Lányi Sarolta verseiből ... (3.)

Remeteének

Ó szent zavar, ó boldog rezzenet,
Minden szerelmek áldott társai,
Nektek szívem többé nem tárja ki
A búbezárta ajtót.

Se szédület, se szégyellős öröm
Hozzám titokba többet már be nem lép.
Nem ámít többé sem remény, sem emlék
Nem sírok, nem sohajtok.

Akárki néz, nem nézek vissza rá
És pírba sem gyulok ki hirtelen.
Bezárkozom. Ne lássák dísztelen,
Szegény, szegény szobámat.

Magam leszek s nézem ferdűlt mosollyal,
Hogy éltem mint sötétűl egyre jobban,
Sötét függönyt mint fon-sző ablakomban
A szörnyü pók: a bánat.

Szonett este a parton

Elmegyek én, most innen elmegyek.
Mellem duzzasztja búcsuzó sirás.
Kő van csak itten, senki, semmi más.
Komor kövek, sötétlő kőhegyek.

Szó most ne szóljon, szív se marasszon.
Nem is maraszt. Minek maradjak itt,
Mikor a Messze aranyja vakít
És hív a hold, a hideg aranyasszony.

Ó víz, te vándor, várj, veled megyek.
Ó víz, kiben virúlnak fényvirágok,
A partról bátran hűs hátadra hágok.

És elmaradnak szívek és hegyek...
...Csillagvirág ékíti homlokom
És holdsugárból van vándorbotom...

Menekülés a közelítő tél elől

Főlöttem furcsa fényben ég az égbolt.
Már nem barátom nékem a világ
És tudni kezdem, hogy húsz nyár elég volt.

Bizony beszéd ez, bús, igaz beszéd:
Elég volt húsz tavasz, virágveszejtő,
Elég halott virág szállt szerteszét.

Zöld lombot húszszor húllni láttam,
Szivem sötétlik őszi gyászban.

Szivem ma sáppadt, süppedős avar,
Már vár a tél... Hadd haljak meg hamar.

Mindegy

Mostmár jöhetne régen várt uram.
- Erős úr, mégis lágyszavú, szelíd
És én megérzem, hogyha közelít.

Hogy ily korán kidőltem, fáj ugyan,
De eljön ő, a jó vigasz fia,
Fáradt szemem le kell csókolnia.

Ő el fog szenderítni szép szavakkal.
E reszkető térd végre elpihen
S egy hűs tenyér békíti meg szívem.

A lámpa égjen s álljon néma ajkkal
Fölöttem Ő. Ó, már mindegy nekem:
Halálom lesz-e Ő, vagy Kedvesem.

Vers Posthume

A sáppadtságom nem világít.
Nem fogják tudni, hogy ki járt itt.

Piroslott orcám, eltakartam.
Nem fogják tudni, mit akartam.

Nem keresték a könyem kútját.
És hogy dacoltam, azt se tudják.

Hiába mégse éltem. Voltam.
Majd észrevesznek, hűlten, holtan.

NYUGAT / 1912. 7. szám

Kapcsolódó írás: Lányi Sarolta költő