Európai keresztes háborúk a husziták ellen

Az 1420-1434 között zajló csehországi fegyveres harcok, az ún. huszita háborúk ideológiai alapját Husz János prágai prédikátor és elődje, John Wycliffe angol teológus egyházi tanításai teremtették meg.

John Wycliffe (1820-1864)

Husz, Wyclif elveit továbbfejlesztve radikális reformokat sürgetett a katolikus-és a cseh egyházban egyaránt. Írásaiban, prédikációiban a Szentírás nemzeti nyelven való hirdetését, a két szín alatti áldozást, a kolostorok megszüntetését és a papi kiváltságok eltörlését szorgalmazta. Hogy eretneknek minősített nézeteit tisztázza, Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király menlevelével megjelent a konstanzi zsinaton,(1414-18) ahol a zsinat Zsigmond ígéretével szemben elfogatta és máglyára küldte. Husz halála nyomán hatalmas felháborodás tört ki szerte Csehországban, amely nem csupán a katolikus egyház vagy a király ellen irányult, hanem erős függetlenségi és németellenes arculattal is rendelkezett. Ez időben ugyanis zömében német nemzetiségűek alkották a király legfőbb támaszát jelentő főurak, nagypolgárság és a főpapság csoportjait. Ezen kívül a cseh nyelvet nem ismerték el hivatalos nyelvnek, viszont a német nyelv a latinnal egyenrangú szerepet töltött be az oktatásban és a bürokráciában egyaránt.

Csehországban először a prágai óvárosi 'Falhozépült Szent Márton templom'-ban vezették be a két szín alatti áldozást, és megkezdődött a huszita mozgalom. A nemzeti felkelés 1419. július 30-án tört ki a Jan Zelivsky prédikátor által vezetett 'szegények menetével'.

A 'Falhozépült Szent Márton templom', ami a nevét onnan kapta, hogy a városfal 'keetévágta',

így a templom egyik fele a prágai Ó-Város, míg a másik fele az Új-Város területére esik.

Az első, még egymástól elszigetelt fegyveres megmozdulások ugyanebben az évben robbantak ki szerte Csehországban. A fegyveres felkelések erejét Zsigmond először a helyi királyi várak zömében német nemzetiségű helyőrségével próbálta meg leveretni, miután azonban ez a kísérlete kudarcot vallott, más megoldást választott: 1420. márciusában keresztes hadjáratot hirdetett a csehországi „eretnekség” ellen. Zsigmond döntése azért volt rendkívül szokatlan, mert „keresztes hadjárat” címmel korábban jobbára a Szentföldre, ill. a török terjeszkedés megállítására szervezett hadjáratokat illeték.

Zsigmond lépése azonban politikailag indokoltnak mondható, mivel a huszitizmus rendkívüli gyorsasággal ütötte fel a fejét Lengyelországban és a német területeken egyaránt, így érthető, hogy a király rövid idő alatt nagy haderőt akart mozgósítani „a huszita eretnekség kigyomlálására”.

A huszita elnevezés alatt nem az egész cseh népet, vagy Csehországot kell értenünk, mivel a csehek nem álltak egységesen a mozgalom mögé, az ország német lakossága pedig túlnyomó részben Zsigmond pártján foglalt állást. A mozgalom két fő ágból állt: a zömében parasztok és kispolgári elemek alkotta radikális táboritákból, akik az egyházi hatalommal és a világi intézményekkel fordultak szembe, másrészről a módos polgárság és a nemesség nagy része által támogatott, mérsékelt kelyhesekből. A két irányzat 1420-ban lépett szövetségre egymással Prágában, melynek eredményeképp jött létre az ún. prágai kompaktátum, amely a mozgalom alapvető célkitűzéseit tartalmazta. Ebben megtiltották a papok vagyonosodását és befolyásukat a világi ügyekben, a hívőknek engedélyezték a két szín alatti áldozást és a szentmisék nemzeti nyelven való megtartását is.

Zsigmond 1420-1431 között öt keresztes hadjáratot szervezett és vezetett Csehországba. Ez a példa is jól mutatja a huszitákkal szemben kifejtett erőfeszítés nagyságát, amely azonban nem vezetett eredményre. V. Márton pápa (1417-31) bűnbocsánatot ígérő bulla kiadásával állt a hadjárat ügye mellé. A pápa bullájában teljes bűnbocsánatot ígért a részt vevőknek, de azoknak is, akik maguk nem tudván eljönni, más személyeket küldenek hadba saját költségükön. A felhívásnak nagy hatása volt Európa-szerte, főleg német területről, Morvaországból, Lengyelországból és Magyarországról érkezők adták a keresztesek többségét, de még a távoli Aragóniából és Frankföldről is jelentős had gyűlt Zsigmond zászlaja alá.

Az első hadjárat (1421) kudarca után mind szélesebb tömegeket igyekeztek bevonni a husziták elleni harcba, Zsigmond pedig a kellő anyagi háttér megteremtését tűzte ki legfőbb céljául, ami a gyakorlatban a még a kezében lévő cseh egyházi vagyon elzálogosítását jelentette. E lépés következményeként a háború lezárásakor az egyházi javak túlnyomó része (beleértve a templomok felszereléseit is) világi kézbe került.

Az öt hadjárat során előfordult, hogy európai mértékkel is kivételes erejű seregek indultak meg a husziták ellen, egyes esetekben még a legmegbízhatóbb források is 100 ezres hadakról szólnak, de nem ritka a 200 ezres sereg említése sem.

A második keresztes hadjárat során (1421-22) Skandinávia és Itália kivételével Európa minden tájáról érkeztek csapatok, hadjáratuk mégis eredménytelen maradt.

A huszita háborúk korai szakaszában még a támadás volt a keresztesek fő célja, várak ostromával és nyílt csaták kezdeményezésével próbálkoztak, az első kudarcok után azonban már arra is volt példa, hogy a keresztes hadak csatát sem vállalva futamodtak meg a közelgő ellenség hírére. E rendkívüli sikerek titka az elszántságban és a hadászati újításokban rejlett.

A husziták harci technikájának alapja nem volt új keletű Európában, mégis ők fejlesztették tökélyre azt a módszert, amellyel majd egy évtizeden keresztül sikeresen ellenálltak minden ellenséges támadásnak. Taktikájuk alapja a szekerek harci eszközként való alkalmazása volt. E megoldás alkalmazása már az ókorban is bevett gyakorlat volt, ám ott általában támadó céllal használták őket, ugyanakkor az ellenkezőjére is volt példa. Védelemben való első alkalmazásuk a Római birodalomra törő barbár népeknél fordult elő. Szekérváraikkal győzték le a római légiókat a gótok 378-ban Hadrianapolisznál, és ugyancsak szekérvárakat alkalmaztak a rómaiak és a hunok egymás ellen 451-ben, a catalaunumi csatában.

A husziták első meghatározó vezére, Jan Zizka volt az, aki 1420-ban, egy kilátástalannak tűnő csata közben végső megoldásként állította hadrendbe a csapatait kísérő kocsisort. A zseniális hadvezér a szekereket kör formát képezve szorosan egymás mellé állította, rájuk pedig lándzsákkal és dárdákkal felfegyverzett embereket rakatott. A sebtében összetákolt szekérvárból kiálló lándzsák mint a sündisznó megannyi tüskéje meredtek a támadó lovasok felé. Ziskra ötletét siker koronázta, innentől fogva ezt az eljárást mind gyakrabban, és mind több újítással együtt vetették be az összecsapások során. Hamarosan minden sereget felszereltek ún. harci szekerekkel, amelyeknek oldalait vastag deszkákkal erősítették meg, kocsisnak pedig olyan képzett irányítókat választottak, akik a legnehezebb helyzetben is ügyesen kormányoztak.

Jan Zizka Prágában, a legnagyobb lovas szobor a világon

A szekérvárak a csaták alatt általában magaslati pontokon foglaltak helyet, kettős körgyűrűt alkotva. A kocsikat puskásokkal, lándzsásokkal, parittyásokkal rakták meg, az egyes kocsik közti réseket pedig ágyúkkal töltötték ki. A szekérvár alkotta gyűrűn kívül foglalt helyet a huszita könnyűlovasság, amely vész esetén azonnal képes volt visszavonulni az erődítmény belsejébe, hogy után belülről védekezhessen a támadó ellenséggel szemben. A körgyűrű belsejébe gyakran íjászokat telepítettek, akik a közeledő ellenség sorait biztos fedezék mögül voltak képesek megtizedelni.

A szekérvár azonban nem csak stabil védelmet jelentett a katonaság részére, hanem jelentős támadó erőt is képviselt. A kocsikat gyorsan mozgásba tudták hozni, amelyek az ütközetek során gyakran félkörívet alkotva támadták oldalba az ellenfél seregtestjeit, majd összezárulva ejtették csapdába az ellenséget.

Több csatában is előfordult, hogy a magaslatra települt huszita sereg a szekereit kövekkel vagy gyúlékony anyaggal rakta meg, és a hegyoldalon felfelé felkapaszkodó katonaság sorai közé gurították őket.

A háború sorsát azonban nem csupán a nyíltmezei csaták döntötték el, az egyes, fallal körülvett városok bevétele mindkét fél számára nagy kihívást jelentett. A csehek meglepő hatékonysággal alkalmazták a még gyerekcipőben járó tüzérséget, nagy hangsúlyt fektetve ágyúparkjuk fejlesztésére és hatékony használatára. Ennek ellenére az egyes várak ostrománál a fő ostromgép még mindig a katapult maradt, amellyel köveket, tüzes golyókat és még sok más dolgot, többek között emberi ürüléket lőttek a falakon belülre. Karlstein 1422-es ostromakor a támadók például 9032 romboló kő mellett mintegy 1822 hordónyi emberi ürüléket, megközelítőleg a sereg teljes ''természetes hulladékát'' lőtték ki a városra.

A szekérvárak alkalmazása azonban nem egyedüli magyarázata a husziták győzelmeinek. Okként hozható fel az erős, néhol fanatizmusba torkolló vallási háttér, a másik oldalon viszont a keresztes hadak sokszínűsége és az irányításukat zavaró érdekellentétjeik. Ki kell emelni a cseh hadak gyors mozgathatóságát, amely főleg az állandó gyakorlatozásnak és nagyfokú fegyelemnek volt köszönhető. Ezzel szemben az európai hadseregek „ráérős lassúsággal” mozogtak és több alkalommal is előfordult, hogy amikor az ellenségnek a saját területén kellett védelmeznie egy várost, a huszita hadak a városhoz kirendelt védősereget megelőzve szállták meg az adott települést.

A közel másfél évtizeden át dúló harcok folyamán hatalmas pusztítást szenvedett el a néhány évtizeddel korábban Európa egyik leggazdagabb országának számító Cseh Királyság. Mind emberben, mind anyagban a veszteségek óriásiak voltak. A háborús viszonyok közepette a földmívesek nem vetettek, így aratni sem volt mit. A belső források elapadtak, Husz János követői rablókká vedlettek át. A cseh hadak nem egy alkalommal feldúlták Sziléziát, Morvaországot, a német területeket, de eljutottak Magyarországra is. 1428-tól fogva szinte minden évben betörtek hazánkba, 1432-ben elfoglalták Nagyszombatot, 1433-ban pedig Körmöcbányát prédálták fel. A nehezen mozgósítható nemesi felkelés nem vehette fel a versenyt a gyorsan mozgó cseh hadakkal szemben. Ám a huszitáknak is volt gyenge pontja. Miközben egyre nagyobb sikereket értek el külhonban, belső egységük annál látványosabban bomlott.

Zizka, a csehek nagy, veretlen hadvezére 1424-ben Přibyslav városának ostroma közben halt meg pestisben. Az utolsó éveiben teljesen megvakuló férfi pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Halála után megszűnt a hadak egységes vezetése, kiéleződött a taboriták és a kelyhesek közötti ellentét is. A huszita seregek vezetői közül Nagy-és Kis Prokop emelhetők ki, teljes egységet azonban nekik sem sikerült teremteniük. 1426-ban és 1431-ben (Domazlice) még jelentős győzelmeket sikerült aratniuk a betörő hadak felett, de sikereiknek lassan bealkonyult. Vereségüket nem az ellenség túlereje, hanem annak konszenzust kereső politikája okozta. 1433 novemberében Prágában egyezség jött létre a huszitizmus mérsékelt szárnyát alkotó kelyhesek és a katolikus egyház között. Az egyház elfogadta a „prágai kompaktátumot”, cserébe a kelyhesek elismerték a pápát a huszita egyház fejéül. A megbomlott mozgalomban a radikális táboriták magukra maradtak, és 1434. május 30-án Lipany mellett végzetes vereséget szenvedtek a már kelyhesekkel is kiegészült királyi seregektől.

A huszita mozgalom veresége nem jelentette automatikusan az általuk kifejlesztett harcmodor bukását. A cseh zsoldosok még több évtizeden keresztül rendkívül keresettek voltak Európa hadseregeiben, mások viszont önállósították magukat. Az Erzsébet özvegy királyné hívására Győrbe jövő Giskra zsoldosvezér például szabályos kiskirályságot hozott létre a Felső-Magyarországon, amellyel még Hunyadi János sem bírt el. A cseh zsoldosok továbbra is rendkívüli harcértékükről voltak híresek, viszont a szekérvárak kora leáldozóban volt. Használták még őket 1444-ben a várnai és 1448-ban a rigómezei csatában is, de immáron kevés sikerrel. A gyorsan fejlődő, és szervezetten használt tüzérség ekkorra már képessé vált a mozgó erődítmények megállítására.

Forrás: An-no online történelmi magazin, http://www.an-no.hu