Gondolatok az elmúlásról ...

,,Csak az a vég...''


Madách nagy művében, Az ember tragédiájában olvassuk ezt a sort, amit - más vonatkozásban - sokan elsóhajtottak már: ,,Csak az a vég, csak azt tudnám feledni''. Ádám az emberiség történetének pesszimista fináléjára gondol; az eszkimó jelenetre, amikor ezt mondja. Sok ember általában az emberi élet végére, a halálra érti ezt a sort. Mert az emberi életben legnagyobb probléma a halál, s íme, most a liturgia, a liturgikus év végén, majdnem egy hónapon keresztül mással sem foglalkozik, csak a véggel (az ,,eszkaton''-nal): a halál gondolatával, a világ végével, az elmúlással stb. November ez az ,,eszkatologikus'' hónap, amikor az ünnepek is (Mindenszentek, halottak napja, Krisztus király ünnepe) ezeket a tényeket, ,,végső valóságokat'' idézik elénk. Sokan szeretnének a halálról és az elmúlásról megfeledkezni. De nem lehet. A halál valósága és fenyegetése naponkénti téma életünkben, akkor is, ha kifejezetten nem gondolunk rá. Gondolata, kísértése állandóan jelen van sóhajainkban, fájdalmainkban, az idő múlásán való sajnálkozásunkban, a tükörben, ha őszülő hajszálainkat és egyre mélyülő ráncainkat látjuk szemünk körül. S a probléma nem múlik el azzal, hogy nem akarunk rágondolni, sőt, könnyen tragédiába torkollik, mint minden ,,struccpolitika''. Jézus és az ő tanítása nyomán a keresztény ember szembenéz a tényekkel. És ha a halált, az elmúlást beállítjuk Isten tervezte életünk és üdvösségünk egészébe, felismerjük, hogy a földi élet végét lezáró halál és a földi dolgok elmúlása egyáltalán nem vég, nem az utolsó mozzanat, nem a befejezés életünkben. Inkább csak átmenet, mint Jézus szenvedése és halála, ,,pesach'', ,,transitus'' a feltámadásba, az örök élet dicsőségébe. Jézus tanítása ezt a vigasztalást hozza számunkra a földi élet legrettenetesebb dolgával, a halállal kapcsolatban. Az evangélium eszkatologikus tanítását is ilyen szemmel, vigasztalódott lélekkel kell olvasnunk. Ez a tanítás nem idegenít el a földi javaktól, nem tartja fölöslegesnek a munkát és a törődést mindennapi gondjainkkal, hanem csak figyelmeztet, hogy mindez csak közbeeső állomás életünk teljes céljához. Mindenesetre nem fölösleges állomás, mert utunknak, a cél megvalósulásának jelentős része. Ebben a jézusi (majd szentpáli) tanításban persze az is benne van, hogy földi életünk nem végállomás. A földi élet javait tehát úgy kell használnunk, mint ideiglenes javakat (vö. 1Kor 7,29 sköv.). Nem megragadva bennük, hanem megőrizve szabadságunkat és függetlenségünket. Imádkozzunk azért, hogy az örök élet vágya s iránta való vonzódásunk soha meg ne haljon bennünk.

Forrás: SzePi

Balassi Bálint

Adj már csendességet


Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
veszteségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-é?
Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat,
ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem, sőt jót remélnem
igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
hitem szerint,

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!