A remeteség kialakulása

Hosszú lenne most taglalni Nagy Konstantin (306-324-337) trónra kerülését, politikáját, a kereszténységhez fűződő viszonyát. Fontos a 313-as milánói ediktum, valamint az a tény, hogy a császár személyesen is egyre jobban közeledett a hithez. A 313-as rendelete nem keresztény meggyőződésből fakadt, ezt mutatja az a tény is, hogy az általa veretett pénzen képmása mellett továbbra is megmaradt a napisten szimbóluma. A keresztség felvételét halogatta (ami viszont nem hitetlenségről beszél), katekumenként halt meg. A keleti egyház szentként tiszteli, édesanyjával, Szent Ilonával együtt.

Nagy Konstantintól az Egyház szabadságot élvezett, megnyíltak előtte a magasabb hivatalok is. Iulianus császár (361-363) - akit az "apostata" jelzővel is illetnek - megpróbálta ugyan visszahozni a pogány vallást, és a keresztényeket visszaszorítani, de ez (részben) rövid uralma miatt nem sikerült. A következő fontos állomás az Egyház életében 380. február 28.-a, amikor Nagy Theodosziosz (379-395) "Cunctos populos" kezdetű rendeletével államvallássá nyilvánítja a kereszténységet.

Az Egyház szabadságának negatív következményei is voltak: 313-tól, amikor az üldözések megszűntek, már nem volt veszélyes, ha valaki Krisztus vallását követte, 380-tól pedig (és részben már Nagy Konstantin alatt is) bizonyos előnyöket is jelentett (pl. hivatalok betöltésekor).

Az ekkor jelentkező felhígulásra volt válasz a remeteség. Első lépésben felerősödik az aszkézis egyes keresztények körében, majd ez összekapcsolódik a pusztába való kivonulással. Eleinte az aszkéták családjuk körében éltek, csupán az étkezésben és a ruházkodásban tanúsítottak nagyobb önmegtagadást. Bizonyos magánfogadalmak is kezdtek kialakulni, melyeket még csak egy meghatározott időre tettek, és nem voltak nyilvánosak - de mindenképpen ezekből alakult ki a szerzetesi fogadalom, mely először csak az engedelmességre vonatkozott (ez magába foglalta a tisztaságot és a szegénységet is).

A puszta mindig az a hely az őskeresztényeknél, ahol az ember teljes kiszolgáltatottságban találja magát, így egészében alkalmassá válik arra, hogy Istennel találkozzon. Ezek a puszták tulajdonképpen kopár, sziklás hegységek, ahol az embert csak Isten gondviselő szeretete tarthatja meg. Ezzel a remete saját életének központját áthelyezi a másvilágra (angyali élet).

A remeték a pusztában egymástól csak akkora távolságra laktak, hogy egy nap az egyik remete meg tudta látogatni a másikat úgy, hogy még napnyugta előtt visszatérhetett saját lakhelyére. De a keresztények, akik továbbra is a "civilizációban" maradtak, néha-néha felkeresték a remetéket. Lassan az ismertebb, szentéletű remeték köré kezdett gyülekezni a többi remete is, ezzel vette kezdetét a szerzetesség kialakulása. Három lépcsőfokot figyelhetünk meg tehát: aszkéták, remeték, szerzetesek.

Egyiptomban a remeteségnek, ill. szerzetességnek három fő formája figyelhető meg: 1. magányosan élő remeték; 2. "laurák" (egymáshoz közel épült remetekunyhók, cellák, amelyek laza közösséget alkotnak - vö.: Remete Szent Antal); 3. kolostorok részletes szabályzattal (vö.: Pakhómios)

Remete Szent Antal (251-356)

Az egyik legismertebb anachoréta máig is Remete Szent Antal (251-356), akinek életét 356 táján Szent Athanáz írta meg, de megbízható forrásoknak tekinthetjük még Pakhómios írásait is, és Remete Szent Antal két ránk maradt levelét.

Antal 251-ben született egy közép-egyiptomi faluban, Koméban. Jómódú családból származott, szülei halála után nagy vagyon maradt rá. 20 éves kora körül - szülei már nem éltek - a templomban az evangélium szavai megérintették szívét: "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!" (Mt 19,21)

Birtokát elajándékozta, húgát a szüzekre bízta, és aszkéta életmódot kezdett. Előbb a falu közelében élt, később a líbiai sivatag egy üres sírboltjába költözött be. Egy barátja hordta neki a szükséges élelmet. Jézus példájára őt is megkísértette keményen a sátán (sok irodalmi, művészeti alkotásnak lett ez az esemény tárgya).

Híre egyre jobban terjedt, sokan az o vezetése alatt akartak remetéskedni. Antal kb. 290 remetét gyűjtött maga köré, és irányította őket. Közössége egy kunyhókból álló falut (a thébai Phaiumban) hozott létre (itt vannak a középkori monostorok, és a köréjük kialakuló falvak, települések első csírái), és a Vörös-tenger melletti Kolzim-hegy (Qolzum) tövében is hasonló remetetelep alakult ki, ahová Antal visszavonult. Szerzetességnek ezeket a közösségeket mégsem nevezhetjük, mert nem adott a remeték számára szabályzatot, és nem fogta őket olyan szoros egységbe, ahogy azt majd a tulajdonképpeni "rendalapítók" teszik.

Nemcsak Antalt látogatták a keresztények (maga a császár is levelezésben ált vele), hanem o is kiment a keresztények közé, ha az szükséges volt: az alexandriai börtönökben lévő hitvallókat látogatta, erősítette, és barátja, Szent Atanáz püspök kérésére nyilvánosan fellépett az ariánusok ellen.

356-ban halt meg Remete Szent Antal, ünnepe január 17.-én van. Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Földi maradványai ma Franciaországban vannak, az arles-i Saint Julien templomban.

Néhány idézet Szent Antal mondásaiból:

"Mindnyájunk közös igyekezet az legyen, hogy le ne térjünk az erényes élet útjáról, és a fáradtság miatt lélekben le ne törjünk. Ne mondjuk azt, hogy már oly régen gyakoroljuk az aszkézist. Ehelyett minden nap, mintha csak akkor kezdenénk, gyarapodjunk a vidámságban."

"Amint a halak elpusztulnak a szárazföldön, úgy válnak gyengévé a szerzetesek is, ha sokat időznek a világiakkal, és sokat forognak közöttük. Amint a halaknak a tengerhez kell visszatérniük, úgy kell nekünk a hegyekbe sietnünk, nehogy késlekedve megfeledkezzünk azokról, amik belül vannak."

A szerzetesség kialakulása

A keresztényüldözések idején kialakultak az ismertebb remeték körül laza csoportok, de igazán megszervezett, közös életre nem volt lehetőség. Pakhómios (Pachomius, koptul Pahóm) volt az első, aki a remetéket kolostori közösségbe tömörítette, és ezzel a szerzetesség megalapítója lesz.

Pakhómios

Gazdag, pogány családból származott, fiatal éveiben katona volt. Megsebesül, keresztények ápolják. Megtér, Diocletianus alatt megkeresztelkedik, és remeteségbe vonul. A szerzetesek számára kidolgozott szabályzatán (amelyet Szent Jeromos fordított latinra, és így lett ismertté Európában) érződik a katonás szervezés, fegyelem.

Tabennésinél alapítja meg az első kolostort, és ezáltal meghonosítja a coenobita életformát Egyiptomban. Nem minden remete tartotta szerencsés megoldásnak a kolostori életet, Pakhómios testvére, János is visszavonul a remeteségbe. 349 körül bekövetkezett halálakor kb. kilenc férfi és két női kolostort alapít, ami megközelítőleg 5000 szerzetest jelent.

Cassianus

360 körül született, előkelő, gazdag családban, talán Galliában. Mivel a szerzetesi élet vonzotta, Betlehemben felvételét kéri egy kolostorba (ui. Egyiptom után Szíria és Palesztina az, ahol virágzik a szerzetesség.) 385 körül, hogy megismerkedjen a szerzetesség szülőhazájával, barátjával, Germanus apáttal Egyiptomba megy.
Főleg a Delta-vidék kolostorait ismeri meg, és ezt őrzi meg magában eszményként azután is, hogy 400-ban Germanusszal együtt végleg elhagyja Egyiptomot.
Konstantinápolyban diakónussá szenteli a nem sokkal ezután száműzött Aranyszájú Szent János, akinek érdekében Rómába megy, ahol pappá szentelik.
Újra keletre költözik, élete utolsó szakaszát Massiliában tölti, ahol egy férfi és egy női kolostort alapít. Ezeknek a szerzetes központoknak, valamint Cassianus irodalmi tevékenységének (mely egyiptomi tapasztalataiból táplálkozik) nagy szerepük volt a szerzetesség elterjedésében Nyugat-Európában. 435 körül halt meg.

Bazileosz

330 körül született a kappadókiai Cezáreában, kilenc testvér közül az első. Családjuk 6 szentet adott az Egyháznak. Tanulmányait Cezáreában, Konstantinápolyban és Athénban végezte - retorikát, filozófiát és orvostudományt tanult. Tanulmányai után 356-ban hazatér. Vagyonát szétosztja, megkeresztelkedik, és magányba vonul a pontuszi Anizioszban, ahol már édesanyja és két testvére egy ideje él.
Elhatározza, hogy szerzetes lesz. 2 év alatt beutazza Egyiptomot, Palesztinát és Mezopotámiát, hogy tapasztalatikat gyűjtsön.
359-ben, utazásai végén Bazileosz is magányba vonul, itt Origenész műveivel foglalkozik, barátjával, Nazianzoszi Szent Gergellyel levelezik (ezek a levelek lesznek az alapjai a Bazileosz által kidolgozott szabályzatnak). Magánya sok barátját vonzza, ezáltal bővülnek a szerzetesi központok - ezek számára készíti el a közösségi életen alapuló szabályzatát.
Két szabályzatot írt: 1. Nagy szabályzat (a szerzetesi élet alapvető törvényeit határozza meg); 2. Kis szabályzat (313 rövid felelet a szerzetesek által feltett konkrét kérdésekre.) 379-ben halt meg.

Forrás: Magyar Pálos Rend