T. S. (Thomas Stearns) ELIOT emlékére ...

1888 Szeptember 26. (121 éve történt) Megszületett T.S. Eliot amerikai származású, Nobel-díjas angol költő, drámaíró, kritikus (Macskák könyve, Gyilkosság a székesegyházban).

LITTLE GIDDING

I

Tavasz a tél közepén a sajátos évszak,
Örökös, bár alkonyattájt cseperészik,
Sarkvidék meg a trópusok között lebeg időtlen.
Mikor a kurta nappal a legragyogóbb, faggyal és lánggal
A rövid napfény fellobbantja a jeget, a tavacskák, árkok tetején,
Szélcsöndes hidegben, amely heve a szívnek,
És visszanyeri víztükörben
A szikrázást, mely vakít a kora délutánban.
S a rőzsetűznél vagy szenelőnél hevesebb izzás
Szítja a tompa szellemet: nem a szél, de a pünkösdi láng
Az év sötét idejében. Olvadás és dermedés között
A lélek nedvkeringése remeg. Se földszag,
Se bármi eleven szag. Ez a tavaszidő,
De nem az idő sorrendjében. Az élő sövényt most
Egy órára fehérbe vonja a hónak
Tünékeny virága, a nyárinál hirtelenebb
Virágzás, amely se bimbózik, se hervad,
Nem az élet szaporodása ez.
Hol a nyár, hol felfoghatatlan
Nullpontja a nyárnak?

Ha erre jönnél,
Azt az utat választva, melyet valószínűleg választanál,
Onnan, ahonnan elindulnál valószínűleg,
Ha erre jönnél, május idején, a sövényt megint
Fehérnek látnád, érzéki édességben.
És ugyanígy lenne a vándorút végén,
Ha éjszaka jönnél, mint bukott király,
Ha nappal jönnél, nem tudva miért jössz,
És ugyanígy lenne, ha letérve a göröngyös útról
Befordulnál a disznóól mögött az unalmas homlokzat és
A sírkő felé. S amiért jönni véltél,
Kagyló csak és a jelentés hüvelye,
Melyből a cél már csak akkor feslik ki, mikor beteljesül,
Ha egyáltalán. Vagy nem is volt célod,
Vagy a cél túl van a végponton, amelyet képzeltél magadnak
S változik is a beteljesülésben. Más helyek is vannak,
Azok is a világ végpontjai, némelyik a tenger állkapcsa közt,
Vagy egy sötét tó fölött, egy sivatagban, egy városban -
De ez a legközelebbi, térben és időben,
Most és Angliában.

Ha erre jönnél,
Bármelyik utat választva, bárhonnan indulva,
Bármely időben, bármelyik évszakban,
Mindig ugyanígy lenne: fel kéne függesztened
Véleményt meg fogalmat. Nem azért vagy itt, hogy igazolj,
Okulj vagy kiváncsiságodat kielégítsd
Vagy hírt vigyél. Azért vagy itt, hogy letérdelj
Ott, ahol az imának érvénye volt. És több az ima,
Mint szavak rendje, mint az imádkozó szellem
Éber foglalatossága, az imádkozó hangnak szólalása.
És amire a holtaknak nem volt szavuk, amíg éltek,
El tudják mondani most, hogy halottak. A holtak közlési módja
A tűznyelveké, túltesz az élő beszéden.
Ez a metszőpontja az időtlen pillanatnak,
Anglia és a seholsem. A soha és a mindig.

II

Egy öregúr kabátján hamufolt,
Csak ez maradt: elhamvadt rózsa volt.
Por száll a levegőbe:
Egy történet, befejeződve.
Belehelt por: ez volt a ház,
A fal, az egér, a faberakás.
A reménnyel, a kétségbeeséssel
A levegő együtt vész el.

Árvíz meg aszály:
Szenvedi a szem meg a száj.
Holt víz és holt föveny:
Melyiké lesz a győzelem?
Kárvallott szorgalomra
Tátog a talaj kiperzselt jonha,
Röhög, de szomoruan:
A földnek vége van.

A víz meg a tűz tör elő,
Hol város volt, gaz és legelő.
A víz meg a tűz veti gúnynak
Megtagadott áldozatunkat.
Víz és tűz ereje ront már
Az elhagyott kórus, az oltár
Szétkorhadt alapzatára.
Ez a víz meg a tűz halála.

Hajnal előtt a bizonytalan órán,
A szűnhetetlen éjszaka végetájt,
Visszatérő végén a végtelennek,
Mikor a lángnyelvű sötét galamb már
A horizontja alatt hazaszállt,
S holt levelek zörögtek, mint a bádog
Az aszfalton, hol nem hangzott egyéb,
A három füstölgő körzet között
Valaki jött, megállt, majd nekilódult,
Mintha felém hajtatna fémlevélként
A városi virradat vad szelétől.
S míg földresütött szemébe szögeztem
A kihívó pillantást, mely az első
Idegent fürkészi, az oszló homályban
Felém villant egy holt mester, akit már
Ismertem, elfeledtem, felidéztem,
S volt egy, volt sok: napszítta, barna arcból
Jól ismert, de azonosíthatatlan,
Összetett, meghitt kísértet szeme.
Kettős szerepet adtam hát, kiáltva
És hallva is, hogy más kiált: "Te itt?"
Bár nem voltunk. Én ugyanaz maradtam,
Tudtam mégis, valaki más vagyok -
S ő még képződő arc, de a szó elég volt,
Nyomába hívni a felismerést.
S a közös szélnek dőlten, idegenebbül,
Semhogy ne értsük egymást, összetartva
E sehol, sem előtte, sem utána
Találkozás metszőpont-idején
A járdát holt őrjáratban tapodtuk.
Szóltam: "Könnyű a csoda, amit érzek,
De könnyűség teremt csodát. Beszélj hát:
Tán érteni, emlékezni sem tudok már."
S ő: "Mért ismételjem teóriámat
S gondolatomat, melyet elfeledtél?
Ez mind jó volt valamire s elég volt.
Magadét is, kérd hogy mások megbocsássák,
Mint én kérlek, hogy jót-rosszat bocsáss meg.
Megettük az elmúlt évszak gyümölcsét,
S üres vödröt felrúg a jóllakott ló,
Tavalyi szó tavalyi nyelvbe illik
S a jövő évi szó új hangra vár.
De mint ahogy a nyugtot nem lelő
És vándor szellem könnyen közlekedhet
Az egymáshoz hasonult két világ közt,
Így lelek sosevélt szavakra, újra
Meglátni sosevélt utcák kövén,
Hogy testemet lehagytam messzi parton.
És mert a szó volt gondunk és a szó
Hajtott, a törzs nyelvét tisztába tenni,
És lélekben előre s hátra látni,
Fölfedem, mit hoz neked az öregkor,
Életed munkáját megkoronázni.
Előbb hunyó érzék varázstalan
Borongását, mely mást nem is ígér, csak
Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét,
Hogy test és lélek kettéhullni kezd.
Majd tudva-tehetetlenül dühöngést
Emberi tébolyon s a szívbetépő
Nevetést azon, ami már nem mulattat.
S végül a kínt: újra lejátszani
Mindent, amit tettél s éltél; a későn
Feltárult indítékok szégyenét,
S a tudást: mit tettél rosszul s rontva mást is,
S hittél erénynek. Akkor a bolondok
Tetszése éget, s mocskol a dicsőség.
A csüggedt szellem rosszból rosszba romlik.
Ha nem újítja az a tisztító tűz,
Hol mértékre kell lépned, mintha táncban."
Hajnal hasadt. A torzult utcasarkon
Magamra hagyott, ez volt búcsuja,
Aztán elmúlt a sziréna szavára.

III

Van három állapot, látszatra gyakorta hasonló,
Mégis merőben más, ugyanegy sövényen virágzik:
Ragaszkodás az énhez és dolgokhoz és személyekhez, eloldódás
Az éntől és dolgoktól és személyektől;
s növekedve közöttük, a közöny,
Hasonlít a másik kettőhöz, ahogy a halál hasonlít az élethez,
Lévén két lét között - virágtalanul
A csalán meg az árvacsalán közt. Az emlékezet haszna
A szabadulás - nem kevesebb szerelem, de kiterjedése
A szerelemnek a vágyakozáson túl, és így szabadulás
A jövőtől meg a múlttól is. Így a hazaszeretet azzal
Kezdődik, ha ragaszkodunk a saját tevékenységünk területéhez,
S oda jut, hogy e tevékenység már nem túl fontos minekünk sem,
Bár sose közömbös. A történelem lehet szolgaság,
A történelem lehet szabadság. Nézd, hogy tűnnek el
Az arcok és helyek, az énnel, amely tőle telhetőleg szerette őket,
És megújulnak és átlényegülnek egy más szövevényben.

A Bűn az Elkerülhetetlen,
De minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul.
Ha visszagondolok e helyre
S azokra, kik nem éppen példaképek,
Kikhez közvetlen kapcsolat se köt,
De vannak köztük különös szellemek,
S egy közös szellem érintette őket,
S egyesültek a harcban, mely elválasztotta őket;
Ha egy király estéjére gondolok,
S három férfira s másokra a vérpadon,
S néhányra, kik meghaltak elhagyottan,
Másféle, itt és idegenben,
S egyre, ki meghalt megvakulva, némán,
Miért is ünnepeljük a holtakat
Inkább, mintsem a most halókat?
Nem harang ez, mely visszafelé zeng,
Nem is ráolvasás
Felidézi egy Rózsa szellemét.
Nem szíthatunk fel régi pártviszályt,
Nem éleszthetjük fel a régi politikákat,
Nem szegődhetünk egy antik dob nyomába.
Ezek a férfiak meg akik szembeszegültek velük
És azok, akikkel ők szembeszegültek,
Elfogadták a csönd nagy alkotmányát
S egyetlen pártba gyűltek össze.
A szerencsésektől bármit is örököltünk,
A legyőzöttektől is ránk maradt,
Amit ránk hagyhattak: ez az a jelkép,
Mely tökéletesült a halálban.
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha megtisztul az indíték
Könyörgésünk talajában.

IV

Galamb leszáll, leget hasít
A félelmetes fényü tűzzel,
Melyből lángnyelvek hirdetik,
Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.
Nincs más remény, csak ez segít -
Válassz: a máglya vagy a máglya -
A lángtól megválthat a lángja.

Ki gyötör így? A Szeretet.
Furcsa Név - ez fog kínba minket,
Mert az ő keze szövi ezt
A tűztől tűrhetetlen inget.
Ne is reméld, hogy leveted -
Ha élsz, lélegzel, ez az ára:
A lángra juthatsz, vagy a lángra.

V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,
És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.
A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat
És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés
Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,
Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata
Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,
Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen
Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban
Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában
A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár