A legfurcsább szigetek

Dassen-szigetnek olyan az az alakja, mint egy csillagnak. De mégsem az alakja miatt nevezték a világ nyolcadik csodájának, hanem gazdag madárvilága miatt. A Antarktisz felől hideg tengeráramlás: a Benguela -áramlat húzódik felfelé Dél-Afrika partjai mellett. Ez az áramlat a tenger apró élőlényeit, a planktont és a belőlük táplálkozó halrajokat sodorja errefelé. Ebből élnek a madarak, és hulladékukból keletkezik a guanó, ami a múlt században a kincsnél is többet ért Európa számára. A sarkvidékről érkező Benguela áramlat még egy érdekességgel szolgál: bálnákat, fókákat, pingvineket hoz magával. A csillag alakú Dassen-sziget a déli félgömbön majdnem azon a földrajzi szélességen van, mint az északin Nápoly vagy Athén. Számunkra elképzelhetetlen, hogy Nápoly környékén sarki állatok éljenek, de a dél-afrikai madárszigeteken a Benguela-áramlat lehűti az éghajlatot.
A következő szigetünk a kis Sinclair. Ez tulajdonképpen csak egy sziklaszírt, amely 700 méter hosszú és alig 200 méter széles. A kis sziget legérdekesebb lakója Robert Rand fókatudós volt. A dél-afrikai kormány bízta meg, hogy tanulmányozza a fókák életét. Ha van fanatikus tudós, akkor Rand az volt. Egy fabódéja volt ugyan a a szigeten, de valójában együtt élt a fókákkal, hogy egészen közelről tanulmányozhassa őket. Fókabőrbe bújt, és közéjük feküdt. Hamarosan befogadták maguk közé, és rendben is ment minden addig, míg az udvarlás ideje el nem érkezett. Rand ugyanis egy fókaleány bőrét húzta magára, és az egyik fiúfóka nagyon érdeklődött iránta. Mit volt mit tennie, kénytelen volt kibújni a fókabőrből, hogy a további bonyodalmakat elkerülje.
Szilvapuding szigete alakja után kapta ezt a különös nevet. Az egész szigetecske egyetlen kopár szikla. Ha a guanót gyűjtő munkások közül meghalt valaki, nem tudták eltemetni. Egy vulkáni eredetű csatorna van itt, s abban helyezték el a halottakat. Egy ízben két madártudós, egy norvég és egy francia telepedett le a szigeten. Egyedül voltak. A francia madártudós váratlanul meghalt. A norvég kutató nem bírta elviselni a holttesttel való együttlétet. Tutajt eszkábált össze, vizet, élelmet rakott rá, és elindult a szigetről. A tutaj összetört, és a norvég tudós hatvan mérföldön át hányódott a tutajroncsba kapaszkodva, míg a hideg tengeráramlatban félholtra fagyva, nagy nehezen partot ért valahol.
A legtöbb embert mégsem a magány riasztja el ezektől a szigetektől, hanem a vízhiány, a szomjan halás réme. Régen történt, hogy az egyik guanószigeten elfogyott a víz, de a hajó érkezése még távol volt. Ekkor egy önkéntes jelentkező csónakba szállt, és Afrika partjaihoz evezett, majd elindult segítségért. Reménytelen vállalkozás volt ez, hiszen előtte volt a világ egyik legfélelmetesebb sivataga, a Kalahári, és lakott helyet valahol messze, sok-sok kilométerre találhatott. Végül is az egyik település határán szomjan pusztult. A holttestét felismerték a megtalálói. Így értették meg, hogy a szigeten maradottak veszélyben vannak. Az utolsó pillanatban egy önfeláldozó ember mentette meg a többit a pusztulástól.
Aranylázról már sokat hallottunk, de guanóláz eddig csak egyszer volt a világon. Ez is a dél-afrikai partok mentén levő szigetsor egyikén, a kis Ichaboe-n történt. Ez a sziget is kicsi, mindössze 160 méter széles és alig fél kilométer hosszú, a legmagasabb pontja is csak 10 méterrel emelkedik a tenger fölé. Így a tenger nagy hullámai átcsaphatnának rajta, ha egy sziklasor nem védené a partjait. Neves ornitológusok szerint itt a legnagyobb a madársűrűség az egész világon. Volt idő, amikor óvatos becslések szerint egymillió szula élt a szigeten. Ma már persze jóval kevesebben vannak, , de még így is több százezres a létszámuk.
Az egész világon ez az egyetlen hely, ahol nem az ember szorítja ki az állatokat, hanem megfordítva. A sziget lakói az északi csúcson, kicsiny területen összezsúfolt házakban élnek. Házaikat kőkerítés védi a madaraktól, különben a tengerbe szorítanák őket. A házakra tolleső hull, és ami még ennél is kellemetlenebb, a guanó hullása miatt nem tanácsos a szabadba lépni. Ebben az önként vállalt börtönben, a madarak örökös fülsiketítő rikácsolásában élnek a sziget guanómunkásai. Ők csupán a mindennapi kenyerüket keresik meg a guanóval, de 130 évvel ezelőtt egy liverpooli kereskedő meggazdagodott a szigetből.
Egy arra vetődő fókavadász hírül adta, hogy a szigetet majdnem 10 méter vastag guanóréteg borítja. Ennek hírnek a jelentőségét csupán egy liverpooli kereskedő értette meg. 1843-ban kétárbocos vitorlását küldte el a szigetre, és a hajó guanóval megrakodva, egy kissé szagosan érkezett vissza kiindulási helyére. Akkoriban rossz idők jártak a brit hajózásra. Liverpool tele volt veszteglő hajókkal és munkanélküli tengerészekkel. A guanókincs hírére az itt veszteglő hajóhad megrohanta Ichaboe szigetét. Mint a kaliforniai aranyláz idején, előbb itt is kicövekelték a "lelőhelyeket", majd az ököljog vette át az uralmat a szigeten. Marshall tengernagy, az eset szemtanúja, így írja le az eseményeket: Képzeljenek el egy flottát, százhuszonöt, nagyrészt kiszuperált, hajótemetőből előszedett hajóval. A legtöbb hajón minden gyakorlat nélküli kapitány, a fegyelmezetlen, szedett-vetett mintegy 3500 főnyi tengerész és munkás a legalantasabb elemekből verődött össze, a világ kétségtelenül leggarázdább horgonyzóhelyén. " Marshall tengernagy Őfelsége Isis nevű hadihajójáról nézte végig az eseményeket. Az alig fél kilométer hosszú sziget alkalmi lakossága 6000 fölé emelkedett, és a horgonyzóhelyen 250-nél több hajó volt összezsúfolva, amikor vihar tört ki. A hajók a nyílt víz felé menekültek, de egy tucatnál több a parthoz, vagy a környező szirtekhez ütődött. Öreg tengerészek szerint a trafalgári csata nem vitt véghez olyan pusztítást, mint ez a vihar a guanóflottában.
Következő állomásunk a Higany-sziget, amely furcsaságban és félelmetességben az eddig bemutatott szigeteken is túltesz. Már, amikor a szigethez közeledünk, valami szorongás fog el bennünket. Hegyes, guanótól fehér piramis tűnik elénk, a tenger felőli oldalán egy barlanggal. A kopár szikla fölött madarak rikoltoznak, emberi életnek nyomát sem látjuk. Majd később két, betonoszlopokon nyugvó házat pillantunk meg, ezekben az egyik ember a másik őrült meg a magányosságtól. A Higany-sziget egyetlen vízszintes területe ugyanis a két házhoz tartozó mintegy tíz méter hosszú veranda. Azon túl már csak hegyet lehet mászni, ha valakinek kedve van az ammóniaszagú, csúszós sziklákra felkapaszkodni. Egyes helyeken hidakat, fakorlátokat építettek a megközelítés céljából, de a guanókitermelésen a munkások egymáshoz kötve dolgoznak, akárcsak a sziklamászók. Meredek és rémítő hely ez, és ha a körülbelül 40 méter magas csúcsra felmászunk, megnyugtató kilátás helyett újabb ijesztő látványfogad bennünket. Egy természetes kürtő van a lábunk előtt, és a mélyből a tenger morajlik. Valóságos halálcsapda ez: elég egy elhibázott lépés, hogy a síkos guanón megcsúszva eltűnjünk a mélységben.
A Higany-sziget tulajdonképpen elvékonyodó sziklaréteg, amely minden hullámcsapásra megremeg, mint a tálba öntött higany. Száz vagy ötszáz év múlva -- ki tudná megmondani mikor? -- egyszerre csak beomlik, és eltűnik a guanó, madár, faház, s csak egy halom szikla marad a sziget helyén. Az utazó pedig -- akit a véletlen erre a komor hangulatú szigetre vet -- arra gondol, hogy ennél a helynél már az örök hóval fedett Antarktisz is barátságosabb.



Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (53-56. oldal) RTV-MINERVA Budapest, 1982