Szabó Dezső: Miért? I.

Zavart, örömet nem érzett. Csak valami félelmet próbált önbiztatgató belső monológjával elkergetni. - Lám, senki sem vesz észre semmit. Hiszen akkor egészségesnek kell lennem. Csak képzelődőm. Mindenki dicsér vagy irigyel. Boldognak kell lennem.

A sub auspicius felavatásra gyűlt elegáns közönség bezsúfolta az egyetem auláját. A karzaton az egyetemi ifjúság izzadt. A földszinten előkelőségek és sok nő. Endre valami különös éles egy látással látta az egész termet.

- Mégis különös, hogy nem vesznek észre semmit. Pedig mindenki rám figyel. Lehetséges volna, hogy kívülről semmi sem látszik?

S az elmúlt éjszaka rettenetes aggodalmai újból felriadtak testében. Úgy érezte, hogy nem fog sokáig uralkodhatni magán, hogy történni fog valami.

Tíz órakor feküdt le az előző este. Rögtön elaludt, de két órakor felriadt. Úgy érezte, mintha a szíve a felső párnájában dobogott volna. Tudatában élesvonalú török, finn, lapp és egyéb szavak zajlottak egymásután.

A szavak bizarr csoportokban idézték elő egymást. Majd mondatok kavarogtak szeme előtt egyes értekezésekből. Közben-közben egy-egy barátjának, ismerősének a hangja. Lám, mégis megbolondult. Mondtam, hogy nem lesz jó vége. Az egésznek az anyja ambíciója az oka.

Ezek az idegen szavak és ismerős mondatok betöltötték egész tudatát. Egy gondolat számára sem volt több hely. És mégis, a tudat horizontján túl, nekilódult gépezete mögött érzett egy síró, rettegő valakit, aki rettenetes aggodalommal kapaszkodott kisikló önmaga után. - Nem, nem lehet, nem szabad beteggé lennem! Éppen ma este.

Meggyújtotta a lámpát, felkelt, elkezdte olvasni az asztalra dobott újságokat. Egész este, lefekvés előtt, gépies örömmel olvasta el újra meg újra az újságokból holnapi doktori felavatásának a hirdetését. Most mindent olvasott, mindent egy szemnyitással, látás nélküli szemekkel. Csak annyit érzett, hogy betűk futnak előtte. És tényleg elérte, hogy memóriagépe megszűnt őrölni. Egész életével az újságon csüngött. Csak énje mélyén a tompa, gyilkos aggodalom nem akart megszűnni.

Ez a jelenet nem volt új előtte, csakhogy ilyen erővel még sohasem lépett fel. Mint az m.-i reáliskola igazgatójának a fia apja intézetébe járt és első tanulónak kellett lennie. Azonkívül »zseniális«-nak kellett látszania a franciában, az angolban, a zongorában. Mint egyetemi hallgató bekerült az X. internátusba, hol az ország legkiválóbb tanárjelöltjeit nevelték egyetemi életük alatt.

- Endre itt is a legkülönb lesz - mondotta anyja. És ez a mondás minden tettének céljává idegződött. Óriási szorgalommal vetette magát a finnugor nyelvészetnek, vigyázva, hogy azért »általánosan is művelt« legyen. Gyűlölt mindenkit, akiben tehetség és szorgalom volt, de azért udvarias és szíves volt mindenkivel szemben. Ha rosszat mondott valakiről, azt gondosan kidolgozott, nyugodt hangú mondatokban tette. így mindenki korrektnek, objektívnek ítélte.

Kitűnő felfogóképessége és nagy szorgalma nagy eredményeket ért el. Kollokválásain, vizsgáin csak úgy áradoztak a tanárai. Az X. internátus büszkesége lett.

Társai mulatságain mindig csak elméletileg vett részt. Ha társai futballoztak, ő magyarázta a futball törvényeit és a játék legjobb lehetőségét. Ha söröztek, szomszédjainak disszertált a sörgyártás módjairól. Ha nemi huncutságokra került a sor, magyarázta a nemi betegségeket. Az élet adat és tudás volt számára.

Egyszer mégis - fényes szakvizsgájára adott bankett után - sikerült elcsalni egy igen elegáns nyilvános intézetbe. Társai vidámsága már előre ágaskodott: no most már mi lesz? Mert tudták, hogy a 24 éves Endre még nem ismert nőt. Endrét a sok fényes nevető női test elszomorította. Különös, bizarr szédülést érzett. Úgy érezte, mintha repedt harangot kongatnának a testében. Hazamenekült.

Ebben az időben történt, hogy egy kiváló tudós hírében álló pesti tanár paralitikus lett. Egy vacsoránál szomszédja nevetve mondta Endrének:

- Vigyázz Endre, nehogy te is a Lipótmezőre tanuld magad.

Elpirult. Legelőszőr hallott efféle mondást és úgy érezte, mintha már sokszor mondták volna neki. Mintha önmagában lett volna elrejtve e mondat s társa most rajtacsípte volna.

Másnap reggel az internátus összes lexikonában, szótárában megnézte a paralízisről szóló cikkelyeket. És étkezéseknél kedvenc témája lett a paralízis jeleiről beszélni. Rendesen így végezte:

- Én nem félek tőle. A rendes szellemi munka nem veszedelmes. Rendes életű embernek nem kell félnie.

De azért valahányszor egy szó nem jutott hirtelen az eszébe, az a kegyetlen tréfás mondat a szívébe dobbant. De ezt az érzést sohasem akarta analizálni. Doktorátusára megírta nagy feltűnést keltő értekezését a lapp a féle hangok történetéről. A nagy szellemi megerőltetésben kapta azt a sajátságos betegséget, hogy tudata a pihenésben is tovább működött gépiesen s zagyván, de fájó élességgel hozta elő erudiciója rongyait.

Hozzájárult, hogy a királyi gyűrűért való vetekedésben erős versenytársa akadt. Mráb József - ki szintén társa volt az internátusban - kiváló nyelvészeti munkákkal süllyesztette maga felé a mérleget. Szerencse, hogy a szegény, egyszerű tót fiúnak nem volt pártfogója és a győzelem Endréé lett.

A felavatási processzus elérkezett odáig, hogy a fiatal doktornak fel kellett olvasnia a dolgozatából. Endre nyugodt, színtelen hangon olvasott. Ajkairól lágy monotonsággal permetezett a sok nomád szó. A közönségben általános lett a csevegés.

- Látod, József, most te olvasnál az ő helyén, ha jobban stréberkedtél volna a grófnál. Te mégis csak különb legény vagy.

Mráb József odaszorította magát a karzat korlátjához és erősen előre tartotta a fejét. Az ünnepély elején tüntetőleg vidám és beszédes volt. De nem bírta tovább. Most nem merte kinyitni a száját. Érezte, hogy nagyot kiáltana, vagy sírásba törne.

Valami egyetemes gyűlöletet, szóölő elkeseredést érzett szétterjedni egész testében. Gyűlöletet a könyvek, pályája, az egész csaló civilizáció iránt. És életre menő, sajgó gyűlöletet az iránt, aki az ő helyét lopta el.

Majd egy percre úgy érezte, mintha ő olvasna fel, mintha ránézne minden szem. És részeg gőggel áradt szét a teremben. De csakhamar felijedett. Taps tört ki, a fiatal doktor elvégezte felolvasását.

Mikor a közönség kifelé tódult, Endrét körülvették barátai. Most ők is hozzájutottak gratulálni. Endre barátait mosolygással fogadta, de úgy érezte, mintha a feléje nyújtott kezeknek fogaik volnának.

Egyik internátista - Endre régi ellensége - szemtelen hangossággal súgta egyik társának: - Ha a tehetség gyorsabban visz az egyetemi katedrára, mint a királyi gyűrű, Mráb József hamarabb lesz egyetemi tanár.

Endre meghallotta, de a mosolygás meg sem rándult az ajkán. Magában, vállat vont: - Irigyelnek. - És úgy gondolta, hogy evvel meggátolta, hogy ez a mondat bekapcsolódjék az emlékezetébe.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám