Szép Ernő: A semminél kevesebb valami

Akik élünk sem élünk szívesen,
Nem is tudjuk már mi az élet.
Éjfélben járunk fényes nappal,
Hajnalt és alkonyt elfeledtünk,
Az ég arany felhőkkel áll csudára,
De a világ elment alóla már,
Maradni szégyen, veszni borzalom.
A lét fájdalma utca rongya lett,
A gyász megvette mind a könnyet,
Éhség, irtózat használják a sóhajt,
A szűz mosolyt a téboly elszöktette,
A túlzás összement, lesűlt az álom,
A képzelemnek festékje kiporlott.
Tündéreink sértetten elvonultak,
Az angyalok lebuktak ájulattal,
Száll a madár, a szél suhan világgá,
A lombok zöld borúval ingadoznak,
Virág bájolva áll fel, kérd varázsban,
Ezüst üdvében kis csillag szúródik,
Napsúgárhintán a levél lelebben,
Szivárvány fut fel vidor kört, megáll,
Zápor fénynyel zuhan, borúl fehér hó,
Folyó vonaglik, hegy tápászkodik fel,
Merengve tó kerűl, minden hiába,
Hiába van minden, nem is igaz,
Sehol semmi a földön, elveszett,
Mert nincs már semmink sem, csak a valóság,
Elárulták a boldog elmulást,
Látod mi az embernek a halál.
Úgyis meghaltunk volna, látod,
Halandónak látod mi a halál.
Nincs több ámúlat, minden kiderűlt.
Halálig hogy nézzünk egymás szemébe!
Tekintetünknek vége van, mert látott,
Fülünk örökre odavan, mert hallott,
Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert szólt.
Próbálj távol sziget felé nyujtózni
És sóvár karjaid rögtön leesnek,
Kiáltsd el ifjuság! - szavad szinészet
S próbáljon szíved bánatot csinálni,
Mondjad barátom! - s nem hiszel magadnak,
Mondd testvérem! - s tudod mit mondtál: semmi.
Sugjad szeretlek s kérdezd mit tesz az.
Lépj emléked kertjébe tiszta csendben
Ágyásaid helyén hamut találsz,
Szikkadt hideg fű kushad színe nélkül
Hol bálban űltek ültetéseid
S közöttük a padon látod magad
Boldogtalanság orgonája alján
S nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy.
Már nem vagy ember, állat nem lehetsz,
Találj magadnak új nevet ha tudsz.
Nem élünk már többet, csak itt vagyunk,
Úgy állunk itt akár meghaltunk volna,
De el se dűltünk, állva itt maradtunk,
Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok
Kiknek mellében szerkezet forog.
Álljunk fel sorba, kormos hült sövény
Ha már elrobbant fény, szín, szikra, kő.
Az ember itthagyott, álomba tűnt el,
Hol jár, friss vándor szívre tett tenyérrel?
Orcáin a nap reggelfénye langall,
Mellébe sűrű tiszta lég szorong,
Egészség, vágy, remény, szabadság,
Felhőket bontó ész zúg homlokában,
Combját feszűlve húzzák jó inak,
Erőnek kéje izmait csábítja
Tovább haladni, soha meg nem állni
Fülén szép hang, cimpáin jó szagok,
Szemét a halmokon szállatja végig,
Tengerre ér s ott vész tekintete
S nyilt ajkán hallga isten hangja: óh.

Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám