Az élet fejlődése a naprendszerben - A harmadik atlantiszi alfaj: a Tolték

Ez az alfaj Atlantisz nyugati partvidékéről, valahol a az Északi szélesség 30. foka körzetéből indult útjára. Az e körüli területek, továbbá a nyugati partvidék nagyobbik része az ő fennhatóságuk alá tartozott. Később aztán még tovább terjeszkedtek, keresztülszelve az egész szárazföldet míg végül a keleti partvidéken levő fővárosukból a császár kis híján az egész akkori világra kiterjesztette uralmát.

Ezek az emberek élénk vöröses barna bőrűek voltak, vörösebbek, mint a Tlavatlik, már inkább réz-színűek. Az első három alfajt "vörös", a négy utánuk következőt pedig mint "sárga" fajokat szokás említeni.

A Toltékok felemelkedésük idején magas - jellemzően 2.5 méter körüli - termetűek voltak, ami később a ma közöttünk megszokott magasságra zsugorodott. A típus a megelőző két alfajjal összevetve jelentősen javult, vonásai jól formáltak és kiegyensúlyozottak voltak, meglehetősen hasonlóak az ókori görögökéhez.

Ez az alfaj hatalmas előrelépés volt, a legnagyszerűbb és leginkább uralomra termett az atlantiszi népek közül. Anyagi bőség és pompa közepette uralkodtak egész Atlantisz felett évezredeken át. Dominanciájuk és életerejük olyan fokú volt, hogy a későbbi alfajok embereinek a velük kötött vegyes házasságokból született gyermekei is gyakorlatilag Toltékok maradtak. Az az igazság, hogy még sok százezer évvel később is őket ismerhetjük fel a Mexikót és Perut nagyszerűen kormányzó uralkodókban (ám még jóval azelőtt, hogy leromlott utódaikat az északról betörő vad aztékok leigázták volna).

Kezdetben népük sok apró királyságra aprózódott szét, melyek állandó harcban álltak egymással, és a délen élő lemuriai-Rmoahal keverék néppel. Végül úgy egymillió évvel ezelőtt egy nagy háborút követően az elkülönült királyságok szövetséget kötöttek és egyesültek egy közös uralkodó vezetése alatt.

Ezen uralkodók sorában a második maga a Manu volt, aki ekkor lerakta az Arany Kapuk Városának alapjait is, az elsőt a később e nevet viselő városok hosszú sorában. Arról is gondoskodott, hogy ez idő tájt a Hold Lánc D bolygójáról származó, teljesen megformált kauzális testtel bíró egyedek is testet öltsenek.

Kiváló tulajdonságaiknak köszönhetően akkoriban a Toltékok voltak az uralkodó faj. Leigázták valamennyi népet, és uralmuk alá hajtották az egész ilágot. Az alacsonyabb osztályok viszont nem voltak tiszta Toltékok. Még magában az Arany Kapuk Városában is csak az arisztokrácia és a középosztály tagjai voltak tisztán Tolték származásúak, míg a többieknek változatos felmenőik voltak, általában a háborúk idején foglyul ejtett és elhurcolt, majd szolgasorba kényszerített nőktől és férfiaktól származtak.

Ekkoriban érkezett meg a "Szolgálók" egy csoportja is (lásd a XXV. fejezetet), akik között a Lives of Alcyone (Alcyone életei) c. műben megismert alakok közül megtaláljuk Szíriuszt, Oriont és Leót. Néhányat közülük jövőbeli terveire gondolva mindjárt "megjelölt" magának az Ötödik Gyökérfaj Manuja (Vaivasvata Urunk).

Ezért teszi H. P. Blavatsky az Ötödik Gyökérfaj megalapításának kezdeteit egymillió évvel ezelőtti időpontra, noha e legfiatalabb faj őseinek Atlantiszról kivándorlására csak Kr.e. 79 997-ben került sort.

Az említett Szolgálók csoportja később két csoportra oszlott, az egyik tagjai 1200, míg a másik kb. 700 évenként öltöttek testet.

Az 1200 éves ciklusú csoportban volt két olyan egyed, akik később angol testekben érték el a Mester fokozatot: Sir Thomas More és "Philalethes" avagy Thomas Vaughan.

A 700 éves ciklusú csoport csak 400 000 évvel később kezdte meg működését itt a Földön.

Az Isteni dinasztia évezredek során át uralta Atlantisz nyugati területeinek szigeteit és a földrész déli részét egészen a keleti partvidékig. A megszokott rend szerint az uralkodó hatalmát fiának adta át, és ha erre szükség volt, a dinasztiát kiegészítették új tagokkal a Beavatottak Közösségéből.

Ez volt a Tolték uralkodók aranykora, az időszak, mikor a birodalmat az Okkult Hierarchiával összhangban kormányozták. A kormányzati rendszer ehhez illeszkedően mindenki számára előnyös volt. Virágzott a művészet és a tudomány is, ez utóbbi ráadásul az okkult tudás birtokában hallatlan eredményeket ért el. A vallásos érzület és rituálék ekkor még viszonylag tiszták voltak. Mindent figyelembe véve ez az időszak az atlantiszi civilizáció fénykora is volt.

Mintegy 100 000 ilyen év eltelte után megkezdődött a hanyatlás. A császárnak alárendelt uralkodók némelyike, valamint a papok és a nép fiai közül is sokan személyes előnyökért - vagyon, befolyás megszerzése, ellenségeik megalázása és tönkretétele és általában a legkülönfélébb önző, ártó szándékú célok érdekében - felhasználni adottságaikat. Mindez végül az "boszorkányságban" csúcsosodott ki, és az Okkult Hierarchiával fenntartott kapcsolat megszakadásához vezetett.

A tudományos eredmények eme megszentségtelenítése, e tudásnak a fizikai világban önző célok érdekében történő, végül az "boszorkányságban" és "fekete művészetben" kiteljesedő felhasználása futótűz gyorsasággal terjedt. A magasabb rendű szellemi irányítás visszavonulásával a Negyedik Gyökérfaj emberében elsődleges szerepkört betölteni hivatott káma (vágy) összetevő egyre jobban eluralkodott.

A bujaság, brutalitás, erőszakosság mindinkább általánossá vált, ami visszahatva elősegítette, hogy az állati természet annak legalantasabb formájában fejeződhessen ki.

Végül a "fekete művészet" követői felkelést szítottak és saját soraikból választottak uralkodót. Ez hosszú küzdelem és súlyos harcok után elűzte a Fehér Császárt az Arany Kapuk Városából azaz a birodalom fővárosából, és saját magát emelte a trónra.

A Fehér Császár északra vonult, rendezte sorait, és egy a hegyes vidéktől délre eső városban, egy hozzá hű Tolték királynál rendezte be székhelyét. A szemben álló felek állandó harcai és a hadseregek pusztító erejének boszorkánysággal tetézése miatt a Fehér Császár támogatói egyre fogyatkoztak.

Így érkeztünk el a körülbelül 850 000 évvel ezelőtti állapotokig, mikor már az emberek jelentős része ismerte és aktívan használta a "fekete művészeteket". Az Arany Kapuk Városa ekkor már a romlottság fészkévé vált, és a dolgok állása rosszról rettenetesre változott.

Az északon uralkodó császár és a Beavatott papok már jó ideje tökéletesen tudatában voltak a közelgő katasztrófának. Ezért mindegyikük prófétai figyelmeztetéseket hirdetett, majd egy-egy kivándorlási hullám vezetőjévé vált. A későbbiek során az országok urai heves ellenérzéseket tápláltak e papok által szervezett kivándorlások iránt mert úgy vélték, ezeknek az a célja, hogy országaikat szegénységbe döntse, területeiket elnéptelenítse. Ezért végül már éjjelente kellett a hajókra felszállni.

Mintegy 800 000 éve jött el az első nagy katasztrófa ideje, ami a földrészt darabokra szaggatta. Szökőárak egész tartományokat söpörtek el és változtattak néptelen mocsárvidékké, még az Arany Kapuk Városa is elenyészett. A fekete uralkodó és dinasztiájának sorsa megpecsételtetett, és többé nem is tértek vissza.

Ez a kegyetlen lecke hatott, és a boszorkányság visszaszorult - egy időre. Mert mindezek ellenére általános igyekezetként fennmaradt a boszorkányságra való törekvés, ami idő haladtával egyre erősebbé vált.

Ebben az időszakban történt, hogy a később Julius Caesar néven ismertté vált Corona az Arany Kapuk Városából érkezvén meghódította azt a Tlavatli törzset, amelyben a Szolgálók korábban említett csoportjainak tagjai megszülettek. Kegyesen bánva velük és segítve őket, végül beolvasztotta a törzset a Tolték birodalomba.

Egyedek újabb szállítmányai érkeztek sűrű egymásutánban, melyek között a különbség a jelek szerint az egyéniesülés módja volt (lásd A kauzális test c. munka 14. fejezetét), melynek következménye a testet öltések közti időtartamok eltérése. Ugyancsak elkülönültek egymástól a Holdi emberek, Állat-emberek valamint kosárfonatúak csoportjai is.

Amint már tudjuk, a 700 éves születési periódusúak első csoportja Kr.e. 600 000 körül érkezett, és a Tlavatlik körében öltött testet. Közöttük volt a törzs főnöke Surya, felesége Merkúr, idősebb fiuk Mars, és leányuk Herkules. Később Mars lett a törzs főnöke, és ekkor szerezte itt a Földön első uralkodói tapasztalatait.

Ugyanekkor a Hierarchia feje úgy rendezte, hogy testet öltsön 105 olyan egyed is, akik a Vénuszon a Láng Urainak kedvenc állatai voltak, majd gazdáik iránti erős vonzalmuk által a Vénuszon egyéniesültek és valamennyien az első vagy második sugárhoz tartoztak.

Korábban egy a harmadik körből származó, kis létszámú csoport útja az Ötödik Gyökérfajjal kapcsolatos teendőkkel kapcsolatos különleges előkészületek céljából a Merkúrra vezetett. Számukra is ez idő tájt érkezett el az idő visszatérni a Földre - rájuk utalt H. P. Blavatsky amikor a Merkúrról a Földre érkezettekről beszélt.

Ettől kezdve a 700 és 1200 éves születési periódusú csoport egy "Klánnak" nevezett formációba tömörült, és általában együtt maradt. Amikor Mars volt a király, az egész Klán egyszerre öltött testet az Arany Kapuk Városában, és így történt az ősi Peruban is amikor ő volt az Uralkodó, a Fehér Sziget közelében elterülő szárazföldön a Manu szolgálatában, valamint a második és harmadik alfaj nagy kivándorlásai idején hogy csak néhányat említsünk a számos alkalomból. A Teozófiai Társulat ma 36 a Klán tagjainak egy újabb találkozási pontja.

Úgy 220 000 évvel ezelőtt az Arany Kapuk Városában Mars viselte a megelőző korszakok Beavatottjaitól örökölt "Isteni Uralkodó" címet, és Merkúr volt a Főpap. Ők ketten minden alkalommal együtt érkeztek - egyikük az Uralkodó másikuk a Főpap vagy Tanító feladatát látta el. Úgy látszik, hogy Mars mindig férfi volt, míg Merkúr néhány alkalommal nőnek született.

Ebben az életben történt, hogy Ulysses saját élete feláldozásával megmentette Vajra, Mars fiának életét. Mars a következő szavakkal búcsúzott el a haldokló Ulysses-től: "A vér erejénél fogva, melyet én értem és fiamért ontottál, a közöttünk fennálló kötelék soha sem fog elszakadni. Költözz el békességben, hű szolga és barát". Ez a Mester és tanítványa közötti kötelékké vált, mely eltéphetetlen marad az idők végezetéig.

A Toltékok fénykorának idején Atlantisz szárazföldje valószínűleg olyan sűrűn lakott lehetett, mint Anglia vagy Belgium, mivel a világ népessége akkoriban 2 milliárd körül mozgott, szemben a mai 1.2 - 1.5 milliárd 37 lélekkel.

Főként nyugati irányú hódításaiknak köszönhetően a Toltékok szétszóródtak és virágzó kultúrákat teremtettek a mai Dél- és Észak Amerika területein. A mintegy 14 000 évvel ezelőtti, az Inka uralkodók időszakában tündöklő Perui Birodalomra úgy tekinthetünk, mint az atlantiszi kontinens egykori Tolték birodalma aranykorának pontos, ám halovány mására.

A Toltékok legközelebbi ma élő rokonai Észak és Dél Amerika vörös bőrű indiánjai, de természetesen össze sem lehet hasonlítani őket a Tolték fénykor emberével.

A Toltékok adták az Egyiptom őslakóival elkeveredő, majd az országot befolyásuk alá vonó kivándorlók első hullámát. Mintegy 400 000 évvel ezelőtt - a saját hazájukban egyre terjedő "fekete művészet" térhódítása miatt - az addig elszigetelt és gyéren lakott - Egyiptom földjére vándorolt a Beavatottak Közösségének egy csoportja, és ott közel 200 000 éven át végezte munkáját.

Körülbelül 210 000 évvel ezelőtt az Okkult Közösség megalapította Egyiptom első Isteni Dinasztiáját és a birodalmat, majd ennek kezdeti lépéseként behívta a telepesek első nagy csoportját.

Ettől kezdve úgy 200 000 évvel ezelőttig épült meg a két nagy Gizehi piramis, amiket egyrészt állandó beavatási helyszínként és kincstárként használtak, továbbá szentélyként is bizonyos talizmánok őrzéséhez, amelyeknek erejére az országnak a Beavatottak által tudott, hamarosan bekövetkező víz alá merülése idején lesz szükség.

Joggal feltételezhető, hogy a Nagy Piramis hatalmas kőtömbjeinek mozgatásához és helyre emeléséhez okkult erőket használtak fel. Sok ezer évvel később Kheopsz rávésette a nevét az egyik piramisra.

Körülbelül 200 000 évvel ezelőtt Egyiptom víz alá merült, és hosszú ideig tenger borította. Mikor aztán újra kiemelkedett a vízből, egykor Abesszínia hegyei közé menekült régi lakóinak leszármazottai népesítették be, és érkeztek új atlantiszi telepesek is az akkori világ különböző vidékeiről. A betelepülők jelentős részét a hatodik (Akkád) alfajból származók adták, és ez sokban hozzájárult az egyiptomi típus átformálásához. Ez volt Egyiptom második Isteni Dinasztiájának időszaka, melyben az uralkodók ismét a Beavatottak Közösségének Adeptusai közül kerültek ki.

A fekete mágia terjedése végül elvezetett a Kr.e. 200 000 körül bekövetkezett második nagy katasztrófához, és a hatalmas kontinens két földdarabbá, Daitya és Ruta szigetévé zsugorodott.

Az ezt követő 100 000 évben Atlantisz virágzásnak indult, és népei lenyűgöző, ám végletekig fényűző civilizációkat építettek fel. A főváros újra az Arany Kapuk Városa volt, és Ruta szigetének nagy részén ismét a Tolték uralkodóház gyakorolta a hatalmat, melynek tagjait szintén megfertőzte a fekete mágia.

Meg kell említeni viszont, hogy a Kr.e. 9 564-ben történt, Poseidonis pusztulásával lezárult végkifejletig mindig volt egy Beavatott uralkodó, egy király, de legalább a sziget kisebb-nagyobb részére befolyással bíró valaki, aki a "jó törvényt" képviselte, irányította a "fehér" kisebbséget és amennyire lehetett, ellensúlyozta a gonosz boszorkány-praktikákat. A későbbi korokban e "fehér" királyokat törvény alapján a papok választották meg.

A Klán tagjai időnként "fekete művészettel" fertőzött családokba születtek, és néha maguk is flörtöltek, máskor pedig szakítottak azzal. Az alábbiakban röviden felidézünk egy ilyen különösen figyelemre méltó esetet.

Úgy 100 000 évvel ezelőtt Corona volt a fővárosban a Fehér Császár , Mars az egyik hadvezére, akinek pedig Herkules volt a felesége. Nagyszabású lázadás előkészületei folytak, melynek vezetője Oduarpa volt, egy különös, nagy tudású, de gonosz ember, a "Sötét Arc Ura", aki "Pan birodalmából" (ez a görög mitológiából ismert szatírok eredetijének tekinthető) félig ember, félig állat támogatókat szerzett. Oduarpa mint az Éjféli Nap Császára hatalmas hadsereget gyűjtött maga köré. Olyan vallást alapított, melynek központi bálványa ő maga volt, és amely az érzékiséget, a kicsapongást istenítette és az embereket az állatias kielégülés rabjaivá alacsonyította. Az Arany Kapuk Városának Fehér Beavatási Barlangja ellenében ők létrehozták mélyen a föld alatt Pán, a Föld Istene sötét misztériumainak barlangját. A fortélyos és nagyravágyó Oduarpa állott a Fehér Császárral szembeszálló, a birodalom peremvidékein elterülő királyságok szövetsége élén. Az alvilág lakóival kötött egyezsége révén sikerül természetellenesen meghosszabbítani saját életét, és teste köré egy fémes védőburkolatot materializálnia, mely sebezhetetlenné tette őt lándzsa vagy kard döfésekkel szemben.

A fekete praktikáktól ösztönösen viszolygó Alcyone-t egy Cygnus nevű leány csábításával mégis sikerült rávenni, hogy egy ilyen alkalomba mégis bekapcsolódjon. Részeges, eszeveszett tivornya következett. A föld gyomrából vad külsejű, szőrös, két karmos lábon járó, hosszú karú, állatfejű és sörényes szörnyetegek sorjáztak elő - nem emberi lények, és mégis rémísztően emberiek. A tivornyázók ezektől italokat és valami kenetet kaptak, melytől kábultan és érzéketlenül a földre roskadtak.

Az összekuporodott ember-halmokból ekkor állati formák pattantak ki, asztrális materializációk, vadak és gátlástalanok mint az állat, kegyetlenek és ravaszak mint az ember, melyek szennyes vágyakkal telve vicsorogva és tombolva rászabadultak a külső világra, és orgiájuk végeztével visszatértek emberi formáikhoz.

Az ilyen szertartásokkal Oduarpa keményen kézben tartotta az embereket, és hatalmas befolyást szerzett az ember alatti birodalomban is. A saját testőrségének tagjai is ilyen fizikai testté materializált vágy-formák voltak, melyeket a csatában rászabadított az ellenségeire, ahol aztán azok foggal és karmokkal harcolva rémülettel töltötték el a harcoló ellenfél tömegeit, és az elesettek tetemeiből lakmároztak.

A Fehér Erők elleni döntő ütközetet az Arany Kapuk Városa mellett vívták meg, melyben Marsot maga Oduarpa ölte meg, míg Herkulest elfogták és darabokra tépték a szörnyűséges állatok.

Oduarpa lett az Arany Kapuk Városában a Császár, ám nem sokáig. Vaivasvata Manu hatalmas sereggel támadott rá, elpusztította a mesterséges teremtmény Pán-állatokat, szétszórta Oduarpa hadait majd a saját kezével végzett vele.

A Fehér Császár uralmát helyreállítoták a megtisztított Arany Kapuk Városában, ám a gonosz lassan új erőre kapott, és az újraszületett Oduarpa ismét megtámadta és legyőzte a Fehér erőket, és újra a trónra lépett. Ekkor a Hierarchia Feje kimondta az Okkult Kommentárból idézett végzetes szavakat, amiket a 'Vakító Arc Nagy Királya' - a Fehér Császár - küldött testvér uralkodóihoz: "Készüljetek. Ti, a Jó Törvény követői, kerekedjetek fel és vágjatok át a földrészen, amíg még száraz." A 'Négyek Pálcája' - a Kumarák - felemelkedett. Ütött az óra, a sötét éj készen áll." A 'Dicső Négy' szolgái figyelmeztették az ő embereiket, és közülük sokan megmenekültek. Királyaik Vimana-ikon (repülőgépeiken) elérték és a tűz és fém földjére (értsd: keletre és északra) vezették őket.

Gázrobbanások, áradások és földrengések elpusztították Daitya és Ruta szigeteit, csak Poseidonis maradt meg. Ez volt a Kr.e. 75 025-ben bekövetkezett katasztrófa.

Ekkor Egyiptom ismét víz alá merült, de ez alkalommal csak egy átmeneti időre. Az emberek a piramisok tetején próbáltak menedéket lelni, de az oldalak simasága miatt ez sikertelen próbálkozás volt. Mikor aztán a víz visszahúzódott, a Manetho 38 által is említett harmadik Isteni Dinasztia megkezdte uralkodását, melynek első királyai idejéből a Karnaki Templom és sok más, az ősi Egyiptomtól ránk maradt, még ma is álló építmény származik. A két nagy Piramis kivételével Egyiptom egyetlen építménye sem idősebb 80 000 évesnél.

Az előbb leírt katasztrófa következtében a Himalája valamivel magasabbra emelkedett, az Indiától délre elterülő területek Egyiptommal együtt a víz alá merültek, ez utóbbiból csak a Piramisok maradtak meg. Az Egyiptomot a mai Algériával és Marokkóval összekötő földnyelv eltűnt, és a két terület szigetként emelkedett ki a partjaikat mosó Földközi és Szahara tengerből. A Góbi tenger kör formájúvá vált, és a mai Szibéria területe kiemelkedvén elválasztotta azt a északon elterülő Sarki Óceántól. Közép Ázsia megemelkedett, és az özönvízszerű esőzések okozta vízfolyások mély árkokat vájtak a puha talajba.

Egyiptomot újabb szökőár sújtotta, mikor Kr.e. 9 564-ben Poseidonis is a hullámokba veszett. Ez a víz alá merülés is csak átmeneti volt, ám Egyiptom Isteni Dinasztiáinak a végét jelentette, mert a Beavatottak Közössége ekkor más vidékre tette át székhelyét.

Posidonis népessége vegyes volt, két királyság és egy kis köztársaság osztozott a sziget területén, amelynek északi részén egy Beavatott király uralkodott. Az egykori örökösödésen alapuló uralkodó-kiválasztást a sziget déli részén is felváltotta az emberek általi választás. A kizárólagos fajú dinasztiák napja leáldozott ugyan, de királyok ereikben Tolték vérrel azért időről időre még mindig hatalomra kerültek mind az északi, mind a déli részen, ámbár a déli királyság folyamatosan növelte területét az északiak rovására.

36 A könyvet Powell az 1920-as évek végén írta. ( A ford. )

37 Az 1920-as évekre vonatkozó adat. ( A ford. )

38 Manetho a Kr.e. 3. században, I. és II. Ptolemaios fáraók uralkodása idején élt pap volt. Neve Aegyptica (Egyiptom története) c. műve által maradt fenn.

Forrás