Szabó Dezső: Miért? II. - III.

II.

Mélyen, álomtalan tompán aludt éjféli két óráig. Ez volt a fatális óra, mikor lidérce annyiszor felkínozta álmából. Most is felébredt.

Előszörre nagy csendet érzett magában. De amint meg akart fordulni, emlékezetéből egy élesen látszó életdarabot rázott maga elé.

Maga előtt látta gratuláló barátait. Közöttük egy jól ismert száj gúnyos odahajlással súgta egy jól ismert fülbe: - Ha a tehetség gyorsabban visz az egyetemi katedrára, mint a királyi gyűrű, Mráb József hamarabb lesz egyetemi tanár.

A szavak egyenként, tisztán kopogtak a füle dobján. - Jó, hogy anyám nem hallotta, neki rosszul esett volna. Én ismerem őket.

Hogy kellemetlen közérzetét elűzze, gondolati feladatot tűzött ki magának. El tudja-e mondani sorban a votják nyelv tatár eredetű képzőit?

A felsorolás közben megakadt. Újból azt a mondatot hallotta. - A szemtelenek! Hányszor segítettem nekik a dolgozatukban. Azért is megmutatom, hogy én leszek hamarabb egyetemi tanár. Ha dolgozatom a finnugor tárgyesetről megjelenik, meglátják, hogy eddig nem sejtett dolgokat tudok meglátni. És legyőzhetetlen vágy támadt benne, hogy szemével, bőrével, egész lázas önmagával végigtapogassa megkezdett dolgozata adatait.

Felgyújtotta a villanyt és kinyitotta egyik fiókját. Átkötött cédulacsomók bomlottak eléje. Kibontotta őket és olvasni kezdte. Élete rendes mechanizmusa megindult s fájó, beteg önmagát elfelejtette. Csak pitymallatkor ment vissza az ágyba.

- Kis királyi doktorkám - cirógatta reggel az anyja - nagyon meg vagy húzódva és sápadt vagy. Most aztán egy hónapig nem szabad dolgozni.

- Falura megyek Miklós bácsihoz és nem fogok könyveket vinni magammal. - És ez a mondat úgy megnyugtatta.

III.

Akarata s talán tudta ellenére egy pár könyvet is tett a csomagjába. Voltaképen nem ő, hanem az énje mélyén leskedő valaki látta a dolgot, ki kegyetlenül belenyilalltatta szervezete minden kis dekadenciájának a tudatát.

Megérkezett a nagybácsihoz. A nagybácsi azok közé tartozott, kik a vendégszeretet kimutatásához elmulaszhatatlannak tartják a hangszalagok intenzív megerőltetését. Nagy csókos szavakkal cuppogta körül unokaöccsét. Volt benne szó az anyatermészetről, a föld erejéről s a vetésről, mely arany és hullámzik. Endre - elkábulva - alig várta, hogy szobájába menekülhessen.

Ebéd után sétálni ment nagybátyja feldicsért vetései közé. Az élet soha és sehol nem részegítőbb, mint déli napban a gabonaföldön. Olyan nehéz külön én maradni. Mikor a déli júliusi napban reszket az izzó kalász szaga, magával ragad az élet rengeteg potenciája. Az akarat szenvedése szétlágyul s visszahasonulunk a lázasan pihegő vegetációba. Endre úgy érezte, mintha brutális rumot kapott volna be. Fájt szemének, fülének, egész bőrének a fény, a zöld s ez az egész toporzékoló élet. Mintha fülébe réztányéros banda ujjongott volna. Visszament szobájába.

Mikor magára riadt, látta, hogy a Viklund hangtanán töpreng és jegyzeteket csinál. Logikus, használható jegyzeteket. Újból, eddig nem érzett erővel öntötte el a keserű félelem: Hát nem vethetem le többé soha magamat! Hát meg fogok bolondulni!

Este megint sétálni ment. Nagyon fáradtnak, végtelenül szomorúnak érezte magát. Rimánkodott magában, hogy ebből a nagy, kegyetlenül derült világból előbukkanjon valaki, aki neki igazán anyja legyen, beléje érzőbben, mint a másik. Aki szenvedje az ő fájását s akinek a lábaihoz sírhasson egy nagy hibát, melyet sohasem követett el, mit megnevezni nem tud s mit mégis magában érez.

A vacsoránál sokáig beszélgetett bátyjával. Nagybátyját meglepték szabályos, érthető gazdasági fejtegetései.

- Hol az ördögben szedted fel ezt a sok gazdatudást a fővárosban?

Mikor a szolgáló ágyat vetett szobájában, bátorító hozzádörzsölődésekkel példálózott Endrének. Nem lehetetlen, hogy huncut utasítást kapott a nagybácsitól. Igazi fekvésre termett, szétálló lábú Dűlj-fel Kata volt. Endre mélyén felnyerített a mén, de valami legyőzhetetlen zavar belefojtotta torkába a szót, karjaiba a mozgást. Egy csomó - akkor nem is appercipiált - anekdota tódult eszébe, melyekben a hős nekibuzdulása utolsó percében csődöt mond. Bántóan, dühösen érezte tapasztalatlanságát. A Kata köhögése mind ingerültebb, mozgása mind beszédesebb lett. Végre otthagyta a szobát. Endre nagy szégyent, céltalanságot érzett. Egy hétnél tovább nem bírta a falut, visszament Budapestre.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám