ESPOIR

Akarni és megcselekedni

Fényes izgalom sugárözönét hurcolva robban be a házba Lucien, kezében valami sejtelmesen nagydarab, puha bársonytakaróval letakarva. Számomra a meglepetések nélküli hétköznapok egymásutánisága is csodaszámba megy, ezért csak felkészületlenül belebámulok a parázsló szavak, felém zakatoló hullámába: „Nézzed csak, mit hoztam neked!” – és mint Óz a csodák varázslója, fellebbenti a finom bársonytakarót. Hátrahőkölök! Tekintetem beakad a hatalmas, figyelemtől izzó szempárba. Másodpercek alatt keresztbe-kasul pásztázzuk egymást, beleszimatolunk egymás világába. Életemben nem láttam ilyen eleven, még a lélegzetre is, megkülönböztetett figyelemmel reagáló, varázslatos szemeket egy madáron. És ma sem értem, ami ezután következett: Lucien legnagyobb megrökönyödésére, a lakás legtávolabbi pontjára futottam, de mint akit megbabonáztak, tekintetemet nem tudtam levenni Nagyszeműről, aki mesébe illő, smaragdzöld-narancssárga tollazatából figyelt kifelé. Szállj, repülj kismadár! Üdvözlünk itthon! – Lucien önfeledten nyitotta tágasra a kalitka apró ajtaját. Eddig a kismadár tekintete, most kiterjesztett szárnya és erőteljes suhogása töltötte el varázslattal figyelő szívemet. Nagyszeműűharsány fütyörészéssel karcolta be magát mindennapi életünkbe.
Lucien két rövid mondatba foglalta a kismadár eddigi történetét. A dühöngő kanadai fagytól összegémberedve repdeste kis testét egyik ablaktól a másikig, mígnem sikerült besuhannia az egyik nyitva felejtetten át abba a lakásba, ahol végül is befogadták, otthonra lelt.

Agapornis roseicollis

Ez a tulajdonos ajándékozta nekünk ezt a különlegesen szép madárkát tavaly novemberben. Az internet jóvoltából secperc alatt kiderítettük Nagyszeműszármazását (afrikai szerelmes madár az Agapornis nemzetségből), és különös szokáshalmazait. Megtanultuk, megszoktuk és megszerettük egymást, nem is sejtve, hogy együttlétünk napjai meg lesznek számlálva szomszédaink megromlott idegrendszere miatt.
Kidobjátok azt a madarat, vagy mi dobunk ki benneteket! – kúszott felénk fekete, fenyegető sugárzásuk már tavasszal és egész nyáron.
Szokásunkhoz híven, az épület melletti kis parkban ücsörögtünk egy igen rekkenő, késő augusztusi délutánon, Nagyszemű a kőasztalról szedegette napraforgó magocskáit, amikor csak – huss! –, fenséges mozdulatokkal felszárnyalt a mellettünk lévő fa legcsúcsára. Csalódottan kutattam a levelek közé beolvadt kis teste vonalát az ágak között, hiszen ilyen még nem történt. De meg is rendített a látvány szépsége, mert az azokba a szárnyakba beleteremtett ígéret, a másodperc töredéke alatt, dicsőséges valósággá vált! Ne ijedj meg, vissza fog jönni! – nevetett Lucien és a parkocska közepére ballagott. De Nagyszemű követhetetlenné vált! Másodpercek alatt fedezte fel az újabb ágakat és fákat, mind magasabbra suhant, hangja beolvadt az ég kristályharmóniájába. Hiába kutattam szememmel, egyre harsányabb éneke töltötte be a levegő-eget. Smaragd tollacskái elvesztek a hatalmas fák levélözön tengerén. Kis szíve rákapcsolódott a Létezés misztériumának végtelenjére. Szívébe mártott ecsettel festette meg örömódája gyémánt hangjait, mellyel szerelem ittas köszönetet dalolt a Teremtő felé, a szárnyaiban felfedezett hatalmas erőért.
A mámorító örvénylést egy félelemtől terhes, ijesztő csönd váltotta fel. Nagyszemű áthangolt torkocskájából kétségbeesés hasított felénk. Követtem a hang irányát, de egyre másra csak idegen, hatalmas testű madarak csoportjai tûntek fel szemem elõtt. Nagyszemű – velük átellenben –, ijedelemtől összegörnyedve ücsörgött egy apró ágon, gyönyörű tekintetében a félelem kígyójának mindent felemésztő lángjaival. Karjaim végtelenre hosszabbodva, maguktól mozdultak: – Gyere ide! – ha hiszitek, ha nem, a kismadár a következő másodpercben nyílegyenesen a vállamon landolt, hajam legmélyére fúrva magát.
Kidobjátok azt a madarat, vagy mi dobunk ki benneteket! – a régi nóta egyre dühödtebbé vált, szomszédaink szökőárrá terebélyesedett gyűlölethulláma hömpölygött, tornyosult körülöttünk. Nyilvánvaló szükségszerűséggé vált, hogy a madárkának új gazdát kell találnunk Egy hét határidőt kaptunk. Nyakunkba vettük hát a várost és Nagyszeműt, aki válogatás nélkül mindenki felé és egyre csodálatosabban énekelte, hogy minden létező a világegyetem dédelgetettje. A romlottnak még a szeretet csókja is kígyómarás, ezért sajnos nem mindenki hallotta és értette meg a testet öltött szeretetnek ezt a fajta üzenetét. A város szívébe vettük az irányt, a Nagy Tó felé, az utcán özönlöttek a turisták. Alig mentünk két utcát, megtörtént a csoda.
De gyönyörűséges ez a madár! Nem adják el? – újongta körül kislányos lelkesedéssel Nagyszeműt egy hölgy, mire gyors szóval és nehéz szívvel felajánlottam, hogy övé lehet. Mennyibe kerül? – kérdezte boldogságtól izzó szavakkal és nem akart hinni a fülének, hogy ingyen hozzájuthat.
De nem most! – koppantak fájón a szavak. Lelkemen át láttam, hogyan birkózott könnyeivel Lucien a rászegeződő tekintetek kereszttüzében. – Kérem, adja meg a telefonszámát – tette hozzá végtelen udvariassággal –, ígérem, hogy később házhoz szállítom Önnek a kismadarat. – Értettem én, persze hogy értettem! Szegény mi... Micsoda világ ez! Összefagyott lelkű emberek katyvasza!
Mint egy bizonytalan kimenetelű rétest, három hétig húztuk még, halasztottuk együttlétünket, amikor elhangzott az ellentmondást nem tűrő, végső felszólítás: – Ma! – beledermedtünk a szóba, mert tudtuk, hogy azonnali hatállyal el kell tüntetnünk a házból hangosan fütyörésző, boldog kis barátunkat. Felhívtuk a lelkesedő hölgyet. Rajongása őszinte volt, közben vett egy madarat, mert azt hitte, hogy elfelejtkeztünk róla, vagy meggondoltuk magunkat. Beültünk hát a kocsiba és elhajtottunk a legközelebbi nagyvárosba, hogy beadjuk egy menhelyszerűségbe Nagyszeműt, ahol új gazdára találhat.
Tudniuk kell, hogy itt tartjuk néhány napig a madarat, de ha nem kél el, akkor el kell altatnunk! – a rezzenéstelen arccal megáldott hölgy irdatlan mennyiségű papírok kitöltése közepette vágta felénk a véres valóságot.
– Mit mond, hogy megöli a madarat? – buggyant ki belőlem Lucien felé.
– Nem megöljük, kérem, hanem elaltatjuk – oktatott lassú, kemény szavakkal az ügyintéző.
– De hiszen önmagadból ölsz ki egy darabot, amikor megölöd ezt a kis ártatlan, boldog lényt! – kiáltott ki belőlem valami, mint akinek a nyaka körül szorongatják a kötelet. Rezzenéstelen Arc – fontossága teljes tudatában –, rám emelte fagyott tekintetét, egyéb körülmények között tán még meg is ijedek tőle. De most kristálytisztán megláttam jégszilánkjai tükrében a halálszérumos tűt, hogy mind mélyebbre hatolva végzetes dermedéssé változtassa a Teremtő által ajándékozott, boldogságosan szárnyaló életet. Jeges ijedelmemben felkaptam Nagyszeműt kalickástul, mindenestül és kirohantam a váróterembe.

Ki szeretne gazdája lenni ennek a kismadárnak? – a várakozók a néma csönd közönyéből UFO-ként méricskéltek. Rezzenéstelen Arcú utánam rohant és ostorpattogósan közölte, hogy a művelethez amire készülök, el kell hagynom az épületet. Ez a szabály! – sziszegte. Sírós-nevetős robbant bensőmben. „Kinek a szabálya, és ugyan milyen szabály az, ami az élet ellen irányul?!” – egy percig nem akartam tovább ebben a helyiségben tartózkodni. Ahogy kiléptem az üvegajtón, tánclépésekkel szökdécselő, tizenegy év körüli kislány égszínkék tekintetébe ütköztem. Talán egy évvel idősebb bátyja követte. A gyerekek kitörő örömmel, gyermekszívük fenntartás nélküli és őszinte szeretetével üdvözölték Nagyszeműt. Mi a neve? – kérdezték azonnal. Soha nem gondoltam rá, hogy nevet adjak a madárkának, döbbentem rá. Mert hát mi is történik? Jön a madárságból, hogy örömet okozzon az embereknek pusztán a létezésével és rövidebb, hosszabb idõ múltán visszatér eredetébe.
Az apa is odaért, csatlakozott gyermekei öröméhez, fényes triumvirátus közepette találtam magamat, kezemben a kalitkával. Nevetve mondták el, hogy madárvásárlás szele fújta őket erre. Franciául beszéltek, majd újra a madár nevét tudakolták. – A madár neve Eszpoár. Vigyázzatok rá, teljen egymásban örömötök! – mondtam és átnyújtottam kis barátomat kalickástul. Csodának nyilvánították a találkozást és táncoló lépésekben indultak kocsijuk felé, közben becéző szavak áradatával halmozták el új barátjukat.
– Miért az Eszpoár nevet adtad hirtelen a madárnak? – kérdezte Lucien amikor hazafele indultunk.
Azért, mert az élet egy láz. Hőfoka a rögeszmék fajtájától függ. Ezt a lázat meg lehet változtatni a gondolatok, a beszéd és a cselekedet révén. Minden gondolat létező valami, amit szavainkon keresztül cselekszünk meg. És mivel minden létező kölcsönhatásban áll, így az egész gondolkodásunkra, a beszédre és cselekedetre rányomja a bélyegét az, hogy mind e közben milyen szót használunk. A leglényegtelenebbnek tartott, de minden egyes szó, ami elhagyja ajkunkat, következményt von maga után. Boldogságot vagy fájdalmat, életet vagy halált okoznak. Eszpoár annyit jelent: remény. Pozitív töltésű, tápláló energiát adományozó szó, melynek többszöri használata a tudat, lélek felé elmozdulását cselekszi meg.
– Az új gazdák ajkaira és tudatába tetted a szót és reméled, hogy ez miatt majd tiszteletben tartják az életét?
– Nem remélem. Az akaratnak teremtő ereje van Lucien. Így akarom, tehát megcselekedtem!

PR HeraldLacroix, Babi (Kanada