinban.

Melius kis dobozát előszedte. Tudja, mi ez? Bélyegzőkészlet. Húsz perc alatt bármilyen bélyegzőt meg tudok csinálni. Ez ma elengedhetetlen. Bélyegző nélkül a bennszülöttek között nem tudna megélni. Nézze, itt van, amit ma csináltam. 325/IV. a. - L. N. C. - Napoli. Ügyes? Az utasok útlevelét ezzel bélyegeztem. Jól jövedelmezett. A szökevények még külön fizettek, nézze, valami háromezer líra, a fele az öné.

Ezt is a papi családban tanulta?

A papoktól az ember sokat tanul. Még jót is. Legtöbbször fordítva kell csinálni.

Ah, szólok erre én, most kezdem csak csodálni önt -

Mi van ezen csodálnivaló? A Kongóhoz üveggyönggyel megyek, ide bélyegzővel jövök. A bennszülöttek mindenütt egyformák -
Ezt a szót, hogy bennszülöttek, ön találta ki?

Én. Miért? Annyira tetszik? Önnek adom -

Mindig jobban csodálom önt.

Inkább adjon cigarettát. Láttam, hogy a steward a zsebét alaposan megtömte.

Tessék. Iszunk egy gint?

Ittunk.

A megérkezés simán ment. Melius meg én szállottunk ki elsőnek. Melius a parti őrséghez ment, írást mutatott fel nyolc különböző bélyegzővel, és azt kérdezte, hogy a parancsnokság merre van. Mikor megmutatták, tisztelegtünk -

Reggel Tjuzemkij bejött, és az ágyamra ült.

Szerencse, hogy már tavaszodik -

Mi baj? kérdem.

A forradalmi és az ellenforradalmi csapatok is erre jönnek. Úgy látszik, nagy összecsapás -

Mit tanácsolsz?

Tjuzemkij keresztet vetett. Elmenni, mondta. Elmenni, amilyen messze csak lehet -

Hová?

A tajgába.

Bolond vagy.

A tajga jó. Különösen nyáron. Sok vad. Nincs hideg. Nem találnak meg. Viszünk puskát, töltényt, vadászunk, van víz, sok a hal -

És Tamara?

Velünk jön. Sokan mennek, reggel is láttam, kocsit vesznek, öregek, nők, gyerekek, felpakolnak, és mennek a tajgába. Sok hal, vad, őszre majd csak csend lesz -

Ismét keresztet vet.

Egy hét alatt a fogolytábor csaknem kiürült, mindenki megszökött, a fele a vörösekhez, fele a fehérekhez, bolondok -

Tamara éppen bejött.

Gyere ide, Tamara. Tjuzemkij azt mondja, hogy menjünk a tajgába. Jössz?

A tajga jó, szólt, különösen nyáron.

Marsall, szólok.

A kutya felugrik, odajön, és rám néz. Marsall, mondom, te mit szólsz hozzá? Menjünk a tajgába?

Marsall felugrik, csahol és futkos. Látod, mondja Tamara, ő is azt mondja -

Kibújok az ágyból, és öltözni kezdek. Mikor indulunk?

Tjuzemkij számol: két puska, van, töltény, van, kocsi, takaró, kés, edény, fejsze, kanál, gyufa, gyertya, zsák liszt, van -

Harmadnap, verőfényes áprilisi napon Tamara, Tjuzemkij és én Marsallal együtt a tajgába indultunk. Az utolsó pillanatban sikerült lovat szerezni. Tjuzemkij a kocsira még föltette ikonját, szereztünk egy kis krumplit, hagymát, egy tömb vajat és Tamarának egy pár cipőt. Nyolc-tíz nap alatt ott vagyunk. A fogolytábor üres volt, Keletről ágyúdörgés hallatszott.

Egyenesen északnak mentünk. A puszta már zöldülni kezdett, csak az északi árkokban volt hó. Marsall elöl ment, és időnkint visszanézett. Másnap este a folyót elértük, és reggel megpróbáltunk halászni. Mindjárt két nagy halat fogtunk és megfőztük. Este a ponyva alatt aludtunk, Tamara meg én közös takaró alatt, Tjuzemkij külön. Marsall a kocsinál őrködött.

Az idő rohamosan javult, mikor a nagy erdőt elértük, már meleg volt. Hol állunk meg? Csak beljebb, beljebb, északra. Tjuzemkij a tajgát itt elég jól ismerte. Hatodik napja nem láttunk embert. Végül elhagyott kunyhóhoz értünk. Még két nap, szólt Tjuzemkij. A folyó partjától tízpercnyire letelepedtünk. Mindjárt aznap két fajdot lőttünk. A fejsze és a fűrész dolgozni kezdett, egy hét múlva készen állt a ház, még asztal és szék és ágy is, tűzhely. Tjuzemkij szarvast lőtt, és Marsall egész nap nyulakra vadászott -

és este már polgári ruhában sétáltunk, és a Hotel Hannibalban szobát foglaltunk. Melius korán lefeküdt,én meg fölmentem a kaszinóba, hogy a rulettet megnézzem. Aránylag jó napom volt, éjfélre már tizenkétezer lírát nyertem. Ekkor gondoltam egyet, ezer lírát föltettem a húszasra, csak úgy sugallatból. Bevágott. Most az egészet áttettem a manque-ra. Bevágott. Most a vörösre. Bevágott. Megint a vörösre. Megint a vörösre. Mindenki izzadt. A krupié reszketett. Most át a feketére. Nyertem. A bank bezárt.

Do you speak English? kérdezte egy amerikai.

Yes, sir, mondom.

Mister Cullachi pókerjátszmát ajánlott fel, de nem itt, inkább jachtján, lent az öbölben. Kocsira ültünk.

Ön hidegvérűen játszik, szólt.

Van amerikai cigarettája? kérdem.

Please.

A jachtot Dianának hívták, mint Mr. Cullachi nejét. A fedélzeten whiskyt ittunk, és elővettük a kártyát. Már hajnalodott, amikor tizenötezerig jutottam.

Este folytatjuk, mondom, kicsit álmos vagyok, ma jöttem Európából -

Tegye fel a tizenötezret, szól Cullachi idegesen.

Tessék -

Nyertem.

Tegye fel mind a harmincat -

Ön nem játszik hidegvérűen, Mr. Cullachi, mondom.

Fölteszi?

Yes. Nyertem.

Tegye fel mind a hatvanat, én fölteszem Dianát -

A hajót vagy a nőt?

Először a hajót.

Nyertem.

Cullachi verejtékezett.

Devil, devil. Tegye fel a hajót, fölteszem a nőt -

Mr. Cullachi, ez az utolsó. A nőt még megnyerem, de gyermekeit nem vagyok hajlandó, lássa be, nekem sok -

Fölteszi?

Of course -

Nyertem.

A nap már régen fent volt. A városba indultam, és Meliust kerestem. Hol lehet? Biztos, valamilyen hatóság közelében. Melius, a bélyegzők, az egyenruha, a hivatal és a bennszülöttek. Csakugyan, az amerikai konzulátus mellett, egy bárban megtaláltam.

Éppen valami ügyet intézett el, arckifejezéséből ítélve a lehető legkedvezőbben.

Mit csinál?

Amerikai vízumot adok el, már kilencet eladtam, per ötszáz líra.

Bagatell, mondom én, igyunk egy gint -

Ön felvág. Mit csinált? Keresett valamit?

Megmutatom, hogy zsebemben mennyi pénz van. Aztán még egy jacht és egy nő -

Nő? Milyen?

Szőke, amerikai, mint egy filmsztár -

Ah, ön kártyázott -

Eltalálta.

És mihez fog?

Meghívom önt, legyen jachtom kapitánya. Elfogadja?

Boldogan. Veszünk néhány ágyút, és kalózkodásra rendezkedünk be -

Tiltakozom. Én háborúból jövök, és a lövöldözésből elegem van -

Helyes, akkor hajózzunk Dél-Amerikába -

Inkább Mexikó -

Legyen Mexikó. És mit csinál a nővel?

Visszaadom Mr. Cullachinak -

Ingyen?

Barátságból. Vagy óhajtja?

Köszönöm. A leghosszabb idő, amit nővel életemben eltöltöttem, egyszer volt, harmincöt perc -

Mikor elfogtak, ötvenöt emberrel a marhakocsiba zártak, és mentünk. A rácsos ablakon át láttam, hogy homok, lucfenyő és varjak. Lengyelország. Homok, lucfenyő és varjak. Órákon át, napokon át, folyton-folyton, homok, lucfenyő és varjak. Enni nem kaptunk. A kocsiban két ember meghalt. Kint homok, lucfenyő és varjak. Negyedik nap a vonat megállt, és kosarakat hoztak. Az ajtót kinyitották, és a kosarat beborították. Az emberek megrohanták. Az egyik ráfeküdt, és zsebébe tömte. A másik erre zsebét kitépte, a harmadik mellbe lökte, és kezéből kiszedte. Egymást rúgták. Üvöltöttek. Ötven ember dühöngve, egymás haján és hátán és oldalán és térdén és fején a kukoricalepényért viaskodott. A lepény morzsákra hullott. Széttaposták, és egymásra kenték, és talpukra ragadt, és a deszkarések között eltűnt. Egyetlenegyet sem ettek meg. Én az ablaknál oldalt álltam. Minek? Ebből úgyse jut se nekem, se másnak. Legalább nem szerzek kék foltokat és zúzódást. Agyam az éhségtől égett. Kinéztem. Állomás. Több férfi és nő megrettenve nézett. Az egyik nő hozzám jön, és kenyeret ad. Világoskék szeme van, szőke, szürke pamutkabátban. A rácsos ablakot nem éri el, megkéri az őrt, hogy tűzze szuronyára, és nyújtsa fel nekem.

Ez a nő volt Tamara. Tudod, Michail, szólt később, azt az arcodat sohasem felejtem el. Michailnak hívott, csak ritkán Misának, még a leggyengédebb pillanatokban sem, csak amikor mosdatott, és körmömet vágta és fésült. Egyébként, mint férj és szerető és férfi és apa, Michail voltam. Tudod, Michail, amikor láttam, hogy azok ott ötvenen olyanok voltak, mint a barmok, te voltál egyedül olyan, mint egy ember. Nehéz embernek lenni, mondom, amikor az ember négy napig nem eszik. Ó, ha láttad volna szemedet, hogy égett. Te akkor nagyon szenvedtél. Igen, szenvedtem, Tamara, de nem az éhségtől, inkább attól, hogy társaim olyanok voltak, mint a barmok.

A következő állomáson a kosarak ismét megjelentek. A kocsiban megbeszélték, hogy a lepényt az egyik ember köpenyébe veszi, s aztán egyenlően elosztják. Úgy is történt. Az ajtót kinyitják, a kosarat a köpenybe borítják, az ajtót becsapják. Az egyik ember ott áll, és a lepényt nézi. Nem is volt idő, hogy a szétosztást megkezdjék. Nézi, és hosszan, keservesen elkezd vonítani, aztán őrjöngve a lepényre veti magát, és kezdi magába tömni. Rákiáltanak és elrántják, ezalatt öten odaugranak, és a lepényt szedik, és tömik zsebükbe, a többi ordít, egymás zsebeit tépik, az egyik a másik szájából ököllel kiveri, és saját szájába tömi, egymás fején keresztül a köpenyre ugranak, bakanccsal bele, kint az őr kiált, megint kiált, megint kiált, senki se hallja, lövés, még egy, az egyik combjába golyót kap és üvölt. A többi marja a lepényt, két perc múlva ismét csak széttaposott és elkent morzsa -

Az ablaknál állok. Ma megint nem eszünk. Hatodik nap. Akkor látom, hogy a kék szemű leány ott van, hosszú pálcán kenyeret nyújt nekem. Mosolyog.

Mit csináltál a kenyérrel? kérdezte később. Elosztottam. Harminc kicsiny karaj telt belőle, magamnak csak egyet tartottam meg. Tudtam, mondta ő, hogy el fogod osztani. Én téged mindjárt megszerettelek, Michail.

Harmadnap, mikor megálltunk, rögtön kerestem. Csakugyan ott volt. Húszlépésnyire, az őrrel beszélt, és a kocsira mutatott. Nagy kenyér volt nála, kisebb darabokra vágta, és úgy nyújtotta fel. Hogy hívnak? kérdem. Tamara, szólt ő. Sohasem felejtem el, a második szótagot énekelve hangsúlyozta és mosolygott. Miért kérded? Imádkozni akarok érted, mondom. Te jó ember vagy, szólt ő. Tenálad nincs jobb, mondom, de te szép is vagy. Te még most is udvarolsz? kérdi. Látlak holnap? kérdezem. Fogsz látni. A kenyérért kérded? A szemedért kérdem. Tamara szemét eltakarta. Te még bezárva is veszedelmes ember vagy, szólt. A hangom szabad, mondom, és ez a hang arra való, hogy érted imádkozzék.

Forrás: HamvasBéla.org