A megírt és a megélt kereszténység földje...

Bíró László püspök egyiptomi mozaikja

Egyiptom hatvannyolcmilliós ország, amelynek mindössze dunántúlnyi méretű területe termőföld. Becslések szerint nyolc év múlva akár százmillió lakosa is lehet. Három nagy kultúrát lehet ma itt együtt látni: az óegyiptomit, a koptok által képviselt kereszténységet és az iszlámot.

A magyar utazó első élménye e földön talán az idő megtapasztalása. Itthon ezer évre tudunk visszatekinteni. Rómában még egy évezredre, Görögországban további néhány száz esztendőre. Egyiptomban négyezer éves vályogtéglát is megtapinthat az utazó - a Krisztus korabeli emlékek egészen fiatalnak tűnnek e háttérből.

A másik óriási élmény az óegyiptomi vallásos gondolkodás. A marxista szemléletű tankönyvekből annak idején azt tanultuk, hogy a fáraók hiúságból óriási piramisokat építtettek, sírkamrákat vájattak maguknak a hegyek gyomrába, rabszolgák hada dolgozott az ő dicsőségükre. Milyen érdekes, hogy nem paloták maradtak meg, hanem sírok: merthogy a fáraók inkább az örökkévalóságnak építkeztek, mint a földi életnek. Az ókori egyiptomi gondolkodást az élet és a halál kérdése izgatta.

Kopt textil: az óegyiptomi Ane-jel és Krisztus-jelvény

A halottakat a város nyugati részén, gyakran a folyó túlsó partján temették el. Hogy minél közelebb legyenek a lemenő Naphoz, mert annak bárkájára kell felkapaszkodniuk. Egy sírkamrában láttam megfaragva azt a küzdelmet, amelyet a Nap vív meg azért, hogy az éjszaka sötétjéből újra visszatérjen, hogy miután lenyugodott, újra fölkelhessen. Egy másik képsor azt ábrázolja, amikor az istenség átkarolja a meghalt fáraót, vagy kézen fogva bevezeti az ő világába: és az ég, ami eddig a fáraó fölött volt, immár a lába alatt lesz... Nem a hiúság, hanem az örök élet utáni vágy emlékművei a piramisok; bennük a mumifikált test: hogy a lélek könynyebben visszataláljon majd testébe.

Az óegyiptomi vallásos gondolkodás tehát felteszi az élet legfontosabb kérdéseit, és megpróbál válaszolni azokra. Mosolyoghatunk ezek "naivitásán", de nem vitathatjuk el a bátorságot, amellyel igyekeztek szembenézni olyan kérdésekkel, amelyektől a ma embere menekülni próbál.

Amelyik néppel kapcsolatba került Egyiptom, annak isteneit is befogadta - ez nagyfokú vallási türelemre utal. A végén már sok száz istenük, jó néhány istenhármasságuk volt, és igyekeztek minden istenségnek méltó áldozatot bemutatni, ez azonban idővel lehetetlenné vált. Ebbe a világba érkezett el Krisztus evangéliuma. A pogány felső papság megértette az Örömhírt. Ünnepélyesen eltemették a régi istenségek szobrait, és a gyönyörű templomokban az egy igaz Istennek áldoztak, az alsó papság pedig, amely addig az állatáldozat bemutatása körül szorgoskodott, kiment a nép közé, a falvakba, és hirdette Krisztus evangéliumát.

Meglepő gyorsasággal terjedt el a kereszténység Egyiptomban - amelyet magamban a megélt és a megírt kereszténység földjének neveztem. Megjelentek a remeték, a szerzetesek, Alexandriában pedig, az ókor leghatalmasabb könyvtára körül felvirágzott a keresztény teológiai gondolkodás: próbálták megfogalmazni - a korábbi vallásos nyelvből is kölcsönvéve a kifejezéseket - Krisztus-hitünket. (Már akkor is volt vámvizsgálat: Alexandriában ez elsősorban a könyvekre terjedt ki. Ha az utasnál olyat találtak, amely nem volt meg a könyvtárban, azt elkobozták. Majd lemásolták, és az illető visszakapta...)

A VI. századi arab invázió idején rengeteg kolostor működött a Kairó és Alexandria között húzódó völgyben, Vádi en-Natrúnban. Négy maradt meg mindössze: azokat nem tudták bevenni. Az ókori szerzetesi cellák sokat elárulnak erről az életformáról, amely nem kényelmes menedék volt a világ és a közösség elől. A cella olyan szűk és kényelmetlen volt, hogy éppen csak éjszakai nyughelyül szolgált a kőből készült ággyal, székkel és asztallal. Ezekben a kolostorokban valódi közösség élt.

Thébától nem messze, a folyó nyugati, tehát "az örökkévalósághoz közelebbi" partján, a nekropolisz közelében telepedtek meg. Ott csendet találtak, a régi fáraósírok a közösség káptalani termeként szolgáltak. Kis kör alakú térségre nyíló celláikat a hegy oldalába vájták: íme a későbbi kolostorok "tervrajza". A szerzetesek itt egyszerre voltak távol a város zajától, ugyanakkor mégis elérhető közelségben az emberekhez. Kivonultak a magányba, de nem bújtak el az élet elől. Lemondtak a világról, de megszelídítve visszakapták azt. A mai ember, amikor nem tud lemondani a világról, azt depressziójában mindenestül elveszítheti.

A holtak a Nap bárkáján

Az egyik kolostorban egy volt remetével találkoztam. Az udvaron sétálgatott az eléggé elhanyagolt külsejű idős férfi. Kiderült, hogy korábban húsz éven át remete volt. Tizenketten éltek a telepen, délelőtt együtt végezték a fizikai munkát, aztán viszszavonultak celláikba, imádkoztak, elmélkedtek. Ő két könyvet vitt magával: a Szentírást és Remete Szent Antal életét. Ez utóbbi igen vékony könyvecske, de mint mondta, nagyon sokat kapott tőle. Húszévi remeteségének legnagyobb gyümölcse, hogy megismerte önmagát. Roppant egyszerűen beszélt, röviden válaszolt kérdéseimre. Mit jelent atyának az eucharisztia? "Hát abból élek. Az az erőm." Ki a legfontosabb személy a számára? "A Szűzanya. Ő az édesanyám. Itt van velem a cellámban is." Mit gondol az öröklétről? "Oda fogok jutni." Ragyogott az arca. "Nem azért, mert szerzetes vagyok, vagy mert remete voltam. Hanem mert gyenge vagyok. És a Jóisten tudja ezt, és mellém áll."

Jákob létrája - freskó a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorban

Amikor Vádi en-Natrún megmaradt négy kolostora kezdett elnéptelenedni, a korábbi kopt pátriárka fölkereste a remetetelepeket, és úgy rendelkezett, hogy települjenek a kolostorokba. Ennek eredményeként ma ezek a kolostorok tele vannak. S az utóbbi időben egyre több életerős fiatal férfi akar belépni.

Az első kérdés: van-e diplomája, volt-e katona. Nem engedik, hogy bárki is menedéknek tekintse a szerzetességet. "A kolostorba lépett fiatalok elsősorban imádkozni akarnak, de ezt nem hagyjuk - magyarázta az egyik elöljáró -, mert a szerzetességhez szív kell. És hogy van-e szíve egy embernek, azt leginkább munka közben lehet meglátni." Négy-öt évig dolgoznak, ez idő alatt kiderül, ki való közülük szerzetesnek. Ezekből a munkán keresztül az imádságig eljutó szerzetesekből kerülnek ki a kopt egyházpüspökei, közülük pedig a pátriárka.

A papokat az egyházközség megbecsült és aktív férfiai közül választják ki. Teológiai tanulmányaik során megismerik a kopt nyelvet és kultúrát is.

Többségükben nős, családos emberek, akiknek pappá szentelésük után szerényebben kell élniük, mert papi fizetésük kevesebb, mint civil életük során volt.

A kopt keresztények monofiziták, vagyis Krisztusban az isteni és az emberi természetet nem tekintik egyenrangúnak, hanem istenségét hangsúlyozzák.

János apostol evangéliumát idézve magyarázta ezt egy öreg szerzetes: "Amikor az Ige testté lett, akkor Valaki, aki már volt, fölvette az emberi testet... Jézus Krisztus tehát inkább Isten, mint ember..." Egy másik atya ezzel kapcsolatban nekem szegezte a kérdést: ti azt hiszitek, hogy Jézus elfáradt és éhes volt, hogy aludt meg evett? Dehogy: ezzel csak félre akarta vezetni a sátánt - magyarázta.

Az ő földjük is szent föld - vallják a kopt keresztények, hiszen emlékeket őriznek a Szent Család egyiptomi meneküléséről. Ők is találkoztak tehát a történelmi Jézussal. Éppen a kis Jézus, vagyis a testet öltött Ige a kultusz tárgya, pedig emberségét nem tartják teljes értékűnek - de ez az ő szemükben nem ellentmondás.

A mintegy hétmillió tagot számláló kopt közösség körében nagy az összetartás. Jövedelmükből tizedet adnak az egyháznak, és szellemi erőforrásaikkal is jól gazdálkodnak. Egymás közt házasodnak, vegyes házasság esetén a másik félnek át kell térnie az ő hitükre.

A Sínai-félsziget Szent Katalin-kolostorában görög ortodoxokkal találkozhattam. Ezt a kolostort úgy sikerült megvédeni az arab inváziótól, hogy udvarán a szerzetesek előzőleg minaretet építettek, azt a látszatot keltve, hogy ez egy iszlám szentély. Így menthették meg a Septuagintát, a Szentírás első görög fordítását. Az idő folyamatosságát érzi meg itt is az ember: több mint ezerötszáz év kereszténysége, egymásra épülve. Részt vehettem szentmiséjükön a gyertyafényben úszó templomukban, együtt imádkozhattam velük az ő zsolozsmájukat, amelyben nemcsak az elődök imája cseng össze a mai szerzetesével, hanem a mellette álló társáé is: egymás szavába vágva dicsérik az Istent. De hát nem azt kéri-e Jézus, hogy szüntelenül imádkozzunk?

Nem a hiúság, hanem az örök élet utáni vágy emlékművei...

A kolostor elöljárójával beszélgetve a mai világhelyzetről is szó esett. "Világunkban ismét Krisztus pokolra szállására van szükség - mondta. - Mert ez a világ pokollá változott: az ember végzetesen magára maradt..." A pátriárka nagyszombat titkáról beszélt: Krisztus pokolra szállásáról, amiről a hitvallásban mi is gyakran megemlékezünk, de mégis valahogy elfelejtettük. A seol - amit mi pokolnak mondunk, és a gonoszok büntetőtáboraként képzelünk el - a bibliai felfogás szerint a holtak vagy inkább az alig élők, az imbolygó lét, az üresség, az abszolút magány világa. Krisztus - aki önmagát kiüresítette, vagyis halála után alászállt ebbe a világba - föloldja a halál végső magányát: ez a megváltás. Azt jelenti: az ember nem zuhanhat olyan mélységbe, ahová Krisztus ne menne utána, hogy fölemelje őt: a halálból, a magányból.

Igazi húsvéti hitvallás volt ez a Sínai-hegyen.

(Lejegyezte: Kipke Tamás)

A feltámadt Jézus szavai értelmében - "Menjetek el az egész világra és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!" - a húsvéti időben egyházunk az Apostolok Cselekedeteit tárja elénk a szentmise liturgiájában. A papi zsolozsmában pedig Szent János Jelenéseinek könyvét olvassuk, melyben az apostol az egyházaknak ír. A következő hetekben mi is szeretnénk képet adni a kereszténység elterjedéséről.

Forrás: Új Ember - Katolikus Hetilap 2002.03.31