Bejegyzések
 Mathew Huron illusztrációja |
A könyvtárosnő ötvenes, szolid, kedves arcú, halk szavú teremtés volt. Szerette hátrakötni és feltűzni a haját, kedvelte a kasmír pulóvereket, s a vastag bőrből készült, rusztikusan égetett díszű ékszereket; utóbbiakat talán azért hordta, hogy e markáns, marcona díszekkel ellensúlyozni tudja valamelyest egyéniségének finom, néha már finomkodó vonásait. Ki tudja? Bonyolult az emberi lélek.
A könyvtárosnő egy műszaki kollégium valahány ezer könyvére ügyelt, s ki tudja mióta ült kis asztalánál a kartotékok között reggel kilenctől délután háromig. Általában sokat unatkozott, s nagy utazásokról álmodozott. Tizenegy óra ötvenkilenc perckor felállt kis asztala mellől, bezárta a poros könyvek világát, s elsétált az önkiszolgáló étteremig, ahol megvásárolta az ebédre valót. Aztán visszaballagott birodalmába, s a platnin újramelegítette az ennivalót.
Dél volt éppen, s a könyvtárosnő ebédelt. Pörköltet evett. Apró mozdulatokkal kanalazott, s úgy tűnt, nem is rágja, inkább csak szublimálja a húsdarabokat. Egy könyvet olvasott közben, nem láttam a címét, mert eltakarta a kis, piros fazék.
Jómagam a számítógépnél ültem, és levelezésemmel voltam elfoglalva. Egy bonyolult és összetett ügyben jártam el. A könyvtárosnő ekkor osont a hátam mögé, s igen halkan, óvatosan, mindazonáltal határozottan megkérdezte, hogy nem leánykereskedelemmel foglalkozom-e?
Eltoltam magam elől a billentyűzetet, s mint aki azt fontolgatja, megéri-e neki őszintén felelnie, megdöntöttem a fejem. Nem mutattam ki meglepődésemet. Végignéztem hosszú, szőke haján, szomorkás szemein, s lassan, átérezve az asszony várakozását, nyugodtan feleltem: nem. Nem, nem vagyok leánykereskedő, éppen csak levelezek, ám szigorúan törvényes témákról, s igen erkölcsösen. Bocsánat, mondta erre õ, tudja, érkezett egy bejelentés, miszerint könyvtárunk számítógépeiről valaki efféle ügyleteket bonyolít rendszeresen. Egy orosz illetőségű egyén, tette hozzá sejtelmesen. Egy orosz, ismételtem. Vagy úgy. De vajon honnan tudja, gondoltam töprengő arccal, hogy orosz? És ha valami titokzatos forrásból valóban tudja, hogy az illető orosz, miből gondolta, hogy én, aki akcentus nélkül, tisztán és érthető magyarsággal beszélek vele, miből gondolta, hogy én orosz vagyok? Nem, mondtam végül, én nem vagyok sem orosz, sem leánykereskedő. Bocsánat, mondta megint. Meg kellett kérdeznem, tudja, magyarázta, s közben szelíden elmosolyodott, mint aki érzi, tudja és ismeri az élet valahány csalfa cselvetéseit, amikkel a sors krimiszerűen dramatizálni képes egy kollégiumi könyvtáros aránylag egyhangú mindennapjait.
Ez a cinkos mosoly feltehetőleg a bizalom jele, gondoltam. Valami remény, egyfajta hitbizomány, mellyel a jövő felé fordul. Mert a könyvek, melyek bölcsességeket, heves érzelmeket, bonyolult számításokat, a csillagok járásának pontos és megfellebbezhetetlen összefüggéseit, népek és kultúrák eltűnésének mitikus meséit, hadvezérek és hősszerelmesek sorstragédiát, vad kalandokat rejtenek, a könyvek, melyek végül a férfiról mesélnek, aki e lélegzetelállító kalandokba magával ragadja az érte rajongó nõt, asszonyt vagy éppen leányt, a könyvek már nem adhattak megnyugvást neki. Most azonban, ha csak egy pillanatra is, felcsillant megint a remény. Hogy az élet valóban olyan fontos dolog, ahogy a könyvek mondják, s hogy a valóság a maga parttalan áradásával éppolyan regényes, fordulatos és forró, mint az írói képzelet. Hogy vannak még hősök, ha megvetendőek és aljasok is, akik elragadják a lányokat, bűnbe viszik az ártatlan szüzeket, s hogy ez az antihős személyesen is megismerhető, bemutatkozhatunk neki, s végül, mert a jó mindig győz a rosszakon, leleplezhetjük, rendőrkézre adhatjuk, s ha egyébként szimpatikus volt, még egy-két könnycseppet is ejthetünk érte, amikor a csuklóira csattan a bilincs.
Mi másra gondolhattam volna, ha nem arra, hogy személyem kapcsán ebben bizakodott?
Nem, mondtam még egyszer, s elmosolyodtam magam is. Akkor jó, felelte kissé csalódottan. Már nagyon várom az illetőt, tette hozzá némi reménykedéssel, s elsietett a kis piros lábassal az íróasztala felé.
A könyvtárosnővel két nap múlva találkoztam megint. Szívélyes, barátságos mosollyal fogadott. Nem voltam biztos abban, hogy elhitte, nem én vagyok a keresett gonosztevő. Az ember nehezen szalasztja el az ilyen kínálkozó lehetőségeket. Éppen leültem a számítógép elé, amikor mellém lépett, és megkérdezte, mivel foglalkozom. Író vagyok, mondtam. Ó, felelte õ. És miket ír, kérdezett tovább. Olvashattam valahol? Megjelent könyve is?
Végigmért, szakértően, mint aki ismeri az írói fiziológiát, alkatot, s termetre, hajszínre, a járomcsont szélességéből, a szemek elhelyezkedéséből, az orrnyereg ívéből tudja, hogy az adott egyén, aki írónak vallotta magát, író-e valóban, vagy hazudik? Mint a tapasztalt patológusok, akik a hulla hasfalából vagy bélrendszeréből megértik az ember egész életét, útját, látják vacsoráit és éhezéseit, és pontosan tudják annak a sorsnak indítékait, mely sors végül, okozatszerűen arra a hideg márványasztalra juttatta a szerencsétlen tetemet. Az íróval való érintkezés azonban még az olyan értő és olvasó ember számára is körülményes feladat, mint amilyen a könyvtárosnő lehetett. Az író egy amolyan izé. Különösen, ha élő izé. A halott író a műveltség része, lehet idézni, lehet hivatkozni rá, el lehet járni vele jobb társaságba is; az élő író valami bonyolult mechanizmus, nem olyan, mint a többiek, mint az emberek általában. Nem dolgozik, iszákos, vagy még az sem, különc, s néha még csak műveltnek sem mondható. És mindig ír. Ír, mintha mindig történne valami, ami érdemes arra, hogy megörökítse valaki, pedig a dolgok nagy részét, az élet eseményeit sokszor jobb volna elfelejteni, kitörölni és semmissé tenni, de legalábbis nem beszélni róluk sosem. Egy, esetleg kettő élő írót még képes feldolgozni a kollektív tudat, azt a kettőt is jobbára akkor, ha már a sír szélén üldögél, s elhaló hangon mesél a nagy idők eseményeiről. Amikor még százával írták a verseket, szerelemből, fizetség gyanánt, kávéházi asztalok felett, lázadóként, számkivetettként vagy ünnepelt zseniként. Ezt szeretik. Az ilyesmit el lehet képzelni. Az ilyesmi maga is nagyon irodalmias. Az ilyesmi olyasmi, mint egy történelmi regény Nagy Sándor korából. A öreg író ül a sír szélén, és mesél. Az öreg író olyan, mint egy könyvtári könyv. Mindjárt a történet végére ér, s akkor be lehet csukni, s vissza lehet vinni, mint a kölcsönkönyvet a könyvtárba, ahová való, a sírba vagy a Pantheonba, s végre lehet majd idézni is, s lehet büszkélkedni vele. A fiatalabb író azonban sem Weöresről nem tud anekdotákat mondani, sem a forradalomról, ráadásul itt marad nekünk, mint egy felszólító levél, melyben a közkönyvtár tisztelettel közli, hogy eljárást kezdeményezett ellenünk, mert lejárt a kölcsönzési határidő.
Igen, feleltem. Megjelent, mondtam szerényen elnézve, mint aki valahogyan nem akar szembenézni a ténnyel, hogy számszakilag valóban író, miszerint három kötete tényleg megjelent. Hozna nekem egyet, kérdezte a könyvtárosnő könnyed mosollyal, tudja, érdekel. Élő, fiatal író ilyenkor mindig elérzékenyül. Egy újabb olvasó, gondolja megrendülten, mintha a halhatatlanok közé így apránként kéne bejutni, ha máshogyan nem sikerül, szórólapozva, ahogy az Oktogonon csinálják, méterről méterre tudatosítva bennünk, hogy végkiárusítás van éppen folyamatban, amíg a készlet kitart. A fiatal, élő író ilyenkor valóban úgy érzi, hogy író, igenis az, holnap behozza a corpus delictit is, a megjelent művet, a kötetet. Hogyne, mondtam még szerényebben, szívesen, rebegtem, mint egy bakfis, akit találkára hívott a gimnázium fenegyereke. Köszönöm, mondta a könyvtárosnő, s igen elégedett volt, hogy ha egy leánykereskedőt nem is, de egy magát írónak valló fiatalembert leleplezett.
Egy hét múlva találkoztunk megint. Vittem a könyvet is. A könyvtárosnő éppen pörköltet evett. Kíváncsian belelapozott a kötetbe, s meglátva a dedikációt, hirtelen, mintha felszabadulna valami titkos szorítás alól, boldogan felnevetett. Hát igen, mondta, miután kinevette magát, igen, én nem is értem, miért írnak maguk. Miért nem mennek, és tesznek valami hasznosat? Miért ír, kérdezte a könyvtárosnő megint. Miért, kérdeztem vissza, maga miért olvas? Ebben igaza van, felelte ő. Nem hittem neki, nem hittem el, hogy érti, mire gondolok. Úgy éreztem inkább, hogy szívében legbelül elégedetlenkedik valami miatt. Mintha jobban örült volna annak, ha leánykereskedő vagyok. Az író a világ lelkiismerete, ha jó író, akkor az, magyaráztam. Hiába írták már le az élet bölcsességeit pár ezer éve, nekünk dolgunk van ma is. Dolgunk van a nyelvvel, a politikával, az emberrel, az üvegházhatással, dolgunk van, mert a pár ezer éves bölcsességeket senki meg nem értette soha, a mai napig. Dolgunk van, mert Isten még mindig üzen, még mindig, s egyre riadtabb tempóban táviratozik nekünk, hogy baj van, nagyon nagy a baj. Dolgunk van, mert az Írás vak szemekre, az Ige süket fülekre talált, dolgunk van, mert leánykereskedők árulják a lányaink, mert felégetik az erdeink, mert kihúzzák a lábunk alól a talajt, a sorsunk alól az emlékezetünk, s végül dolgunk van, mert megtiszteltek a feladattal, hogy megértsük és megértessük az Üzenetet.
Vagy úgy, mondta a könyvtárosnő. Igaza lehet, tette hozzá megint. Hát, mondta aztán halkan, majd elolvasom. Jó, feleltem a magyarázkodásban kiszáradt szájjal, köszönöm. Lassan elindultam a számítógép felé, hogy megnézzem levelezésemet. Hátha, igen. Hallottam, ahogy a villa koccan a kis piros lábason.
A könyvtárosnő ebédel éppen, gondoltam, s még mindig várja a nagy regényt, a leánykereskedőt, az oroszt, aki majd betoppan egyszer, s drámai üvöltéssel összedönti, felforgatja a molyette, poros, öreg könyvek reménytelen kartotékrendszerét.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése