A rabszolgák szigetei

Ha Dél-Amerika földjét ollóval kivágnánk a térképből, Brazília kiugró csücskét szinte pontosan bele tudnánk illeszteni az Afrika nagy hajlatában levő Guineai-öbölbe. A földtudomány művelői kimutatták, hogy mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt Dél-Amerika és Afrika összefüggő Aföldrész volt, és egy óriási repedés mentén kezdtek távolodni egymástól. Az egész félelmetes színjáték emberi szemmel észrevehetetlen, mert az elmozdulás évenként csak centiméterekben mérhető. Ugyanakkor a Guineai-öbölben apró vulkanikus eredetű szigetek jelzik, hogy itt valamikor roppant erők működtek.

Ha Fernando Póon képzeletben partra szállunk, utunk buja őserdővel vagy szépen megművelt trópusi kertekkel borított földek között vezet, amíg az első lakott helyhez, kis zsúpfedeles kunyhókból álló faluhoz nem érünk. A bennszülöttek spanyollal kevert angol nyelven beszélnek. A kis falu mögött hatalmas, több ezer méteres kettős hegycsúcs emelkedik a magasba, egy kialudt vulkán. A hegyek között azután furcsa kis településre bukkanunk. A különös nép -- bubi négereknek nevezi őket -- éli itt a maga kőkorszakbeli életét. Egy tudós, aki sok évvel ezelőtt először járt náluk, megfigyelte, hogy a bubi négerek a sötétben akadozva, dadogva beszélnek. Amikor azután a Nap felkel, ismét visszanyerik folyékony beszédkészségüket. Ez a nyelv egyike a legősibb afrikai nyelveknek. A tudós kiderítette, hogy a bubiknak beszéd közben a kezükre is szükségük van, hogy megértsék egymást. Ez a magyarázata, hogy sötétben akadozva beszélnek egymással.

A feltevések szerint ez a titokzatos nép 300-400 évvel ezelőtt az afrikai földrészről került át a közeli Fernando Póo szigetére. Ugyanakkor ők másképpen mesélik el történetüket. Szerintük őseik a legmagasabb vulkáni kráterből: a Santa Isabelből, a Föld mélyéből bukkantak fel. A másik mondájuk, amely az ősi bölényvadászatról szól, már hitelesebb. Ma ugyan nem él itt bölény, de csontmaradványaikat megtalálták. Sok ezer évvel ezelőtt egy földrengés következtében az afrikai földrész és a sziget között szárazföld emelkedett ki a tengerből. A bölények ezen át jutottak el Fernando Póora.. Ez a földhíd később újra elsüllyedt. A szigetre került bölények mindaddig éltek, amíg az afrikai betelepülők az utolsó példányukat is ki nem pusztították.

A szájhagyományok szerint a bubi törzsek hosszú háborúkat viseltek egymás ellen. A hadakozó törzseket azután egy Moka nevű törzsfőnök egyesítette. Sok évtizeddel ezelőtt egy utazó meglátogatta Moka birodalmát, melynek székhelye messze a sziget belsejében volt. A bubi hagyományok szerint ugyanis az uralkodónak soha sem szabad megpillantania a tengert. Moka valósággal foglya volt saját birodalmának.

A Santa Isabel vulkánt, majdnem 140 évvel ezelőtt, megmászta a sziget akkori kormányzója. A bubik mindenáron meg akarták akadályozni az utat, nehogy a fehér ember megsértse őseik nyugvóhelyét. A csúcsnál két bennszülött kísérő megfagyott. A bubik ezt úgy magyarázták, hogy az ősök szellemének büntetése volt. Ezért a csúcs felé vezető út mentén felégették a növényzetet, gondolván, hogyha a felfelé törekvőknek nincs mivel tüzelniük, akkor nem tudják megmászni a hegyet.

Fernando Póo szigetét börtönszigetnek is használták a múlt században, haladó gondolkodású spanyol értelmiségieket, egyetemi tanárokat, írókat száműztek ide. Egy alkalommal egy csoport száműzött nagyon kalandos módon szökött meg egy angol hajótulajdonos segítségével. A tulajdonos néhány pálmaolajos hordót üresen hagyott, és a szökevények még a szigeten elbújtak bennük. Azután a pálmaolajjal megtöltöttekkel együtt előbb csónakba rakták, majd a hajóra szállították a hordókat. Alig indult el azonban a hajó, a szökést felfedezték, és egy spanyol ágyúnaszád indult a szökevények felkutatására. A hajótulajdonos számolt ezzel is, és a szökevények hordóit a pálmaolajos hordók alá rejtette. Így a naszád legénységének kutatása eredménytelen maradt.

A régi időkben a sziget majdnem biztos halált jelentett a fehér emberek számára. A maláriától és más trópusi betegségektől majdnem mindenki elpusztult. Ebből az időből fennmaradt egy angol hajó jellemző napiparancsa: "Az első munkacsapat sírgödröket ás, mint rendesen. A második munkacsapat további parancsig koporsókat készít."
Fernando Póo szigetétől délebbre, az afrikai szárazföldtől 400 kilométernyire van a kis Annobón szigete. Sokáig teljesen kiesett a forgalomból. Vannak, akik úgy tartják, hogy ez a világ legnyugalmasabb, legbékésebb földje. Mintegy 400 évvel ezelőtt -- a rabszolga-kereskedelem virágkorában -- egy portugál rabszolgaszállító hajó, Brazília felé tartva, a sziget közelében sziklának ütközött. A hajó fehér tulajdonosa és emberei a vízbe fulladtak, de a rabszolgák nagy része, férfiak, nők vegyesen, kiúsztak Annobón partjára. A menekülő rabszolgák zavartalanul birtokukba vehették a földet.
A sziget mindössze 8-10 km átmérőjű, földje vulkáni eredetű, tápanyagokban gazdag. A termékeny talaj, a trópusi éghajlat és a hajótöröttek keze munkája valóságos földi paradicsommá varázsolta. A rabszolgák leszármazottai szabadon, zavartalanul éltek itt. Utóbb kiderült, hogy Annobónt a portugál hajósok már régebben birtokukba vették, de csak jelképesen, mert portugálok itt sohasem telepedtek le. A szigetet később átadták Spanyolországnak azzal a kikötéssel, hogy az "a négerek nyílt és szabad adásvételi helye" -- magyarán, afféle rabszolga-szabadkikötő. A gyarmatosítás történetében Annobón szigete az egyetlen példa, hogy a spanyolok majdnem 200 éven át egyszerűen megfeledkeztek birtokukról. Csak az Antarktisz felé haladó bálnavadászhajók kötöttek ki a szigeten. Ők sohasem foglalkoztak rabszolga-kereskedéssel. A messziről jött bálnavadászhajókat Annobón lakói fával, vízzel, friss baromfival látták el, és ami még ennél is fontosabb: a skorbut ellen friss citrommal és más gyümölcsökkel. Amikor a halászok mindezért arannyal akartak fizetni, csak a fejüket rázták, nem ismerték, nem fogadták el a pénzt. Ugyanakkor egy üres palackért vagy egy csomag tűért bőséges csereárut adtak. Ugyanilyen szívesen fogadták el a hajósok kétszersültjét és a rumot is.

A bálnavadászok sok érdekességet meséltek otthon a sziget lakóiról. Kétszáznál több elégedett, egészséges lakót találtak Annobónban. Valamennyien egyetlen faluban éltek, és a közös egyetértéssel választott főnök vezette a kis közösséget. Főnöküket időről időre úgy választották, mint napjainkban a köztársasági elnököt. Az adózás a szigeten ismeretlen volt. Egy-egy verekedéstől vagy kisebb lopástól eltekintve, bűnesetek nem fordultak elő, így bíróra vagy rendőrségre sem volt szükség. Még ennél is érdekesebb, hogy -- a gyarmatosítás virágkorában -- a kis Annobón gyakorlatilag nem tartozott sehová, mai értelemben független afrikai állam volt.
A szigetlakók ősei valamikor felvették a kereszténységet, és megőrizték a katolikus vallás emlékét. Ez abban nyilvánult meg, hogyha a szigeten hajó kötött ki, megkérdezték, hogy van-e pap a hajón. Az már nem érdekelte őket, hogy milyen felekezethez tartozik. Köré sereglettek, és megkérték, hogy keresztelje meg őket, és adjon áldást a házasságukra.

A múlt század végén mégis papok voltak az első fehér emberek, akik megtelepedtek a szigeten, és az egyikük mentette meg Annobón szigetét attól, hogy német gyarmattá legyen. Németország a gyarmatokért való versenyfutás idején, az első világháború előtt, egyik hajóját Annobón szigetére küldte, hogy Vilmos császár nevében birtokba vegye. Amikor a hajó a part közelébe ért, az ott élő pap spanyol zászlót húzott fel a parti fára. Így adta a német hajónak tudtára, hogy a spanyolok megelőzték. Annobón szigete Egyenlítői Guineával együtt nyerte el függetlenségét 1968-ban.



Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (44-46. oldal) RTV-MINERVA Budapest, 1982