Csorba Győző: Epigrammák - Életrajz

EGY IFJÚ KÖLTŐRE

Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz:
ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet:
mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig,
oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös.

VIE ROMANCÉE

Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával:
hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan.

EGY KRITIKUSRA

Hajts térdet és fejet, poéta,
s örülj nagyon:
versed kegyeskedik agyon-
ütni, lám, egy analfabéta.

A BEÉRKEZETT

Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. −
Morc és nyűgös, ráncolja homlokát,
s álla alá gyűjt gondosan
egy nagyságos tokát.

A SZERÉNY

Szembe dícsérik: mint a lány,
a boldogságtól olvadoz.
Dícsérjük: elolvad talán.

A GERINCES

Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben.
Ám odamond neki jól, hogyha magára marad.

FINNYÁS DISZNÓ

Mocsokban turkált reggel óta, s hogy asszonya köténye délben foltos volt kissé, vérig sértve szólt a másikhoz: “Ejha! erről is megvan a véleményem!”

Életrajz

CSORBA GYŐZŐ

Pécsett született, 1916. november 21-én, 1995. szeptember 13-án, súlyos betegség után, ugyanott hunyt el. Szülővárosát fél évnél hosszabb időre egyhuzamban soha nem hagyta el. Pécsről ezt írja a Séta és meditáció című versében: „Nekem: A VÁROS mindörökre.”

Édesapja Csorba György MÁV betűíró, édesanyja Borsódi Mária. Nagy családban nőtt fel: kilenc testvér közül nyolcadikként született. Édesapja korán meghalt, a szegénység az 1950-es évek végéig meghatározó élmény volt életében.

Minden iskoláját Pécsett végezte: 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán. Mindig kitűnő tanuló volt, középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt, ezzel tartotta el magát és sokszor népes családja anyagi gondjain is segített az így megkeresett pénzből.

1944 novemberében megnősült, felesége – haláláig társa és támasza – Velényi Margit. Három lánygyermeke – Eszter, Noémi, Zsófia –, hét unokája, s jelenleg, 2005-ben, öt dédunokája van. Gondos, szerető de szigorú családfő volt, a család fontos szerepet játszott lírájában is, sok verset írt feleségéhez, lányaihoz, sőt unokáihoz is. (Dédunokái születését már nem érhette meg.)

1939-1941-ig állástalan diplomás. 1941-1943-ig városi tisztviselő a főispáni hivatalban. 1943-1952-ig a Pécsi Városi Könyvtár vezetője, közben hosszabb-rövidebb időre többször visszahívják közigazgatási feladatok végzésére volt munkahelyére. 1952-1956-ig a Baranya Megyei Könyvtár csoportvezetője, 1956-1976-ig, pedig igazgatóhelyettese. 1993-ig – szerződéses munkatársként – nyugdíjazása után is dolgozott a könyvtárban. Soha nem volt „szabadúszó”, az állandó munkahely biztonságot nyújtott neki családja ellátásában.

Költőként a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult: 1933-1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban, 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete a Mozdulatlanság, 1940-ben pedig első fordításkötete, Helinant de Froidmont ófranciából fordított műve, A halál versei. 16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. A Hátrahagyott versek-et, melynek szerkesztője Bertók László volt, 2000-ben adták ki örökösei.

Lírájának jellemző területei a lélek − „A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény / legföljebb néhány karcolásnyit változik” (Lélek és ősz) −, az élet és a halál − „Többször jut a halál eszembe: / egyetlenegy / saját ügyem az életembe” (Saját ügyem) −, a család − „Pogány szentkép: középen lebegek, / négy nő fog át és tart a föld felett. / Ha olykor boldog lennem lehetett: / őket illeti köszönet.” (Családi följegyzések) − és a kert − „a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél” (Vers lett). Írt „közéleti” verseket is − „Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben. / Ám odamond neki jól, hogyha magára marad.” (Epigrammák/A gerinces), de verseiben politikai kérdésekkel nem foglalkozott.

Sajátos hangú, egyéni utat járó költő. Monográfusa, Tüskés Tibor, írta róla: „Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzelgősség, hígság, de éppígy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyogásától. Mély és hiteles érzelmi alap és az értelem fel-feltörő kontrollja: ez a kettősség adja költészetének sajátos ízét, egyéni karakterét, nyugtalanító feszültségét.” Egyik legjobb barátja, pályatársa, Weöres Sándor, így összegez 1978-ban: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugság-mentes abszolút lírikust… Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik.”

Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Többször járt külföldi tanulmányúton, először Olaszországban, 1947-1948-ban, ahol 5 hónapig a Római Magyar Akadémia lakója volt. Goethe Faustja 2. részének magyarra ültetése (1959) után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. Janus-fordításait önálló kötetben is megjelentette – Pajzán epigrammák (1986) –, s maga is szerkesztett Janus kötetet (Janus Pannonius válogatott munkái, 1982). Kettőshangzat (1976) című, válogatott versfordításait tartalmazó kötetében 61 költő műveiből olvashatunk magyarul: Goethe és Janus Pannonius mellett legtöbbet Dante, Petrarca, és Rilke műveiből fordított. Három drámafordítását önálló kötetben is kiadta a pécsi Pro Pannonia Kiadó (Drámafordítások, 1998.).

Irodalomszervezői tevékenysége igen jelentős: a pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében kiemelkedő szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. Szervező-szerkesztő tevékenysége 1940-ben a pécsi Janus Pannonius Társaságban indult, 1941-től a Sorsunk című folyóirat szerkesztőségében folytatódott. 1945-ben megjelent szerkesztésében Pécsett az Ív című folyóirat egyetlen száma. 1946-1948-ig, a folyóirat újraindulásától a megszűnéséig, a Sorsunk társszerkesztője. 1948-tól a Magyar Írók Szövetségének tagja. 1949-ben részt vett az „első” Dunántúl című lap szerkesztésében. 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1952-1956-ig a „második” Dunántúl szerkesztésében is feladatot vállalt. 1959-1965-ig a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába, s amíg munkaképes volt, már nem hagyta el azt. Barátja, bibliográfusa − Bertók László −, szerint: „Csorba Győző művészetével, írói műhelyével, emberi tartásával fél évszázada fémjelzi a pécsi irodalmat és kultúrát…”

Költői, műfordítói és irodalomszervezői tevékenységéért, sok más elismerés mellett, 1947-ben Baumgarten-díjat, 1957-ben és 1972-ben József Attila-díjat, 1985-ben – „vidéki” költőként először – Kossuth-díjat kapott, 1991-ben a Magyar Köztársaság Érdemkeresztje Középkeresztjével tüntették ki, 1995-ben pedig felvették a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé.

Forrás: Csorba Győző Emléklap