Rainer Maria Rilke: Hogyan lett a gyűszűből Jóisten?

Mikor elléptem az ablaktól, az esti felhők még mindig ott voltak. Mintha csak várnának. Meséljek el nekik is egy történetet? Fölajánlottam. De nem hallottak meg. Hogy megértessem magamat s csökkentsem a távolságot közöttünk, fölkiáltottam:

– Esti felhő vagyok én is!

Állva maradtak, láthatón szemügyre vettek. Majd kinyújtották felém áttetsző, pirosló szárnyukat. Az esti felhők így köszöntik egymást. Mégiscsak megismertek.

– A föld felett vagyunk – magyarázták –, pontosabban Európa felett, és te?

Tétováztam:

– Van itt egy ország…

– Milyen az az ország? – érdeklődtek.

– Hát – feleltem –, épp alkonyul, és a tárgyak…

– Az is Európa – nevetett egy növendék felhő.

– Meglehet – mondtam –, de mindig azt hallottam, a tárgyak Európában halottak.

– Hogyne, mindenesetre – szólt közbe megvetőn egy másik. – Micsoda képtelenség is volna: élő tárgyak?

– Nos – tartottam ki –, az enyéim élnek. Épp ez a különbség. Annyi mindenné válhatnak, és ha egy tárgy ceruzának vagy kályhának jött a világra, azért még nem kell kétségbeesnie a boldogulása miatt. A ceruzából lehet még egyszer sétabot, sőt, ha jól megy, akár árboc is, a kályha pedig legalábbis városkapuvá válhat.

– Kissé együgyű esti felhőnek nézlek – mondta a fiatal felhő, amelyik már az előbb sem fejezte ki magát nagyon tapintatosan.

Egy öreg felleg félt, hátha megbántott az ifjonc:

– Ahány ország, annyiféle – csöndesítette le –, egyszer egy kis német fejedelemség fölé vetődtem s ma sem hiszem, hogy Európához tartozott.

Megköszöntem és azt mondtam:

– Már látom, nehéz lesz megegyeznünk. Ha megengedi, egyszerűen elmesélem, amit legutóbb szálltomban megpillantottam, talán az lesz a legjobb.

– Kérem – járult hozzá valamennyiük nevében a bölcs felleg.

Hát belekezdtem:

– Emberek együtt a szobában. Én elég magasan járok, tán azért látom őket gyerekeknek; így hát egyszerűbb, ha azt mondom, gyerekek. Tehát: gyerekek egy szobában. Három, négy, öt, hat, hét gyerek. Túlságosan sokáig tartana, ha végigkérdezném mindegyiknek a nevét. Különben úgy látszik, a gyerekek buzgón tárgyalnak valamit; eközben egyik-másiknak majd csak kiderül a neve. Már jó ideje állnak így egy csomóban, mert a legidősebb (úgy hallom, Jancsinak hívják) mintegy a vitát lezárva megjegyzi:

– Nem, ezzel a dolog nincs elintézve. Hallottam, hogy régen a szülők minden este, de legalábbis a szép estéken, elalvás előtt mesét mondtak a gyerekeknek. Előfordul ilyesmi ma is? – Egy kis szünet állt be, majd Jancsi maga felelt: – Dehogy, soha, sehol. A magam részéről, hiszen már elég nagy vagyok, szívesen lemondok arról a pár nyomorult sárkányról, úgyis csak kínlódnának velük, de mégiscsak úgy illik, hogy elmondják nekünk, vannak vízitündérek, törpék, királyfik és szörnyetegek is.

– Van egy nagynéném – jegyezte meg egy kislány –, az néha mesél nekem…

– Ugyan, mit – vágta el kurtán Jancsi –, nagynénik nem számítanak, azok hazudnak.

Ettől a merész, ám megcáfolatlan kijelentéstől az egész társaság igen megdöbbent. De Jancsi folytatta:

– Itt először is a szüleinkről van szó, hiszen nekik mégiscsak kötelességük, hogy bennünket ekképp oktassanak; mások legföljebb jóindulatból teszik. Megkívánni nem lehet tőlük. De figyeljétek csak meg: hogyan viselkednek a mi szüleink? Mérges, sértett arccal járnak, semmi sem jó nekik, kiabálnak és veszekednek velünk, amellett olyan közömbösek, hogy azt sem vennék észre, ha fölfordulna a világ…

– Van valamijük, amit úgy neveznek: „ideálok”. Lehet, hogy ezek is valamiféle kisgyerekek, akiket nem szabad magukra hagyni, és sok vesződséget okoznak: de akkor miért kellettünk nekik mi? Hát ez a véleményem, gyerekek: elég szomorú, hogy a szüleink elhanyagolnak bennünket. De még ezt is elviselnénk, ha nem volna bizonyíték éppen arra, hogy a nagyok folyton csak butábbak lesznek, úgy is mondhatjuk: visszafelé haladnak. Mi nem állíthatjuk meg ezt a hanyatlást, hiszen egész nap nem vigyázhatunk rájuk, későn érünk haza az iskolából, senki sem várhatja el, hogy nekiüljünk és megpróbáljuk az érdeklődésüket értelmes dolgok iránt fölkelteni..

– Épp elég keserves, ha valaki csak ül és ül a lámpa alatt, az édesanyja meg még a Püthagorasz-tételt is képtelen megérteni. De ha egyszer így van… Igen, a felnőttek egyre csak butulnak, de nem baj: mit veszíthetünk rajta? A műveltséget? Kalapot emelnek egymás előtt, s ha egy kopasz fej bukkan elő, kinevetik. Egyáltalán: örökösen nevetnek. Ha nekünk nem volna annyi eszünk, hogy néha-néha sírjunk, még ebben is fölborulna az egyensúly. Közben pedig milyen önhittek: még a császárról is, azt állítják, hogy felnőtt. Én meg az újságban olvastam, hogy Spanyolország királya gyerek, hát így állunk végig a királyokkal és császárokkal, sose hagyjátok magatokat félrevezetni!

– De a sok fölösleges dolgon túl mégis van valamijük a nagyoknak, ami a mi számunkra egyáltalán nem közömbös: a Jóisten. Én ugyan még egyiküknél sem láttam őt – de épp ez a gyanús. Eszembe jutott már, amilyen szórakozottak, elfoglaltak és kapkodók, még képesek lennének elveszíteni. Pedig Ő aztán nélkülözhetetlenül szükséges. Sok minden meg sem történhetik, ha Ő nincsen: a nap nem kelhet föl, gyerekek nem jöhetnek a világra, nem lenne kenyér. Igaz, hogy a péktől kerül ki, de a Jóisten az, aki forgatja a nagy malmokat…

– Ezer okot is könnyű találni, miért nélkülözhetetlen a Jóisten. De annyi bizonyos, hogy a nagyok aztán nem sokat törődnek vele, hát nekünk, gyerekeknek kell. Hallgassatok ide, mit találtam ki. Éppen heten vagyunk gyerekek. Hordja mindegyikünk egy napig a Jóistent, akkor egész héten velünk lesz, és mindig tudjuk azt is, hol van.

Hirtelen nagy zavar támadt. Hogyan történjék ez? Kezébe veheti, vagy zsebredughatja az ember a Jóistent? Erről egy kisfiú így mesélt:

– Egyedül voltam a szobában. Égett mellettem a kislámpa, az ágyamban ültem és az esti imát mondtam, egészen hangosan. Összekulcsolt kezemben egyszercsak megmozdult valami. Puha volt és meleg, mint egy kismadár. Nem tárhattam szét a két tenyeremet, mert még nem fejeztem be az imádságot. De nagyon kíváncsi voltam és rettentő gyorsan imádkoztam. Aztán az ámen után így csináltam – a fiúcska kinyújtotta két kezét és szétterpesztette ujjait –, de nem volt benne semmi.

Ezt nem volt nehéz elképzelniük. Jancsi is tanácstalan volt. Valamennyien ránéztek. Egyszerre megszólalt:

– Ez butaság. Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell neki mondani. – Odafordult a hozzá legközelebb álló vörös hajú fiúhoz: – Állat nem lehet, mert az elfut. De egy tárgy, nézd csak, az ott marad, éjjel-nappal, ha belépsz a szobába, ott van mindig a helyén, az lehet a Jóisten.

Lassacskán a többiek is belátták.

– De valami kicsiny tárgyra van szükségünk, amit mindenhová magunkkal vihetünk, máskülönben semmi értelme. Ürítsétek ki a zsebeiteket.

Furcsa dolgok kerültek elő: papírszeletek, zsebkés, radírgumi, tollak, madzagok, apró kövek, csavarok, sípok, forgácsdarabkák s még sok mindenféle, amire messziről rá sem lehet ismerni, vagy aminek a nevét sem tudom. S mindezek a tárgyak a gyerekek kicsiny kezében lapultak, szinte riadtan a hirtelen lehetőségtől, hogy Jóistenné válhatnak, s amelyik egy picit csillogni tudott közülük, csillogott, hogy megtessék Jancsinak.

Sokáig ingadozott a választás. Végül a kis Rézitől előkerült egy gyűszű, az édesanyjától jutott hozzá. Fénylett, mint az ezüst, s szépsége miatt az lett a Jóisten. Maga Jancsi tette el, mert ő kezdte a sort, s a gyerekek egész nap el nem maradtak a sarkából és büszkék voltak rá. Csak nehezen egyeztek meg, kinél legyen másnap, s Jancsi a maga előrelátásában egész hétre meghatározta a rendet, nehogy veszekedés támadjon.

Ez a beosztás tökéletesen célszerűnek bizonyult. Első pillantásra meglátszott, melyiküknél van épp a Jóisten. Mert a soronlévő valamivel peckesebben és ünnepélyesebben járt, hozzá vasárnapi ábrázatot vágott.

Az első három napon másról sem beszéltek a gyerekek. Minden pillanatban látni akarta valamelyikük a Jóistent, és bár a gyűszű hallatlan méltóságának hatására sem változott egy szikrányit sem, gyűszű-mivolta most úgy tűnt föl, mint valódi alakjának szerény köntöse.

Példás rendben ment minden. Szerdán Pali hordta, csütörtökön a kis Anna. Eljött a szombat. A gyerekek fogócskáztak s lélekszakadva rohangásztak összevissza, mikor Jancsi hirtelen fölkiáltott:

– Kinél van a Jóisten?

Mindannyian megtorpantak. Egyik a másikra nézett. Senki sem emlékezett, hogy az utolsó két napon látta volna. Jancsi kiszámította, ki a soros. Rájött, a kis Mari.

És most minden teketória nélkül valahányan a kis Marin követelték a Jóistent. Mit volt mit tenni? A kislány végigkutatta minden zsebét. Csak most jutott eszébe, hogy reggel még nála volt; de most nincs sehol, valószínűleg itt vesztette el játék közben.

S mikor már minden gyerek hazament, a kislány ott maradt a réten és tovább kereste. A fű elég nagyra nőtt. Kétszer is elment Mari mellett valaki és megkérdezte, mit veszített el. Mindkétszer azt felelte:

– Egy gyűszűt – és kereste.

Az emberek egy darabig vele keresték, aztán beléfáradtak a hajladozásba. Egyikük elmenőben azt tanácsolta:

– Menj haza inkább, vehetsz helyette újat.

De a kis Mari mégis folytatta a keresést. A rét egyre idegenebbé vált az alkonyatban, s a füvet harmat nedvesítette.

Megint arra jött egy ember. A kislány fölé hajolt:

– Mit keresel?

S most a kis Mari, a sírás határán, bátran és elszántan felelte:

– A Jóistent.

Az idegen elmosolyodott, egyszerűen kézenfogta, s ő nem bánta, hadd vezesse, mintha most már nem volna semmi baj. Útközben az idegen megszólalt:

– Nézd csak, milyen szép gyűszűt találtam…

Az esti felhők már rég türelmetlenkedtek. A bölcs, öreg felhő, amelyik közben kövérre hízott, hozzám fordult:

– Elnézést, megtudhatnám az ország nevét… amelyik fölött…

De a többiek nevetve futottak bele az ég messzeségébe és magukkal ragadták az öreget.

Fordította: Vidor Miklós

Forrás: Geschichten vom lieben Gottvon

Wass Albert: A BUJDOSÓ IMÁJA

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
gyujtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél eképpen:
a népek közt, Uram,
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol nem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nékem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom patakra,
fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgése

Bajorerdő, 1947.

Forrás: Wass Alber minden verse című kötetből

Dicső magyar várak! - Kereki - Fehérkő vára

Kereki - Fehérkő vára - vártörténet

A somogyi dombok között húzódik meg Kereki községe, amely felett egy 283 méter magas csúcson helyezkednek el a középkori vár restaurált maradványai.

A történészek véleménye szerint Anjou Károly király adhatott utasítást egy uradalmi központ létesítésére, ami a továbbiakban összefogta a környékbeli jobbágyfalvakat. Egy 1336-os oklevél szerint Cikó várnagy parancsolt benne. 1403-ban fegyvercsörgés verte fel, mivel Marcali Miklós erdélyi vajda csatlakozott Nápolyi László trónkövetelő táborához Luxemburgi Zsigmond király ellen, ezért az uralkodó hívei megostromolták és elfoglalták annak kereki várát. A megrongált erődítmény évekig elhagyatottan állt, a győztes uralkodó csak 1408-ban adott engedélyt a közben kegyelmet kapott Marczali főúri családnak, hogy újjáépíttethesse. 1474-től az ország leghatalmasabb mágnásai közé tartozó Báthory család uralta a főként téglából épített várat, ami nem katonai szempontból, hanem mint birtokközpont volt fontos urainak. A meredek hegyoldal szélén körbe húzódó emeletes lakószárnyakat támpillérek támogatták, bejáratát négyzetes kaputorony és mély szárazárok védelmezte, melyen hosszú fahíd vezetett át. Hunyadi Mátyás király halála után a Dunántúlra betörtek Habsburg Miksa német-római császár zsoldosai, akik Szombathely, Veszprém és Székesfehérvár városai mellett bevették a kicsiny Kereki várát is. A következő esztendőben sikerült Kinizsi Pálnak és Báthory Istvánnak visszafoglalnia a „Fekete Sereg” segítségével. Majd sokáig romokban hevert, mivel a dúsgazdag Báthoryak nem lakták épületeit, csak a lakosságtól behajtott adók voltak számukra fontosak. Változás sorsában csak 1530-ban állt be, amikor Perneszi Ferenc nemes úr megvásárolta és felújíttatta épületeit. Nem sokáig örülhetett azonban új rezidenciájának, mert a korabeli feljegyzések szerint 1543 körül a környékbeli keresztény végvárak katonasága felrobbantotta védőműveit, nehogy a rohamosan terjeszkedő török hódítók befészkeljék magukat ide.

Nem szerepelt a török hódoltság másfél évszázados csatározásaiban a fent említett okból, omladozó maradványainak nagyobbik részét 1830-ban a helyi plébániatemplom, majd 1920 körül egy közeli vadászkastély építéséhez bontották le. Műemlékvédelmi állagmegóvására 1964-ben történtek lépések, míg napjainkban egy lelkes helybeli várbaráti társaság szépen kitisztította a várrom környékét a mindent elborító bozóttól.

Kereki - Fehérkő vára - fotók

2D-s fotók | 3D-s, anaglif fotók | Légifotók | Archív fotók |

Forrás: Magyar Várak - Vármúzeum, Várrajz ...

Mi a lelki egészség?

(Győrfi Anna)

A lelki egészség vagy "normalitás" kérdését alapvetően két szempontból lehet megközelíteni a pszichológiában. Az egyik a normális alatt átlagosat ért, vagyis olyan viselkedést, amely nem lóg ki a sorból, olyan személyiséget, amelynek semmilyen vonása sem eltúlzott a többiek átlagához képest. Másfelől tekinthetjük az egészséget emberi teljesítménynek, megközelítendő ideálnak, amely csak keveseknek adatik meg illetve amit csak keveseknek sikerül elérniük.

Az első normalitás-felfogásnak az egészséget mindenképpen a betegség felől kell meghatároznia, vagyis bizonyos dolgok hiányával definiálnia: egészséges az az ember, akinek nincs tünete, megszűnt a tünet hátterében álló intrapszichés probléma és szubjektív szenvedés érzésről sem számol be. A második megközelítés viszont pozitív állításokat tesz, kívánatos emberi tulajdonságokat sorol fel. Ezen belül az egyes terápiás iskolák mind saját elméletüknek megfelelően fogalmazzák meg elképzelésüket a lelki egészségről, arról a célról, melyre a terápia során törekednek. A pszichoanalízis úgy tekint az emberre, mint konfliktuslényre, akiben feloldhatatlan ellentét feszül természetes szükségletei, mindennapos magatartási elvárásai és a közösségi normák között. Az én a szorongás színhelye, az a feladata, hogy az ösztönök, a realitás és a lelkiismeret igényei között közvetítsen. Ha ezek az igények túlságosan ellentmondásosak, az azokhoz kapcsolódó emlékek, képzetek és fantáziák egy részét kiűzi a tudatból, és az elfojtás illetve más én védő eszközök segítségével igyekszik is a tudattalanban tartani éket. Még maga a művészet és a többi szellemi termék is az ösztön szublimációjából születik, az ösztönkövetelés és a tiltás közötti kompromisszum terméke. Mivel a belső konfliktusok minden emberre jellemzőek, a betegség az egészségtől (ha van ilyen egyáltalán) csak mennyiségi szempontból különbözik. Egészséges az, akit szorongásai nem akadályoznak túlságosan abban, hogy képes legyen 'szeretni és dolgozni'. Az egzisztencialista pszichoterápiás felfogás szerint az emberek választásaikkal formálják életüket. Még a legrosszabb élethelyzetekben is van döntési lehetőség, pl. hogy küzdjünk-e egyáltalán az életben maradásért. 'Az élet értelme mindig változik, de sohasem tűnik el.' (Victor Frankl) Az egzisztencialisták hisznek a választás szabadságában és úgy tekintik az embereket, mint akik életük szerzői, és csak személyes döntéseiktől függ, mennyire korlátozzák a saját életüket. Azt állítják, hogy az emberek felelősek döntéseikért, és hogy némely választás egészségesebb és értelmesebb, mint mások. Az egészség alapvető feltétele, hogy az ember keresse az értelmet és az értéket az életben. Az egzisztencialista megközelítés talán legnépszerűbb változata a Rogers nevéhez fűződő személyközpontú terápia. Az ő elképzelése szerint az egészséges ember 'fully functioning person', azaz hiánytalanul működő személy. Ez ideális állapot, az ember önmegvalósító törekvésének eredménye, és körülbelül a következő kritériumoknak felel meg: - a tapasztalatok iránti nyitottság, - elhárítás nélküli érzékelés, - az új tapasztalatok tudatosíthatósága, - az érzések pontos megnevezése és értelmezése. - a saját magáról nyert tudás az énképbe illeszthető, amely ezáltal folyamatosan változik, gazdagodik. - az értékelések és a kontroll helye az énben van. - a személyes és a másoktól nyert értékelések egybeesnek. - feltétel nélküli önbecsülés és a lehető legnagyobb harmónia másokkal, melynek alapja a kölcsönös tisztelet és megbecsülés. A különböző kognitív terápiás megközelítések teoretikusai szerint a gondolatok befolyásolják az érzéseket és a magatartást. Az élmények, életesemények egészséges módon való értelmezése, címkézése egészséges magatartást eredményez. Ha egy személy megváltoztatja beteg gondolkodásmódját, ennek eredményeképpen érzései és magatartása is változni fog. A racionális-emocionális terápia (RET) pl. abból indul ki, hogy az emberek egyszerre velük született módon racionálisak és irracionálisak. Az irracionális gondolkodás felkavaró és zavaró gondolatok létrehozását jelenti. Vannak az emberekre általánosan jellemző irracionális gondolatok, tévhitek, melyek lelki egészségük útjában állanak. Ilyenek pl.: 1. Abszolút módon fontos, hogy mindenki szeressen és elismerjen. 2. Csak akkor vagyok értékes, ha minden sikerül, amibe belefogok. 3. A boldogtalanság olyan külső események eredménye, melyeket nem áll módunkban befolyásolni. 4. Kell hogy legyen valaki, nálam hatalmasabb személy, akire támaszkodhatok. 5. Minden problémára van helyes válasz és ezt azonnal meg is kell találni. A tranzakció analízis (TA) megalkotója, Berne úgy gondolta, hogy mindenkinek van egy gondolati életforgatókönyve (script), amely meghatározza, hogyan lép interakcióba másokkal, hogyan értelmezi a vele történteket. Vannak megengedő, pozitív üzeneteket tartalmazó, egészséges forgatókönyvek, és vannak beteg életet eredményező, korlátozó, destruktív scriptek. Az ideális életscript a TA fogalmai szerint az 'I am OK, you are OK' pozícióból indul ki, amit segítő pozíciónak is szoktak nevezni. A három másik, kevésbé szerencsés kognitív pozíció az 'I am OK, you are not OK' (eltávolító), 'I am not OK, you are OK' (sikertelen), és az 'I am not OK, you are not OK' (menekülő) pozíció. Gordon Allport nem a klinikai tapasztalatok, hanem a személyiségpszichológia tudománya felől igyekezett eljutni az egészség meghatározásához. Nem elégítette ki az a definíció, hogy az ember egészséges, ha nincs sok nyilvánvaló neurotikus tünete, vagy pszichoterapeutára kidobható pénze. Szerinte a lelki-szellemi egészség 6 összetevőből áll, ezek megléte esetén beszélhetünk egészséges, vagy ahogy ő nevezi: érett személyiségről. Ezek a következők: 1. Széleskörű én-tudat: önmagunk háttérbeszorításának képessége rajtunk túlmutató ügyek érdekében, amilyen pl. a család, társadalmi, politikai kérdések, vallási közösség, stb. 2. Képesség az érzelmi kapcsolatokra, ezen belül hangsúlyosan az empátiára és a toleranciára. 3. Érzelmi biztonság, önmagunk elfogadása: az ilyen ember elviseli a gátló vagy zavaró eseményeket, ugyanúgy, mint saját tökéletlenségét, anélkül, hogy elkeseredetté vagy ellenségessé válna. Elfogadja önmagát olyannak, amilyen. 4. Realista szemlélet, problémamegoldó képesség. Olyannak látja a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem olyannak, amilyennek szeretné. 5. Az érett személyiség képes arra, hogy önmagát kívülről, tárgyként szemlélje. Ez teszi lehetővé az önismeretet, az önkritikát, a humorérzéket saját kis ügyeinkkel kapcsolatban. 'A humor az embernek az a képessége, hogy nevessen azokon a dolgokon, amelyeket értékel (önmagát is beleértve), és mégis tovább dédelgesse azokat.' 6. Egységes életfilozófia: olyan értékrend, amely megadja számára az életét értelmessé tevő irányt, tárgyat és célt. Látható, hogy a fenti definíciók némelyike implicit módon azonosítja az egészséget a boldogsággal (szeret teljes kapcsolatok, értelmes élet, stb.), mások megelégszenek bénító tünetek nélküli, többé-kevésbé élhető élettel, amikor a normalitásról beszélnek. Freud szerint pl. az analízis lehetősége nem több, annál, hogy 'a neuroitkus nyomorúság helyére hétköznapi szenvedés kerül.' És valóban, mindig az-e a normális, aki a legjobban érzi magát? És mennyire találnánk érdekesnek egy 'teljesen egészséges' embert? De ezek már messzire vezető kérdések.

forrás

A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KULCSA: A BELSŐ-ÁZSIAI HUNOK

A hun-kutatás nélkül nincs magyar őstörténet. Gyökereink olyan területekre - Belső-Ázsiába - vezetnek, amely terület múltját Európában nem- vagy csak alig ismerik. A hunokkal kapcsolatban az antik történetírás az ókori földrajztudomány évezredes képtelenségeit ismételgeti. Ammianus Marcellinus (330-395) soha nem látta a hunokat, mégis az ő "leírása" vált Európában iránytadónak: "A hunok arca alaktalan…nem ismerik a meleg és főtt ételeket, gyökereket és nyershúst esznek, úgy élnek, mint a vadállatok…"- írja. Pedig ebben az időben volt már hiteles leírás a hunokról; Olimpiodorosz 412-ben járt követségben a hunoknál és Priszkosz rhétor 448-ban Hunniában és Attila udvarában tartózkodott.

Az ázsiai hunok

A "hun" szó mongol nyelven annyit jelent, mint "ember". A hunok ismert története valamikor a késő-bronzkorban kezdődik. A hunok őshazája a Góbi-sivatagtól északra talán a Selenga folyó völgyében lehetett, birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik kölig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt. A birodalom határai állandóan változtak. Ismert történetük a Kr. előtti első évezred elején kezdődik. A kínai Konfúciusz (Kung Csiu, Kr.e. 551-479) a hunokat senjün (csenjün) néven említi, mint olyan népet, amely már mintegy 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él. A Kr. előtti IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel szemben a kínaiak változó sikerrel harcolnak. A hunok ismert nagy fejedelme Mao-tun a Kr. előtti 200-as években egységes irányítás alatti erős államot szervezett, melynek fővárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Ez a hun expanzió mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható - számunkra is igen hasznos - adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza.

A Hun Birodalom ekkor kettévált:, az "északi hunok" más népekkel együtt Kr.e. 51 körül kínai vezetés alá kerültek, mint Kína hűbéresei a Csi-csi által kiürített Észak-Mongóliába, az Orhon-folyó környékére vonultak. E hűbéres viszony nem tartott sokáig, mert a kínaiak megtámadták a Belső-Ázsiában maradt hunok szállásterületeit; Kr.u.87-ben 200 000 hun hódol meg a kínaiaknak. Kr.u. 91-ben Keng K'uei tábornok ismét nagy erővel tört be a volt hun területre és ott győzelmet aratott. Az északi hunok egy kisebb csoportja áttelepült a mai Észak-Shanhszi tartomány területére és átmeneti vezetőválságok után Kr.u. 216-ban végzetes vereséget szenvednek. Kr.u. a IV. században alakult ugyan három kis utódállam - a "Korai Zhao", az "Északi Liang" és a "Kései Xia"; valamennyiük sorsa a beolvadás lett. A Han Birodalom bukása után Kr.u. 220 után az északi hunoknak Ordosz környékén újra sikerült függetlenségüket kivívniuk és ezt megszűnésükig meg is tartották; ettől kezdve - bár területükön továbbéltek - nem játszottak jelentős szerepet Belső-Ázsia történetében. Kínában 439-ben megszűnt az utolsó hun állam.

A hunok nagyobbik része - a "déli hunok" Csi-csi vezetése alatt megőrizte függetlenségét. A helyzet mérlegelése érlelte meg Csi-csiben azt az elhatározást, hogy a hozzá hű törzsekkel együtt Kr.e. 56-36 között elhagyja a hun nép ősi észak-mongóliai szállásterületét és a fojtogató gyűrűből a Dzsungár-kapun átkelve nyugati irányba a közép-ázsiai Turáni-alföld felé törjön ki. Előbb az o-sunok (vuszunok) országát foglalta el, majd az o-k'utokra (a későbbi ogurokra), a kienkunokra (kirgizekre) és a tinglingekre került a sor. Csi-csi tündöklése azonban rövid ideig tartott; a kínaiak vuszun és Kangkü-beli szövetségeseikkel elfoglalták Csi-csi székhelyét; Kr.e. 36-ban Csi-csi maga is az ütközetben halt meg. A nyugatra került valaha magashegységi hunok a Turáni-alföldön északi részének síkvidéki lakóivá váltak. Itt vereséget szenvedtek a szienpi néptől és ettől kezdve csak szórványos kínai adat van róluk, mert kikerültek a kínaiak látóköréből. Az utolsó részletes kínai leírás a sztyep népeiről a 350-et megelőző időből származik, amikor a források a kienkunokat és a tinglingeket említik; ez utóbbiak neve is lassan eltűnik és ti-li vagy tielö néven jelenik meg. A déli tinglingek kao-kü ting-ling vagyis "magas kocsijú tingling" nevet viselik. Ők azok, akik 350, a déli hunok Európába vonulása után az ő helyüket elfoglalják és ott 460-ig maradnak. A déli hunok új szállásterületükön időszakosan szövetségre lépnek Khorezm állammal. Kisebb csoportjuk déli irányba megy és Szogdián át Északkelet-Afganisztánba jut. A déli hunok a történelmi forrásokban már uar és/vagy hun néven szerepelnek. A Heftal-dinasztia után világosabb arcszínük miatt heftalita (hepta) vagy fehér hun (görögül: leukoi ounmoi) néven ismerik ezen városlakó hunokat. Prokopiosztól tudjuk, hogy a fehér hunok olyanok voltak, mint a "többi türk nép" és írásuk a "türk rovásírás" volt. Sun Yun a fehér hunok szállásait írja le, kitér állattartásukra, ruházatukra és ételeikre. A déli hunok zöme az Oxus és a Yaxartész folyók közötti Csu folyó és a Balhas-tó menti szállásterületükön újra megerősödnek és Kr.u. 350 körül nyugat felé indulnak. Elindulásuk oka ismeretlen; egyesek a soso nép támadásaira, mások a zsuanzsuanokéra gyanakszanak. A legvalószínűbb Balambér hódító szellemű uralkodó személye, aki észrevette, hogy a hunok nyugati szomszédai meggyengültek és a hunoknak e magaskultúrájú népek övezte területen nincs további terjeszkedési lehetőségük.

- A hsziungnu és a hun nép azonossága. A "hsziungnu" (xiongnu) népnév ebben a formában a Kr. előtti 318-ban jelent meg Észak-Shanxi területén egy ütközet kapcsán, majd Kr.e. 312-ben "xionanu" formában találjuk Loufan területén. Kr.e. 265-ben már a "hsziungnúk - az ázsiai hunok -" eljárásairól olvasunk. A Kr.e. 254-222 között élt Xi Wang már egyértelműen a hunokat nevezi hsziungnúknak, akik ellen Qin Shi-huang császár (221-210) a Nagy Falat emelte és Wang Zhao-jun kínai udvarhölgy a hun-hsziungnú bőrdobok hallatán kesereg. Zhang Guo Ce hsziungnúknak az összes "barbár" népet nevezi, majd ugyanő ezt a hu népekre vonatkoztatja, akikben a hzsiungnúk ősei, a "protohsziungnúkat" látjuk. A Kr. előtti II. évszázad végén élt Szemacsien már egyértelműen a hunokra vonatkoztatva ír a hsziungnúkról. A hun és a hsziungnu név azonosságáról a kutatók csak az elmúlt kétszáz évben kételkedtek; a francia J.L. De Guignes (1723-1800) a két név alatt értett nép azonosságát még természetesnek tartja. A tudomány mai állása szerint a kutatók többsége forráskutatásaik alapján újra azonosnak tartják e hsziungnu és az ázsiai-hun népet.

A hunok kultúrájáról

- A hunok nyelve. Ha a sinológusok valaha is a magyar őstörténettel foglalkoztak volna, messzemenő szakmai következtetéseket vonhattak volna le abból, hogyan "ment át" egy Kína szomszédságában élő néphez az a sok, a kínai nyelvben még ma is előforduló szó, amely a magyar nyelvben is megvan. A hsziungnúk nyelve ugyan török volt, de nagy kínai szókinccsel rendelkeztek (nű=nő, ma-ma=mama, papa=papa, lian=lány, kou=kutya, mao=macska, csi=csirke, ge=galamb, mi-feng=méh, luó=ló, pej=pej, sün=sün, pu-li=puli, sha-mang=sámán stb.) Priszkosz rhétortól tudjuk, hogy Attila tudott "gót" nyelven, Aetius barátjával latinul, a bizánciakkal görögül beszélt övéihez, pedig (az óbolgárral és a mongolra emlékeztető) "török" nyelven szólt. Az Attila udvarában levő személyek neveinek mind török jelentése van (Mundzsuk="gyöngy, ékszer", Öktar= "erős, hatalmas", Ajbárs="holdpárduc", Arqan="tiszta, szép", Hernek=hősember", Dengi(t)zik="tengerhez hasonló", Qaráton="fekete ruhás", Bársig="párduchoz hasonló", Kürsig="derekas, nemes", Eskam="nagy pap", Qilqil="szilárd jellemű", Ésle="a nagy öreg", Verik="erős", Blide="bölcs uralkodó". Mindebből egyértelműen megállapítható, hogy a fejedelmi nemzetségek tagjai török nevet viseltek, tehát a hunok, illetve a hunok vezető részének nyelve - amellett, hogy a hun törzsszövetség tagjai közül többen szaka típusú kelet-iráni nyelvet is beszéltek, - török volt, de a hun törzsszövetség keretében voltak, akik más iráni és altaji nyelveket beszéltek. A hsziungnúk török nyelvével jelenleg a pekingi török-kínai nyelv kutatásával foglalkozó intézetben foglalkoznak, amelynek vezetője Chen Zongshen professzor.

- A hunok vallása. A hunok legfőbb istene az Ég istene, a tengri chan (Tengrikán) volt, a többi isten-szerű lényt - a Napot, a Holdat, a Tűzet, a Vizet és a szent fákat - csak "tisztelték"; ezek alávetett szerepet játszottak vallási életükben. Tulajdonképpen egyistenhívők voltak, ahogyan minden sztyepi nép az. A tengri chan fia a mindenkori főkirály a tanhu. Hitük szerint a ló az ég állata, a szarvas pedig a Napé. Hitéletükben fontos szerepet játszottak az ősök, akiket a földi életben állatok testesítettek meg. Ősi hitük mellett Világosító Szent Gergely írta, hogy "a IV. században a hunok közül sokan tanulják a keresztény vallás tanait…" A hunok között a Kr.utáni V. század elején jelentős keresztény hittérítő munkát végzett Nicetas remesiani, Theotimus tomi püspök és Aranyszájú Szent János. Szent Jeromos 407-ben írta, hogy "a hunok is énekelnek zsoltárokat és a keresztény hit erősen terjed Skythiában". Zakariás rhétor írja, hogy "a keresztény hittérítők 523 táján hun nyelvre lefordított iratokat adtak ki, sőt a hunok közül sokan megkeresztelkedtek". Maga Attila is, - mint a legtöbb belső-ázsiai uralkodó - eltűrte, sőt támogatta a különböző ideológiákat és vallásokat.

- A hunok halottkultusza, mint minden nagyállattartó lovas népnél rendkívül jelentős. A halottakat többnyire koporsóba helyezik, sírjaikba sok használati tárgyat - fegyvereit, ruháit és ékszereit helyezik útravalóul. A halott szemét -, ha az életben is szemüveget használt - "halotti szemüveggel" látják el és az előkelők az eltávozott özvegyeit is vele temetik a sírba. A halott fölé földből to-lót - halmot - hordanak. Igen gazdag hun sírok Noin Ulából (Nojon Uul-ból) kerültek elő, ahol a régészek sajátos nemezszőnyegeket, selymeket, gyapjúszövetet, tükröt, nefrit-ékszert, lakkcsészéket, öntöttvas edényeket, csengőket, fegyvereket, lószerszámokat, kanalakat és földművességükre utaló eszközöket és az intenzív földművességre utaló gabonát (búzát, árpát és kölest) találtak. Az ordoszi Ahluhajdeng-i (Aluceideng-i) Kr. előtti IV-III. századból való fejedelmi sírban a Magyar Szent Koronához igen hasonló kör- és keresztpántos koponyát találtak, amelynek tetején a "behit kusi" - a "boldogság madara" volt; ilyen fejdíszt a belső-ázsiai hun fejedelmek viseltek. Hun sírból - a Kr.utáni II. századból származik a világ első zabla- és kengyel-lelete. Művészi kifejezéseikben az absztrakció fontos szerepet játszott; ezt az ordoszi szárnyas griffek és szarvas-oroszlán harcokat ábrázoló bronzok bizonyítják.

- A hunok írásáról a "rovásírás" fejezetben szólunk bővebben. A hun volt az első olyan nagyállattartó lovas nép, amelyről teljes bizonyossággal tudjuk, hogy volt írása, hiszen írás nélkül óriási birodalmukat sem kormányozni, sem igazgatni nem tudták volna. Ez az írás képezte a lovasnépek egyetemes írásának az alapját, amelyet a türkök, az európai utrigurok, kutrigurok és a magyarok is maguknak átalakítottak. A fehér hunokról feljegyzik, hogy szerződéseiket "fadarabkákra" jegyzik föl.

- A hunok földművessége és állattenyésztéséről a Kínai Évkönyvek tájékoztatnak bennünket. Innen tudjuk, ha a gabonatermésük nem volt számukra elegendő, azt kereskedelem útján szerezték be. Ugyanakkor, amikor a kínaiaknak szükségük volt búzára, árpára vagy kölesre, netán húsra, az állatokat tízezres nagyságban vásárolták a hunoktol, amiért porcelánt, tust, selymet, puskaport és más árucikket adtak. A kínaiak a hunoknak egy sajátos búzafajtájáról is említést tesznek. Állatállományuk (ló, öszvér, szamár, juh, kecske, szarvasmarha és teve) óriási volt. Amikor Kok-le király 39 000 hun foglyot ejtett, velük 50 000 ló és 600 000 juh is birtokába jutott. A mongóliai Najma Tolgoj és más lelőhelyekről az imént felsorolt állatok mellett nagy számban kerültek elő sertés-csontok is, ami fejlett, letelepedett életmódot, kézművességet és kereskedelmet feltételez. Nagy "echós-szekereiket" nem lovak, hanem szarvasmarhák vontatták. Az ivolgai hun telepen sok földműves-szerszám került napvilágra, melyek jelentős része jó minőségű vasból és bronzból készült. A hunok életében a vadászat csak fegyvergyakorlatnak és sportnak számított, hiszen földművességük és állattartásuk fedezte élelem-szükségleteiket.

- A hunok szállása, életmódja és viselete. A régebbi nézeteket, hogy a hunok "nomád állattartók" voltak revideálni kell, hiszen az utóbbi évtizedek régészeti feltárásai olyan állandó lakóépületekből álló településeiket hozták a felszínre, amelyek a földművesség, a kézművesség, a kézműipar és a kereskedelem középpontjai voltak (Noin-Ula, Najma Tolgoj, Ilmovaya, Pagy, Deresztuj, Nyizsnye-Ivolginszkoje gorogyiscse, Oglahati, Ivolga stb.). E lelőhelyek nagy részén a tartósítás vagy a száraz hideg vagy a száraz meleg miatt a tetemek és a textil-félék jól megmaradtak. Az ekepapucsok, a sarlók és az őrlőkövek mellett búza, árpa, köles is került elő. A sírokból finoman szőtt textilek és ruhák származnak. A férfiak és a nők egyaránt lábszár középig érő tunikaszerű, előrenyíló, térdig vagy combközépig érő jobbról balra záródó kabátot (kaftánt) viseltek, amely deréktól fölfelé fel volt vágva és amelyet övvel erősítettek össze. Általában kecskebőrből vagy textilből varrt hosszú nadrágot viseltek, amelynek szárát a bokánál összehúzták és bőrsaruba bújtatták. Télen a ruhák ujjának végét elkötötték és egyes részeit prémmel bélelték. Ruháik igen finom anyagból, selyemből, vászonból vagy gyapjúból készültek; ezeket színes hímzésekkel díszítették. Íjtartójukat a férfiak övükhöz erősítették, tarsolyukban tőr, kés, fenőkő, fésű és tűzszerszám volt. Fejüket csúcsos előrehajló cobolyprémes, cikádiadíszes görbe süveg, "sisak" fedte. A nőknél a nyakpereceknek rangjelző szerepe volt. Az előkelő férfiak kardkötőjét, saruszíját, lovaik zabláját arany borította és különféle drágakövek ékesítették. A női viselet jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözött a férfiakétól. Jellegzetesen a párosan ívelt fülbevalók, a borostyán és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a páros hajfonat-díszek és a sárkányfejes nyakékek (kulonok). Ritkábbak a karperecek, gyűrűk, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok. A hunokról belső-ázsiai szomszédaik jegyezték fel, hogy három dologról voltak híresek: 1. Nekik volt a legjobb gabonájuk (búzájuk) Belső-Ázsiában. Ha az ő földjeik nem voltak elegendőek, a hun sereg idegen földre ment, ott vetett és aratott, majd e területről eltávozott; 2. Nekik voltak a legjobb orvosaik. A legrosszabb orvosok a beteg embert orvossággal gyógyították, a jobb orvosok az egészséges emberrel is foglalkoztak, hogy ne legyen beteg és a legjobb orvosok az egészséges embereknek írtak fel gyógyszereket; 3. A hunoknak volt a legjobb konyhájuk. A kánoknak sajátos ételeket adtak, hogy oldják a hivatásukkal járó stresszt.

- A hun közösségi szervezet. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai, - miként minden belső-ázsiai nagyállattartó lovas népnél - a társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Gazdaságukat saját méneseik és falvaik biztosították. A hierarchia családjogon érvényesült. A birodalom belső irányítását a kancellária, a külügyeket az előkelő követek segítették. A főhatalom a fejedelem (senjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak és a kísérők gyakorolták a hatalmat. A hadrenddel azonos szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas fölött parancsnokolt. A nagyállattartó lovas népeknél a közösség alapegysége a család és a nagycsalád, amely a vérségi alapon összetartozók közössége. A következő nagy egység a nemzetség, amely az egymáshoz közeli- és távoli rokonságban levő, egy településhelyet elfoglaló és katonailag, valamint közigazgatásilag összetartozó családok együttese. Több nemzetség alkot együttesen egy törzset. A törzs vérségi, vallási, politikai, népi, katonai és kultikus zárt egység. A törzs feje a törzsfő, vagy fejedelem. Általában legnépesebb a vezető- vagy királyi törzs. A Kárpát-medencébe került hun törzsek száma 30 körüli lehetett. A törzsszövetség egymással rokonságban levő törzsek tömörülései, a későbbi törzsszövetségek már politikai és katonai célra való egyesülések. A hun törzsek a törzsszövetségen belül bal- és jobb szárnyra oszlanak.

- A hunok harcmodora. "A természet nem köti oly szorosan a kentaurt törzséhez, mint ahogyan a hun megüli paripáját" - írja Claudianus. A lovasnépek - a szkíták, a hunok, az avarok és a magyarok - taktikájukat a gyorsasságra és a mozgékonyságra alapították; ők felfedezték fel a gyorsaság nagy harci jelentőségét. A hunok harcművészetét a Kr. előtti II. században élt Szemacsien írta le a Történeti feljegyzések című munkája 110. fejezetében. A hunok a megtelepedett népek nehézkes paraszti hadai fölött fölülmúlhatatlan előnyt szereztek azzal, hogy lovon vágtatva egyenlő biztonsággal tudtak előre is, hátra is, oldalt is nyilazni. Nyilazva ide-oda repdestek az ellenséges arcvonal előtt, támadtak, majd hirtelen megfutamodást színleltek és csak akkor bocsátkoztak küzdelembe, amikor már megbomlasztották az ellenség tömör hadállásait. Csellel, nagyobb véráldozat nélkül szerettek győzni. A megbénult lakosság szemei előtt úgy jelentek meg, mint a szélvihar és úgy tűntek el, mint valami felrebbenő madársereg. A lovat szépen felnyergelték és díszesen felkantározták. Fő fegyverük az íj volt; a hunok bámulatba ejtették a nyugatiakat nyilazó művészetükkel. A közelharcban karddal, tőrrel, hajítódárdával és pányvával küzdöttek. Pusztai lovaik igénytelenek, kitartóak és sok fáradtságot kibíróak voltak. E lovak kiválóságát már a kínai Cs'ao Cso is elismerte. Harci lovaik a csatában való szerepük szerint fehér, barna, szürke és fakó szín szerint különböztek. A csatában a vörös ló volt az elővédé, a sárga a centrumé, a fehér a jobbszárnyé és a pej a balszárnyé volt; így a harcoknál a hadvezér könnyen áttekintette a csatamezőt. A hunok háborúba csak holdtöltekor kezdtek. A lovaglást és a nyilazást a hunok már gyermekkorukban elsajátították.

A zsuanzsuanok, a türkök és az ujgurok

A zsuanzsuanok (zsou-zsanok) eredetét nem ismerjük; egyes kínai kútfők szerint a zsuanzsuanok a hsziungnúkból - a hunokból - váltak ki, más nézet szerint a zsuanzsuanok nyugati szienpik vagy tunghúk, akiknek egy része Belső-Ázsiából 430-ban, más része pedig 555-ben nyugat felé rajzott ki. Belső-Ázsiában a IV-VI. századok között e terület urai voltak. Hadiszervezetük, földművességük, állattartásuk és ruházatuk ugyanolyan volt, mint a hunoké. A magyarság számára azért fontos e nép, mert az 568-ban a Kárpát-medencébe érkezett avar nép a zsuanzsuanokból és a uar-hunokból (varchonitákból) ötvöződtek.

Belső-Ázsiában a VI. század közepén a Zsuanzsuan Birodalom helyén új nép, a türk alakított birodalmat egységbe fogva Belső-Ázsia népeit Kínától Bizáncig. A kínai Csou su és a Szuj-su szerint valaha a hsziungnu törzsszövetség egyik törzsét alkották, vagy ők voltak a Belső-Ázsiában maradt hsziungnúk. Van felfogás, amely szerint a szienpíkkel azonosíthatók. A belső-ázsiai türk kánság 551-ben alakult, majd egy keleti - belső-ázsiai - és egy nyugati ágra szakadt, mely utóbbinak tagjai 571-ben már az az Amu-darjánál állomásozik, de öt évvel később a Krim-félszigeten találjuk őket. A Belső-Ázsiában maradt türkök kivívták ugyan függetlenségüket, de az ujgurok, a kínaiak, a tatabik és a kitajok elleni harcban erejüket vesztik. A türkök életmódjáról a kínai források ugyanazt írják, mint amit a hsziungnúkról és a zsuanzsuanokról írtak. Nagyállattartó, de emellett a földet is művelő egyistenhívő lovas nép volt a türk, táltosaik voltak, világképükben a világ rétegekre oszlott, ismerték a turul-eredetmondát, a csodaszarvast és írásukat "türk rovásírás" néven nevezték.

745-ben őrségváltás történt az Orhon-folyó partján. A türkök helyét az ujgur - kínai nevén hujho - törzsszövetség vette át, amely Harbaglan (Ordu-Balik) fővárossal 840-ig e terület ura lett. Az ujgurok a baszmilok és a karlukok szövetségében megdöntötték a türkök birodalmát, majd önálló birodalmat alapítottak. Uralkodójuk a "kilenc törzs (tokuz-oguz vagy kiu-szing) kagánja" nevet vette föl, ami világosan utal az ujgurok oguz származására. A Tang kori kínai feljegyzések szerint az ujgurok ősei a hunok, "akiknek nyelvét is beszélték". A módosított szogd írásból az ujgurok alakították ki az un. "hu-írást", amely később a mongolok és a mandzsúk írása lett. A kínaiak az ujgurokat "Belső-Ázsia arisztokratáinak" nevezték. 840-ben egy lázadó ujgur törzs behívta az ellenséges eltörökösödött kienkun kirgizeket, akik az ujgurokat délnyugati irányú távozásra kényszerítették; ennek ellenére az ujgur kultúra tovább fejlődött. Az ujgurok a 840-es évek után Kelet-Turkesztánba, a Tien-san vidékére érkeztek és városaik (Bes-balik, Turfán, Kashgár és Kucsa stb.) kultúrközpontokká fejlődtek; mai lélekszámuk 8-12 millió közötti. Az ujgurok egy másik csoportja Nyugat-Kanszuban lelt menedéket és a Selyem Úttól félrevonulva máig megtartotta ősi kultúráját, nyelvét és zenéjét. Ők - ma már csak mintegy 10 569-en - a jugarok (yugurok) vagy yükuk vagy sarig uygurok (sárga ujgurok), akikhez Kőrösi Csoma Sándor is indult. Ma a hegyek szabdalta Sunan Yugur Autonóm Megyében és a "Hexi-folyósó" síkságain élnek. Két csoportjukat yao-huernek és en-geernek nevezik. Ők őrzik legjobban a hajdani hsziungnu, illetve a belső-ázsiai türkök kultúráját; "élő múzeumnak" tekinthetők. Téli- és nyári szállásaik vannak, jurtjaiban ősi szokásaikat őrzik. Zeneviláguk igen közel áll a magyar népzenéhez, az ősi hagyományokat ételkultúrájukban is őrzik, halottaik emlékére kopjafákat állítanak.

Attila nagykirály

Annak az Attila-portrénak, melyet az első évezred egyik vagy "a" legnagyobb uralkodójának személyisége köré ellenségeinek gyűlölete és az európaiak rosszindulatú alkotó képzelete vont vajmi kevés köze van a valósághoz. A középkor keresztény szemléletében Attila Isten ostora ("flagellum Dei") volt, akivel Isten a bűnös világot sújtotta, pedig legnagyobb hőse volt annak a kornak, amelyben élt. Nevét évszázadok múltán is csodálattal és rettegéssel emlegették. Dante Attilát a pokolba küldte és a Michelangelo festette vatikáni sixtusi kápolnában Attilát az Isten is megfenyegeti. Milyen a valóságos Attila-kép? Theodóziosz császár a két hun főember - Edekon és Oresztész - követjárása után Maximosz vezetésével követséget küldött Attilához. E követségnek volt a tagja Priszkosz rhétor és Vigilász tolmács. Priszkosz leírja Attila európai szemmel nézve is pompás és fényűző palotáját, fürdőjét és lakomáját; a vendégeknek arannyal és ezüsttel volt terítve és az asztalok roskadtak a húsoktól és a kenyerektől. Attila személyének leírását Priszkosz elmondása alapján Jordanes őrizte meg. "Hatalmát büszke magatartása és kevélyen körüljáratott szemeinek parancsoló tekintete is elárulta…Elhatározásaiban szilárd, könyörgésre engesztelékeny és kegyelmes azokhoz, kiket egyszer hívei közé számított. Külsejében igazi hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…" Jobban szeretett békében élni, mint fegyverrel uralkodni. Maga a római Onogesius úgy nyilatkozott, hogy inkább lenne szolga Attilánál, mint úr és gazdag a rómaiaknál.

Attila valahol a Duna-völgyben született Kr.u. 396 körül; gyermektúszként tizenkét évesen Honorius császár udvarába került, ahol megismerte a rómaiak kül- és belpolitikáját. Hazatérve egyesítette és megbékítette a hun törzseket és igyekezett a germán és szláv törzseket hatalma alá vonni. Az "Isten kardja" mítosz nevéhez fűződik; a számára küldött hegyével fölfelé a földből kiálló kardból Attila arra következtetett, hogy e karddal Isten kezébe adta a világ fölötti uralmat. Az auktorok elmondása szerint 700 000 lovast tudott hadirendbe állítani. 451-ben a Catalaunum-i síkságon Chalons-sur-Marne közelében szembekerült Aetius római lovastiszttel, aki cseretúszként Attila udvarában nevelkedett, de Attila visszavonta csapatait, mert sok jó harcost vesztett volna. Valentinianus császár húgát, Honoriát ajánlotta fel Attilának feleségül, de Attila azt visszautasította, Bizánc pedig 422-től adót fizetett Attilának. Rómát I. Leó pápa kérésére nem égette fel, mert erre őt az idős Róma püspöke kérte. 453-ban élete derekán meghalt utód nélkül, ahogyan a magyar történelem nagyjainál (Szent Istvánnál, Mátyás királynál stb.) ez azóta is megtörtént. Fiai - Csaba, Dengizik, Emnedzad, Uzindur, Gheism és Hernak - nem léptek apjuk nyomdokaiba; népük sorsának irányítására is alkalmatlanok voltak. Attilát valahol a Tisza mentén temették el; sírkamrájára -, mint minden hun uralkodóéra - halmot emeltek.

Attila a hun-germán szövetségi rendszer egységét akarta megvalósítani, ezáltal kiegyenlítődött volna Európa északi és déli felének egyenlőtlensége. Az Attila célkitűzéseit ismerő germán királyok a hun uralkodó halála után maguk is, majd később utódaik is ezt akarták megvalósítani, s ez a Karoling Birodalom keretében részben sikerült is. Attila joggal tekinthető az egységes kultúrájú Európa egyik megalapozójának, hiszen udvarában és célkitűzéseiben ott volt már az Európai Unió gondolata. Udvarában egyesült Róma, Bizánc, Germánia és a Hun Birodalom. Attila udvarában kancellária működött, tűrte és támogatta a különböző ideológiákat és vallásokat; Szent Jeromos írja róla 403-ban: "a hunok zsoltárokat tanultak" és nyelvükre lefordították a Bibliát. Attila megtanulta, hogy a legyőzötteket nem szabad porba sújtani, hanem sorstárssá kell fogadni őket. Attila palotájában római és hun fürdő működött és konyháján a hun ételeket éppúgy készítették, mint a germánt, a rómait vagy a bizáncit; hun bort és germán sört egyaránt fogyasztottak.

A hun-magyar és a hun-székely "azonosság" és "rokonság" kérdése

Kivétel nélkül minden ránk maradt középkori történeti munka - magyar szerzők tollából - egyetért abban, hogy a magyarság valamilyen formában a hunok rokona, a honfoglalás "második bejövetelünk" volt és a Kárpát-medencét Attila örökségeként vettük birtokba. Feltételezhetjük, bár bizonyítani nem tudjuk, hogy az Attila-hagyomány már megvolt a honfoglaló magyarságnál. II. Géza király apácává lett Zsófia húga bátyját "a hunok győzedelmes királyának" nevezi. Anonymus szerint a vezérek "választása Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott". Kézai Simon szerint pedig Attila halála után fia, Csaba "visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz", de háromezren a Kárpát-medencében maradtak, székelynek nevezvén magukat. "Midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, elébük mentek". A Képes Krónika szerint pedig "A magyarok, vagyis a hunok másodszor is elfoglalták Pannóniát". Thuróczy János és krónikástársai a magyar történetet a hunokkal kezdik, Oláh Miklós 1537-ben a székelyekről írja, hogy "a hunok leszármazottai", de ezt olvassuk Farkas Andrásnál 1538-ban, Székely Istvánnál 1559-ben Heltai Gáspárnál 1575-ben, Bornemissza Péternél 1578-ban és Szenczy Molnár Albertnél 1621-ben; "Magyar népünknek a hadierény örökkétartó dicséretét fegyvereivel és katonai bátorságával Attila király nyerte el". E szellemben ír Zrinyi Miklós 1651-ben, Bessenyei György 1773-ban, Csokonai Vitéz Mihály 1802-ben, Virág Benedek 1804-ben és sokan mások. Így vélekedtek a magyarokról a külföldi szerzők is. Regino prümi apát a honfoglaló magyarokat hunoknak nevezi és Viterbói Gottfried 1185-ben és 1189-ben Attiláról, mint magyar királyról emlékezik meg.

A történettudomány csak a kiegyezés utáni években "bizonyította be", hogy a hunok és a magyarok között nincs rokonság és a hunok történetét ettől kezdve elválasztották a magyar történettől. E "történészek" azzal érvelnek, hogy a rokonsági tudat csak a honfoglalás után vált a magyarság előtt ismertté és krónikásaink a külföldiektől vették át ezt a hiedelmet. Ezen nézeteiket azért alakították ki, mert a mesterségesen gyártott finnugor származtatási elmélettel a hun-magyar kapcsolat nem magyarázható. És itt a finnugor nyelvészeti iskola súlyos bűnt követett el azzal, amikor pusztán filológiai alapon beavatkozott történelmi, néprajzi és embertani problémák megoldásába. Márpedig Attilát és hunjait igazán csak a magyar ember és a magyar tudomány értheti meg. A nyugati történetírás közömbösségével és értetlenségével pörbe szállni csak az igazi magyar és nem a monarchista-marxista történettudománynak lehet joga.

A hun-székely azonosság tudata történelmi tényen alapszik. Kézai Simonnál és a többi krónikánkban kevés változattal olvassuk, hogy a nagy "összeomláskor" 3000 hun a Chigle- (Csigle-) mezejére menekült és, hogy az ellenséges pannóniai népek fel ne ismerjék bennük az ősi ellenséget, zatuloknak nevezték magukat. Csigle-mező az erdélyi Mezőségben van; Mezőbánd, Mezőménes és Bazéd határánál húzódó dobsort ma is Csiglának nevezik; az alján húzódó térség neve pedig Csigla-mező volt. A hagyomány szerint az ottmaradt hunok innen népesítették be Erdélyt - utódaik a székelyek.

Forrás: Dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete

Becsület

Carol B. Thomas
első tanácsos a Fiatal Nők Általános Elnökségében

A becsület teljes egésszé tesz benneteket.

…örülök, hogy találkozhatok veletek ezen az estén, amint átlépünk az új évezred küszöbén. Szent időszak ez, amelyben élünk. Legyetek akár 12, 15 vagy 17 évesek, amit most tesztek nagyban befolyásolja azt, hogy miként készültök jövőbeli szerepetekre mint nők, anyák és a királyság építői.

Emlékszem, amint 16 éves koromban az egyik nyári estén leültem, és leírtam a naplómba mindazokat a tulajdonságokat, amik jövendőbeli férjemet jellemezték - legyen bizonysága, legyen jóképű, legyen humorérzéke, pénze és jó képzettsége. Úgy gondoltam, ezek mind jó tulajdonságok. Azonban, amikor a legidősebb lányom, Becky 16 éves volt, megkérdezte tőlem: „Mi a legfontosabb tulajdonság, amit egy férjben keresni kell?” Akkor már régóta férjnél voltam. Tudtam a választ a kérdésre. Szerintem, a legfontosabb tulajdonság, amivel rendelkezhetünk az a becsület. Nagyon szeretem a becsületesség értékét!

Mi is ez az igen fontos alapelv? A becsület azt jeleneti, hogy megteszed, amit mondasz; hogy megtartod a magadnak tett ígéreteidet. A Fiatal Nők programja így határozza meg a becsületet: „Megvan az erkölcsi bátorságom annak megfelelően cselekedni, amit a helyesről és a helytelenről tudok.”

„Könnyen észrevehetjük . . . azokat, akik becsületesek. Őszinték. Akkor is a helyes dolgot teszik, amikor senki sem figyel. Megtartják szavukat, és nem fecsegik ki a titkot. Visszafizetik adósságukat, és eltakarítják a saját szemetüket. Felelősséget vállalnak a cselekedeteikért” („The Wholeness of Integrity,” Church News, 1999. június 26., 16).

Mindenki különböző szintű becsülettel érkezik ebbe a világba. Gondolkoztatok már azon, vajon mi tette alkalmassá Jézust arra, hogy a világ Üdvözítőjének szerepét kapja? Ő volt az Atya Elsőszülöttje, akit a kezdetektől fogva kiválasztottak. De valójában mi tette őt tökéletessé? A teljes elkötelezettsége és odaadása Mennyei Atyánk iránt. Az Üdvözítő képes volt arra, hogy bûnt kövessen el, de a vágya, „hogy becsületes legyen, páncélt jelentett a kísértés ellen.” (James E. Talmage: Jesus the Christ, 3. kiad.[1916], 134. o.) Az Üdvözítő azt mondta: „Én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki [az Atyának] kedvesek.” (János 8:29) Tudjuk, hogy élete során állandóan helyes döntéseket hozott. Megvolt az erkölcsi bátorsága annak megfelelően cselekedni, amit a helyesről és a helytelenről tudott.

Hinckley elnök azt mondta: „Ebben a világban semmi sincs, ami a becsületet helyettesíthetné. Beletartozik a tisztelet. Beletartozik a teljesítmény. Beletartozik az adott szó megtartása. Beletartozik annak megtétele, ami helyes, tekintet nélkül a körülményekre” (Teachings of Gordon B. Hinckley [1997], 270).

Lássunk néhány példát olyan fiatal nőkről, akik megtanulják szeretni a becsületességet. Úgy döntöttek, a helyes dolgot választják, tekintet nélkül a körülményekre.

Egy Brooke nevű fiatal nő írja:

„Múlt nyáron alkalmam volt részt venni egy vezetőségi konferencián. Néhány órába telt csupán, mire rájöttem, hogy az UNSZ fiatalok kisebbségben vannak a csoportban. Végül egy szobába kerültem két lánnyal, akik nagyon kedvesek voltak, de egyértelműen különböztek a normáink. Este, amikor a szentírásokat olvastam, úgy bámultak rám, mint valami csodabogárra. Míg italozásról beszéltek, én alkoholmentes, süteményes bulikról meséltem. Nevettek, de mindig furcsák voltak.

„Bár néha meg voltam ijedve, soha nem vallottam kudarcot abban, hogy kiálljak amellett, amiben hiszek. A konferencia végén azt [mondta] az egyik szobatársam: Úgy látom, a mormonok klasszak is lehetnek - és hogy gondolkozik majd a vallásunkon, talán meg is ismerkedik vele. [Megtanultam], hogy hatással lehetek másokra egyszerűen azzal, hogy kiállok azért, amiben hiszek.”

Cari ezt az élményét meséli el:

Mindig tudtam, mi a helyes, de úgy gondoltam, megválaszthatom a saját utamat. Amikor azon az úton jártam, elveszettnek és összezavarodottnak éreztem magam. Végül alázatos szívvel imádkoztam, és megkérdeztem Mennyei Atyámtól, hogy mitévő legyek. Az első lépés a barátok váltása volt. Nem volt könnyű, hiszen a „népszerű” csoportban voltam. De kockáztattam és megtettem, amit kellett.

Hétvégenként sokat lógtunk, és korhatáros filmeket néztünk. Elhatároztam, hogy soha többé nem nézek korhatáros filmeket. A tanév elején az egyik srác elhívott moziba. Megmondtam neki, hogy nem nézek korhatáros filmeket. Azt mondta: „Jól van, másikat is nézhetünk.” Ez többször is előfordult. Elmentem bulikról, otthon ültem hétvégenként, és nemet mondtam egyes randevúkra, mert nem nézek korhatáros filmeket. Ez életem legnagyobb áldása. Most sokkal könnyebb más tekintetben is kiállnom azért, amiben hiszek.”

Kristen, aki az Udvarhölgy csoportba tartozik, azt mondja:

„Minden nap megpróbálok Isten tanújaként állni. Kicsi dolgokban - kedves vagyok mindenkivel, akivel beszélek, nem nevetek a durva vicceken, nem pletykálok másokról, türelmes vagyok. Néha ezeket a kis dolgokat a legnehezebb megtenni, . . . de állandóan azon igyekszem, hogy jobb legyek. A szentírások tanulmányozása és az ima erőt adtak - bátorságot, hogy kiálljak az Üdvözítő mellett, és megosszam a bizonyságomat Róla. A szentírások erőt adnak nekem, hogy megjavuljak.”

Most hallgassuk Salina levelét:

„Tavaly Joseph Smithről tanultunk a szemináriumon. Az év vége felé volt egy nagyon felemelő óránk, ami az egész életemet megváltoztatta. Az összes megpróbáltatásán át, mindig kiállt tanúként.

Amint ott ültem és figyeltem, újra és újra megkérdeztem magamtól, tudnék-e én is ilyen erős lenni. A bizonyságom megerősödött azon a napon, amikor a Szellem kinyilvánította nekem, hogy az egyház igaz, és Joseph Smith igaz próféta volt. Ha olyan megpróbáltatásokkal kerülnék szembe, mint ő, az Úr segítségével éppen olyan erős lehetnék. Így azon a napon elhatároztam, hogy mindig tanúként állok majd. Ha Joseph Smith képes volt erre, akkor én is képes vagyok rá!”

Ezek a fiatal nõk a becsület értékét tanulják. Van egy közös szál, ami keresztülfut mindegyik történeten. Felismeritek? Már ezerszer hallottátok. A szentírásaitok olvasása és az ima segít, hogy a Szellem veletek legyen.

Amikor Spencer W. Kimball elnök 15 éves volt, egy cövekkonferencián hallotta, amikor a beszélő megkérte a jelenlevőket, hogy aki elolvasta már az egész Bibliát, az emelje fel a kezét. Hallottam, amikor Kimball elnök azt mondta: „Nem érdekelt, mit gondolnak mások. Tudtam, hogy nem olvastam el, és nagyon szégyelltem magamat.” A gyűlés végeztével olyan gyorsan hazafutott, ahogyan csak tudott, lekapta a Bibliát a polcról, és felmászott vele a padlásra. A testvérei csúfolódtak, mondván: „Minek is próbálod? Sose fejezed be.” De befejezte. Majdnem egy évvel később befejezte a Biblia olvasását. A becsület, melynek már 15 évesen a birtokában volt, azon dolgok egyike volt, amelyek Isten egy igazán nagy prófétájává tették őt.

Kedves fiatal nők, ti is képesek vagytok arra, hogy megszeressétek a becsületességet, ha fegyelmezitek magatokat azzal, hogy naponta imádkoztok és tanulmányozzátok a szentírásokat. A Szentlélek még nagyobb vágyat kelthet bennetek arra, hogy őszinték és becsületesek legyetek. Hozzátok meg még ma este azt a döntést, hogy ezentúl egész életetekben minden nap imádkoztok és olvassátok a szentírásokat. A szentírások és az ima annyira összetartoznak, mint a kenyér meg a vaj. Segítenek nektek közel maradni az egyházhoz és az Úrhoz.

Emlékezzetek erre: amikor kifejlesztitek a becsületet, gyönyörűbbek lesztek! A becsület teljes egésszé tesz benneteket. A becsület olyan fényt ad a szemetekbe és olyan magabiztosságot sugároz, amely mágnes módjára vonzza hozzátok a többieket.

Hinckley elnök azt mondta: „Nincs csodálatosabb ezen a világon . . . a fiatal nőnél, akinek tiszták a szavai és a tettei” (Teachings of Gordon B. Hinckley, 384).

Éppen úgy, mint a lányom, Becky, egy nap majd ti is olyan fiatal férfit kerestek, akiben megtalálható a becsület. Egy fiatal férfi pedig, aki Isten papságát viseli, szintén olyan fiatal nőt akar majd feleségül venni, akiben megtalálható a becsület.

Hinckley elnöknek igaza volt. „Semmi sincs, ami a személyes becsületet helyettesíthetné. Beletartozik a tisztelet. . . a teljesítés, . . . az adott szó megtartása, . . . annak megtétele, ami helyes, tekintet nélkül a körülményekre” (Teachings of Gordon B. Hinckley [1997], 270).

Az Úr Jézus Krisztus szolgáiként, képesek vagyunk erre! A becsület fejlesztése érdekében tett őszinte erőfeszítésünk lehetővé teszi, hogy Isten erőt adjon nekünk ennek elvégzésére. Hadd ismételjem meg ezt: A becsület fejlesztése érdekében tett őszinte erőfeszítésünk lehetővé teszi, hogy Isten erőt adjon nekünk ennek elvégzésére. Megígérem nektek, hogy amikor olvassátok a szentírásokat, és imádkoztok,- mert ez a bűvös képlet - akkor a Szentlélek segít nektek a becsület kifejlesztésére és megerősítésére tett nemes harcotokban. Erről teszem a bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.

Forrás: The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints

Az okkultizmusról ... 5. rész

Klasszikus okkultizmus

Az ``okkult'' szó jelentése: ``rejtett''. Az okkultizmus ennek megfelelően rejtett dolgokkal foglalkozik. Ez alatt olyan tudást, tanokat értünk, melyek el vannak zárva a természetes emberi megismerés elől, és Isten sem nyilatkoztatta ki őket az embereknek.

Már ebből látszik, hogy az okkultizmus és a kereszténység nem fér össze egymással. A kereszténység szerint ugyanis Isten megadta a képességet és a hatalmat, hogy az Õ terveinek megfelelően megismerjük és birtokba vegyük az anyagvilágot (Ter 1,28-29 ). Szerető Atyánk mindent megadott nekünk, ami hasznunkra válik: szép és megismerhető Világegyetembe helyezett minket, adott megismerőképességet, logikát, emlékezetet, hogy feltárhassuk titkait. A nem anyagi dolgokkal kapcsolatosan pedig egyrészről lelket lehelt az emberbe, a saját képére alakított minket, így az ember nemcsak testből áll, hanem van lelke is, mely nem mulandó, és amely képes felfogni a szellemi dolgokat. Miután az ősbűn eltávolított minket Istentől, kinyilatkoztatásban közölt mindent az emberekkel, amit fontosnak tartott, hogy tudjuk. ``Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk'' (Zsid 1,1-2 ). A Szentlélek Pünkösdkor az egész Egyházra kiáradt, és azóta vezeti azon emberek életét, akik rábízzák magukat. Van tehát személyes tanácsadónk is, aki vezet, eszünkbe juttat mindent, ami fontos, és akihez bizalommal, bármikor fordulhatunk.

Az okkultizmus ezzel szemben nem a természetes emberi megismerés eszközeit használja és nem is Istenhez, az ő Szentlelkéhez fordul kérdéseivel, hanem mindenféle más irányba. Tipikus példa erre a spiritizmus vagy szellemidézés: rejtett dolgokat különféle szellemektől igyekeznek megtudni az ezzel foglalkozó emberek. Elgondolkoztató, vajon milyen szellemlények szólnak ekkor a ``médiumhoz''? Tudjuk ugyanis, hogy a szellemek közt vannak rosszak is, ahogy azt a Szentírás számtalan helyen világosan írja. Jó-e, ha megtudunk olyan dolgokat, melyeknek megismeréséhez Isten nem adott képességet és nem is nyilatkoztatja ki nekünk? Nem lehet, hogy Istennek, szerető Atyánknak alapos oka van arra, hogy elrejt előlünk bizonyos dolgokat? Vagy némely rejtett dolgot nem is Õ rejtett el előlünk, hanem csapdának tette oda valaki, hogy a túl kíváncsian kutakodó ember rátaláljon?

A kisgyereknek saját érdekében tiltják meg szülei, hogy a lakásban bizonyos dolgokhoz ``hozzámatasson''. Minden jó szándéka, kedves kíváncsiskodása ellenére veszélybe kerül, ha ``rejtett dolgokat'' kutat, például kifeszegeti a konnektort vagy felmászik a szekrénytetőre. A szülők ki is jelölik neki, hol szabad nyugodtan játszania, és ha bizonytalan valamiben, a jól nevelt gyerek megkérdezi: ``Mi az?'', ``Megfoghatom?'', és elfogadja az esetleges elutasító választ. Nagy baj, ha a maga feje után megy, de még nagyobb, ha ismeretlentől kérdezi meg, mit tehet és mit nem. Egy gonosz ember, aki ellensége a szülőknek ugyanis mondhatja: ``Csak nyugodtan piszkáld a konnektort, semmi bajod nem lesz. A TV-nek se lesz baja, ha bedugják! Sőt, új tapasztalatokra tehetsz szert, melyektől irigy szüleid eltiltottak.''

Bizonyára ismerős mindez. Ismerős lehet a Biblia elejéről, az első emberpár bűnbe esésének történetéből. A Sátán által ígért ``szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az Isten'' ígéretből csak az valósult meg, hogy ``felnyílt a szemük, és észrevették, hogy mezítelenek''. (Ter 3,4-7 ). A tiltott tudás megszerzése semmilyen jó eredményt nem hozott.

De felismerhetjük azt a hozzáállást is, ami még templomba járó embereket jósnőhöz hajt: ``Tudni akarom a jövőmet!''. Vagy azt, amikor valaki mágikus-babonás cselekedetekkel akarja szerencséjét, anyagi jólétét biztosítani. Pedig ezeket a dolgokat Isten határozottan megtiltotta a Szentírásban.

Forrás

Rajnai Lencsés Zsolt: A barátság alappillérei

- populáris szövegecske, de mély igazságtartalommal...

Meggyőződésem szerint a valódi barátság egy olyan építmény, mely egy erős alapon, és négy szilárd pilléren nyugszik.

Az erős alap a bizalom, mert e nélkül nincs barátság.
A négy pillér pedig a következő:

- a közös pontok
- a "bajban terem" próbája.
- az idő tényezője
- a kölcsönösség tartó-oszlopa

Mind a négy nagyon fontos pillér.

- Az első adja a barátság lényegét, hiszen ezért barátok a barátok! Ismerős a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról lehet felismerni. Ezt fejezi ki az első pillér...
- A második mutatja meg, hogy tényleg barátság-e az amit annak hívunk. Az igaz barát a bajban terem, és a hamis ott hullik ki. Ám a baj nem csak külső probléma lehet, hanem belső is, amikor a felek egymás ellen feszülnek. Az igazi barátság ebben is érlelődik és erősödik. A hamis, összeroppan! (Amely viszont összeroppan, ott nem biztos, hogy a felek silány emberek, lehet, hogy csak barátnak nem illenek össze az első vagy a negyedik pillér miatt!)
- A harmadik, az "idő folytonossága" is fontos szempont, hiszen eltávolítja a felszínes, és szorosabbra fűzi az igazi barátságokat. Az idő továbbá az összecsiszolódásban is segít.
- Végül a negyedik is hihetetlenül fontos! Kell, hogy mindketten együttesen akarják egymást, kezdeményezzenek, és egyenrangú partnerek legyenek. Ha ez nincs meg, akkor szerintem nem beszélhetünk barátságról, hanem csak valami emberi kötődésről, kapcsolatról, de ez messze van a valódi barátság fogalmától...

Nagyon szép megfogalmazás az arisztotelészi: "A barátság, egy lélek, mely két testben lakozik."
Ez a gondolat azt fejezi ki, hogy szinte a két ember nem is kettő, hanem egy!

Emellett Seneca gondolata is elhanyagolhatatlan: "Előbb mérlegelni kell, hogy kit választasz barátnak, de utána már hűségesnek lenni".
Valami olyasmi ez, mintha azt mondaná: - ne fogadj könnyen barátodnak senkit, ne tedd alacsonyra a mércét, mert akkor silány kapcsolatra számíthatsz, vagy keserű csalódásokra. Ha viszont barátodnak fogadod embertársadat, maradj hű hozzá örökre, és segítsd őt hibái ellenére, és azok feletti győzelemre...

Ebben segítsen neked az egy jó alap, és a négy szükséges tartópillér elméletének ismerete...

{Forrás: zsolo}

NAGY ZOLTÁN: A CSIGA

A tenger partján, süppedő homokban,
Jártam régen, magányos estelen.
Leltem csigát, - az oceán kidobta -
Parányt, melyet kidob a végtelen.
Fülemhez tartám, - szállt a parti szél -
Hogy zúg! Hiszen ez a csiga beszél!
S egykor talán értették valahol
E halk zugást, mely érthetlen nekem,
Valamikor, magányos estelen,
Megértették a dalt amit dalol...
Valamikor!
Miről beszélsz, zümmögve csendesen,
Halkan, busan, magányos estelen,
Egy nyelven, melyet meg nem ért az ember,
Zugó csiga, mit kidobott a tenger!

Jártam régen boltos, magos szobákban,
Könyvektől részeg emberek között.
Sápadt diákok, hajlotthátu vének,
Ültünk némán ölén a könyvtár-éjnek.
Fejünk felett sok gázláng röpködött,
- Sárgaszárnyu pihenő lepketábor -
S ódon könyvekből dőlt reánk a mámor.
Akikről e sok sárga lap beszél,
Közülök már senki, senki sem él,
Ledőlt a ház, melyben laktak, a város,
Cipőnk talán szivük porától sáros,
Sok száz év dobta sulyos leplét rájuk,
Ez mind már nincs! De óh csoda! Mi látjuk!
Halljuk szavuk, a szél zaját a fákon,
Hörgést, kacajt, sóhajt, mely elhal távol,
S vaskos könyvek ódon tüzes borából
Isszuk a mámort néma orgiákon.

Hanem egy polcon, mely nem lát napot,
Találtam néhány pergamen-lapot.
Rajtuk jelek, talán betük, tán irás,
Tán nevetés, tán csukló, hörgő sirás,
Ki porrá lett már sok-sok ezer éve,
Régmult embernek kinja, szenvedése,
Tán harci zaj, tán hosszu csók, mely éget,
Véres, dalos, szerelmes, jajos élet!
S nem érti senki! Néma, holt jelek,
Ócska papir, mely néha megremeg
Beszélni vágy, s nem érti meg az ember...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Éj van. A szél zúg. Vetem a betüt.
A régi óra halkan zengve üt.
A könyvem irom. Minden szendereg,
S néma rendekben gyülnek a jelek.
S ki majd sötétlő soraikat látja,
Tudja, ez itt a vérem csurranása,
Ez itt sóhaj, ez évek szenvedése,
Dalos szivem ritmikus lüktetése,
Látja, mint küzd, szenved, vénül e lélek,
S gyülnek napok, a hónapok s az évek,
S gyülnek kesergő, céltalan dalok...
És aztán meghalok.
S meghal a nép, melynek körében élek,
Lapály lesz, hol most hegy mered az égnek.
Hegy, hol most táncuk hűs hullámok lejtik,
S a nyelvet, melyen irtam, elfelejtik.
S ha könyvemet kidobja majd partjára
A mérhetetlen évek óceánja,
Találgatják majd furcsa emberek,
Mit mondanak e néma, holt jelek?
S én szólni vágyom... Csönd! A mulás föd bé.
Nem értenek már, soha, soha többé!
Örökké tart e fojtó néma szender...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Ó de hát most megért-e valaki?
Sejtik-e, hogy mily dalra lejt a vérem?
Meghallják-e, a szivem mit dobog?
Tudják-e, merre jártam, hova értem?
Halk csigazugás nékik a beszédem,
Pedig most élek! Pedig most vagyok!
S az idők árja egyre foly, és egyszer
Magukkal visznek holtan a habok...
Hej emberek! Egy-kettő legalább!
Halljátok szóm? Figyeltek-é reája?
Az örömöket hűs munkába fojtom,
Szájam zsilipjét megnyitom, hadd folyjon
A gondolatok zengő muzsikája!
Mert ha lelkem énekes hurjait,
Foszlányokká pengették már az évek,
Ha kidobott már fekete partjára
A hullámos nagy óceán az élet:
Nézhetitek majd arcom torz vonásait.
S a gondolatot homlokom alatt,
Kékülő hullám, tört szemem, amelyben
Énbelőlem már semmi sem maradt.
Hiven őrzöm már azt az ezer titkot,
Melynek siró összessége az ember,
Ott fekszem majd, megérthetlenül, némán,
Mint egy csiga, mit kidobott a tenger.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám

HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY III.

Bálint másnap megvárta a leányt és boldog nyugtalansággal gondolt arra a percre, amikor hazaérnek; előre elgondolt mindent százszor is és alig várta, hogy csak a kezét is megérinthesse a leánynak. S hogy eljött az este s hogy az utcán a szemével ezerszer végigsimogatta a leányt; az arcát, a haját, a karját, a keblét, - otthon nem voltak egyedül és Bálint sírni szeretett volna nagy vágyakozásában. titkozódott, ide-oda csapdosta a könyveit; a széket, amely az útjában állott, majdnem belerúgta az ajtóba s mikor beledobta magát az ágyba, a dühtől sokáig nem jött a szemére álom.

Másnap hiába várta a leányt. Nem jött. Végigsétált az utcán, föl és alá járt az üzlet előtt és azt is látta, amint a leányok elmennek, de Vilma nem volt közöttük.

- Megszökött előlem, - ez volt az első gondolata és haragudott. Szégyellte magát önmaga előtt; nagyon rosszkedvűen vacsorázott és sejtette, hogy sokáig nem fog tudni elaludni a méregtől. Fél tíz is volt, mire hazaért s alig ment be a szobájába, amelynek még az ajtaját sem csukta be egészen, amikor hazaérkezett a leány. Az anyja ott állott az ajtóban és haragosan kiabált rá:

- Hol voltál eddig?

- Sokáig kellett az üzletben maradnom. Csak most lettem készen.

Bálint szobájának az ajtaja nem volt kilincscsel becsukva. Odaállt a nyílás elé és meglepetten látta, hogy a leány haja össze van borzolva és rendetlenül áll rajta a ruha. Az anyjának elég volt egy pillantás és magából kikelve odaugrott a leányhoz s arcul ütötte.

- Mit csináltál, te szerencsétlen?

A leány halkan válaszolt:

- Semmit.

Az anyja kirántotta a kezéből kicsi, kopott kézitáskáját, amelyből csilingelve hullott le a konyha kövére négy ezüstforintos.

- Hol szerezted ezt a pénzt?

A leány nem válaszolt. A forintosok után nézett, amelyek közül az egyik begurult a konyhaszekrény alá. Az anyja fölemelte a kezét s ott ütötte, ahol érte. De aztán azt érezte, hogy rálépett az egyik forintosra; lehajolt érte és fölvette. Mellette volt a másik, kissé távolabb a harmadik, azokat is fölemelte. A leány konok arccal nézte az anyját, egyetlen könny sem jött a szemébe s csak akkor változott el az arca, amikor látta, hogy az anyja megint ütni akarja. Ijedten a szekrény felé mutatott:

- Oda begurult egy forint.

Az asszony visszafordult, elővette a seprőt és egy pillanat múlva előkerült a negyedik forintos. A pénz a kezében volt, amikor megfenyegette a lányát:

- Te rongy, ha még egyszer...

Aztán nyersen mondta:

- Most pedig feküdj le, mert kirúglak.

A leány bement a szobába, ahol már mindenki aludt, az asszony pedig Bálint ajtaján kopogott.

- Fönn van még, Bálint úr?

- Bálint ijedten ugrott el az ajtótól.

- Tessék, fenn vagyok.

Benyitott a szobába és panaszos arccal állt meg Bálint előtt.

- Hallotta?... És négy forintot hozott. Négy forintot...

Bálint idegenkedve tekintett az asszonyra, de az nem nézett rá, inkább magának panaszkodta:

- A szomszédban van a Schmidnének egy lánya, a Katica. Megszerette egy úr és most annyi pénzük van, amennyi csak kell nekik. És ez a rongy... Négy forintot...

Az asszony már sírt és el-elcsukló hangon kérdezte:

- Mondja, Bálint úr, maga úriember és tudja ezeket, hát nem vagyok én szerencsétlen?...

Bálint összegubbaszkodva ült a széken és maga elé bámult. Mintha minden ereje elhagyta volna, gyöngének, tehetetlennek érezte magát. Szeretett volna rákiabálni erre az asszonyra, hogy takarodjék, hogy hordja ki magát, de egyetlen hang sem jött ki a száján. A torka száraz volt és a szívét szorongatta valami idegen érzés. Halálsápadt volt s az asszony ijedten kérdezte:

- Talán beteg, Bálint úr?

- Nem, nem. - nyögte nagy nehezen, - nincs semmi bajom.

Az asszony kiment s néhány perc múlva levetkőzött és lefeküdt. Mindenki aludt, csak Bálint volt fenn. A csöndességben még a nyugodt, szabályos lélegzésüket is hallani vélte s hiába húzta a fülére a takarót, belehangzott az egyenletes szuszogás. Nem is tudta, hogy alhatott el ebben a bosszantó, fölingerlő nyugodtságban és reggel, amikor fölkelt, olyan rosszkedvű volt, hogy káromkodások jutottak az eszébe, olyanok, amiket még sohasem ejtett ki az ajkán, csak az utcán hallott dülöngélő, részeg emberektől. Az egész napot legjobban átaludni szerette volna s ha fenn volt is, ha beszélt is emberekkel, olyan volt, mintha aludnék. Este korán hazament, hogy lefeküdjék, de alig ért be a szobájába, utánajött a leány.

- Hogy van Bálint úr?

Bálint elképedt. Hogy mer ez a leány találkozni vele? Hogy mer ez a leány az ő szemébe nézni? De a leány éppen úgy mosolygott rá, mint tegnapelőtt, amikor a zsebkendőket adta neki. Pajkosan, gyerekesen és a kis gödröcskék kedvesen mélyültek be az arcán.

- Mindenki megcsudálta azokat a szép zsebkendőket, amiket magától kaptam! Van még?

Bálint tomboló fájdalmat érzett a belsejében. Fájt, hogy csak három nappal kellett volna korábban jönnie és önmagára volt dühös, az ostobaságára, a tudatlanságára, amikor ökölbe szorult a keze és a leányon szeretett volna végigrúgni. Eltorzult arccal, elfojtott hangon mondta:

- Te bestia...

A leány tágranyitott szemmel, csudálkozva nézett Bálintra.

- Mondja, mit jelent ez, hogy bestia? Az apám mondta mindig az anyámnak és nagyon dühös volt.

Bálint reszketve hallgatott és nem mert a leányra nézni.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY

Kolostorok a török korban

A gazdag középkori magyar szerzetesi kultúra gyors pusztulása a 16. század közepén következett be. A mohácsi csatavesztés nyomán már több kolostorból elmenekültek a szerzetesek, sőt egyes kolostorok első pusztulása is ekkor indult a török had előnyomulása következtében. Az 1540-es évekig azonban sok helyen tovább folyt a szerzetesi élet, a részben elhagyott kolostorokba is több helyen visszatértek a szerzetesek. Buda elestével azonban ez a helyzet végérvényesen megváltozott, az ország középső része török fennhatóság alá került, és ez által a szerzetesi közösségek megszűntek. Az elmenekült szerzetesek nem is gondolhattak visszatérésre, kolostoraik nagy része a hadi események és fosztogatások nyomán elhagyatottá, majd lassan rommá vált. A megszállt városi településeken a templomok egy részét dzsámivá alakították, de voltak olyanok is, amelyeket lakóépületként használtak. A településeken kívül álló nagyméretű kőépületek ugyanakkor alkalmasak voltak arra is, hogy a török kori végvári rendszerek részeivé váljanak, akár a törökök, akár a magyarok építették ki azokat várakká, palánkokká. Így lett a pannonhalmi bencés apátságból valódi vár, amely bekerült azon katonai felmérések közé is, amelyeket Giulio Turco készített a magyarországi várakról. De ugyanígy várként funkcionált a tihanyi apátság is. Ez részben megmaradásukat is eredményezte, ugyanakkor a katonai funkció nagyon sok épületrész pusztulását jelentette. Más esetekben a romos kolostorok csak időlegesen szolgáltak katonai célokat, sok esetben éppen a hadviselő felek pusztították el azokat, amiatt, hogy ne szolgálhassanak az ellenfél számára olyan épületként, amit erősséggé lehet átalakítani. Az Oszmán Birodalom területén a keresztény lakosság áttérítését nem szorgalmazták különösebben a törökök, hódoltságkori keresztény lakosság megtarthatta hitét. A szerzetesség azonban nem tudott megmaradni a török területeken, egyedül a ferencesek próbálták fenntartani jelenlétüket egyes településeken. A török hódítás mellett a protestantizmus is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a középkori szerzetesi kultúra a 16. századi Magyarországon megszakadjon. A török háborúk által kevésbé érintett nyugati határszéli területen kisebb volt a pusztulás, a török megszállás rövidebb ideig tartott mint másutt (pl. Győr), vagy nem is érte el ezeket a részeket (Sopron). Ugyanakkor a szerzetesi közösségek itt is jórészt megszűntek. A törökkor végére így a hódoltságkori részeken már csak elhagyatott kolostorépületek, vagy romjaikban alig felismerhető épületmaradványok maradtak meg.

KOLOSTORÚT -ILLUSZTRÁCIÓ: Kiss Ilona festménye