Hervay Gizella költő

E napon született Hervay Gizella költő (1934)

(Sz. 1934, Makó, megh. 1982, Budapest) költő, író, műfordító. Zilahon középiskolás, 1952-ben színművészeti főiskolára megy, de a Bolyai egyetem bölcsészetén folytatja tanulmányait. 1956-os diplomázás után a Napsugár c. gyermeklaphoz, majd a bukaresti Ifjúmunkáshoz kerül, később tanít is, kiadói alkalmazott, ismét újságíró. 1976-ban Magyarországra települt, a Móra Ferenc kiadónál is dolgozott. Igen jelentős költészete, amelynek eddigi legteljesebb hozzáférhető tára Az idő körei c. 1999-ben megjelent, összegyűjtött verseket tartalmazó kötet, Balázs Imre József gondozásában. Gyermekíróként kiemelkedőt alkotott kisfiához, az 1977-es romániai földrengésben tragikusan elhunyt Attilához írt mesefűzére, a Kobak könyve, majd Kobak második könyve, amelyekkel sajátos mesetípust honosított meg a magyar gyermekirodalomban. Első férje a híres erdélyi lírikus, az ugyancsak tragikus utat bejárt Szilágy Domokos, aki 1976-ban önkezével vetett véget életének. Az ő és fiuk, Attila elvesztése pótolhatatlan veszteségeket jelentettek ember és alkotó számára, néhány év múlva követi őket. Költészete a személyes kapcsolatok belső világának, erőterének titokzatos mozgásait, alakváltozásait kutatja és képzi le eredeti, az asszonylírán messze túlmutató módon. Sokat fordított a kortárs román költészetből is.

Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

Öregasszonyok

lebontott kapualjak alól
a hanyatló napra hunyorogva
csoszognak elő
a kicsi öregasszonyok;
kicsi kosárban lassan barnuló
kenyerekkel,
jönnek az égő képzeletben
bennégők -
összetöpörödve,
életük leltárát motyogva
egy árva átmenekített
mosollyal,
foghíjas harangszóval
a fejük fölött,
jönnek összeterelni
a szétszaladt villamosokat,
tíz ujjon megszámlálni
az emeleteket -
megvannak-e még -
hát az utakat
ki vezeti haza,
ha nem ők?
jönnek fekete-fehérben,
ünnepi ingben
- hátha szembejön
a halál -
egyre csak jönnek
kihagyult kötényben
süllyednek lassan
az aszfalt alá.

Szó

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!

Forrás: Hervay Gizella: Erdélyi és csángó költészet