JAMES JOYCE - Eveline

Frank tréfából Babukának hívta. Először csak izgalmas volt, hogy van egy fiúja, de aztán megszerette.

Ült az ablaknál, és figyelte, mint árasztja el az este az utcát. Fejét a függönyre hajtotta, orrában érezte a poros kreton illatát. Fáradt volt. Alig jártak az utcán. A férfi, az utolsó házból, hazafelé tartott, Eveline hallotta, amint léptei végigkopognak a betonjárdán, és csikorognak később a salakúton, az új vörös házak előtt. Valamikor rét terült el ott, megszokott játszóhelye a környékbeli gyerekeknek. Aztán megvette a rétet egy belfasti ember, és házakat épített rá - nem olyanokat, mint az ő kicsi, barna házaik, hanem csillogó tetejű, ragyogó téglaházakat. Az utcabeli gyerekek együtt szoktak játszani azon a réten - a Devine-, a Water-, a Dunn-gyerekek, a kicsi Keogh, a béna, ő maga és testvérei. Ernest persze sohasem játszott: rég kinőtt már abból. Apja gyakran zavarta haza őket a rétről kökényfa botjával, de a kicsi Keogh rendszerint résen állt, és elkiáltotta magát, ha jönni látta Eveline apját. Mégis, akkoriban milyen boldogok voltak! Akkoriban apja sem volt olyan nagyon rossz, és még az anyja is élt. Elmúlt. Azóta ő is, testvérei is felnőttek, anyja meghalt. Tizzie Dunn is halott már, és Waterék visszamentek Angliába. Minden változik. És most ő is elmegy innen, mint a többiek, elhagyja az otthont. Otthon! Körülnézett a szobában. Szemügyre vette az ismerős tárgyakat, amelyeket hosszú évek óta hetente leporol és tűnődik közben, honnan az ördögből jön ez a sok por. Talán sosem fogja még egyszer viszontlátni ezeket az ismerős tárgyakat, pedig még csak nem is álmodta, hogy valaha is megválik tőlük. És a hosszú évek során sem tudta meg annak a papnak a nevét, akinek sárguló fényképe ott függ a törött harmónium fölött a falon, a színes nyomású fogadalmak mellett, amelyeket Alacoque Boldog Mária-Margitnak tettek valamikor. A pap apjának volt valaha iskolatársa. Ha látogatónak mutatta a fényképet, csak futólag megjegyezte: ― Jelenleg Melbourne-ben van. Belenyugodott, hogy elmegy, elhagyja otthonát. Jól teszi vajon? Megpróbálta minden oldalról mérlegelni a kérdést. Otthon, akárhogy is, tető van a feje fölött, és van mit ennie; körülötte azok, akiket egész életében maga körül tudott. Persze, keményen kellett dolgoznia a ház körül és az üzletben is. Mit szólnak az áruházban, ha megtudják, hogy megszökött egy fiúval? Bolond volt, mondják talán; és helyét hirdetés útján betöltik. Gavon kisasszony boldog lesz. Gavon kisasszony mindig szúrt rajta egyet, ha csak tudott, különösképp mások előtt. ― Hill kisasszony, nem látja, hogy magára várnak a hölgyek? ― Vidámabban, Hill kisasszony, kérem. Az biztos, hogy nem sok könnye fog kihullni az áruház után. Új otthonában, a távoli, ismeretlen országban majd másként lesz. Férjhez megy - ő, Eveline. Tisztelettel bánnak vele az emberek. Nem úgy, mint régen az anyjával. Néha még most is megijedt attól, hogy az apja gorombáskodni talál vele, bár már betöltötte a tizenkilencet. A remegést és a szívdobogást is ettől kapta. Amikor idősebbek lettek, apja sohasem bántotta, mint Ernestet és Harryt, mert ő lány volt; de később fenyegetőzni kezdett, és azt mondogatta, hogy amit érte tett, azt csupán halott anyja kedvéért tette. És most nincs senki oltalmazója. Ernest halott, és Harry, aki templomdíszítésben utazik, alig van otthon, járja az országot. Aztán meg a szombat esti egyhangú civódások a pénzért mondhatatlanul megviselték. Mindig hazaadta egész fizetését, hét shillinget, és Harry is mindig hazaküldött, amennyit csak tudott, de apjától keserves volt pénzt kicsikarni. Hogy elherdálja a pénzt, hogy nem tud beosztással élni, hogy esze ágában sincs keservesen keresett pénzét azért odaadni, hogy ő kiszórja az ablakon, hajtogatta egyre, és még mást is, mert szombat esténként nagyon gonoszul bánt vele. A végén aztán mégis oda szokta adni a pénzt, de megkérdi, vajon nincs-e szándékában megvásárolni a vasárnapi ebédhez valót. Akkor rohanni kell, ahogy csak bír, hogy be tudjon vásárolni. Fekete bőrtárcáját szorosan ölébe szorítja, úgy könyököl utat magának a tömegben, és későn ér haza, élelemmel megrakodva. Keményen kell dolgoznia, hogy a házat rendben tudja tartani, hogy a két gyerek, aki a gondjaira maradt, időben iskolába menjen és időben étkezzen. Nehéz munka volt - de most, hogy válni készül tőle, majdnem vonzónak találta. Új életet kezd majd Frankkal. Frank nagyon kedves, férfias, nyíltszívű. Elmegy majd vele az éjszakai hajón, felesége lesz, együtt fognak élni Buenos Airesben, a férfi otthonában, amely őrá vár. Milyen jól emlékezett első találkozásukra! Frank egy főutcai házban bérelt lakást, ő is gyakran ellátogatott oda, mintha csak egy-két héttel ezelőtt lett volna. Frank a kapuban állt, csúcsos sapkája tarkójára lökve, haja bronz-arcába hullott. Aztán összeismerkedtek. Az áruház előtt szokta várni minden este, és hazakísérte. Megnézték együtt a "Cigánylány"-t, és ő mámorosan ült Frank mellett a színház egy eddig ismeretlen részén. Frank borzasztóan szerette a zenét, és valami kicsit énekelni is tudott. Mindenki tudta már, hogy Frank udvarol neki, és amikor azt a nótát énekelte, amelyben a lány egy tengerészt szeret, Eveline mindig jóleső zavart érzett. Frank tréfából Babukának hívta. Először csak izgalmas volt, hogy van egy fiúja, de aztán megszerette. Messzi országokról tudott meséket. Mint hajósinas kezdte, havi egy fontért, az Allan Társaság egyik hajóján, amely Kanadába járt. Elmondta neki a hajók neveit, amelyeken szolgált, és különböző beosztásait. Áthajózott a Magellán szoroson, és szörnyű történeteket mesélt a patagónokról. Végül Buenos Airesben telepedett meg, mondta, és most átruccant az óhazába, egy kis szabadságra. Természetesen apa rájött a dologra, és megtiltotta, hogy szóba álljon vele. ― Ismerem én ezeket a tengeri patkányokat - mondotta. Egyik nap apa összeveszett Frankkal, és ezután titokban kellett találkozniok. Sűrűsödött az utcán az este. Az ölében tartott két levél fehér foltja elmosódott. Az egyik Harrynak szólt, a másik apjának. Ernest volt a kedvence, de Harryt is szerette: észrevette, mennyire megöregedett apja az utóbbi időben; biztosan hiányozni fog majd neki. Néha nagyon kedves tud lenni. Nem is olyan régen, amikor egy napra ágyban kellett maradnia, apja felolvasott egy rémregényt, és pirítóst is csinált neki a tűzhelyen. Máskor meg, amikor még anyja is élt, mindnyájan kirándultak a Howth-hegyre. Eszébe jutott, hogy apa fölvette anya kalapját, hogy a gyerekeket megnevettesse. Már nem futotta volna idejéből, de fejét a függönyre hajtva továbbra is ott ült az ablaknál, és beszívta a poros kreton illatát. Messze, lenn az utcán, verkli szólt. Különös, hogy eljön az éjszaka is, amikor emlékeznie kell majd anyjának tett ígéretére, hogy rendben fogja tartani a házat, amíg csak erejéből futja. Anyja utolsó éjszakája jutott eszébe; ismét a szűk, sötét szobában volt, és aztán a szomorú olasz dallam szűrődött be. A verklist elküldték, és adtak neki hat pennyt. Emlékezett apjára, hogy merev léptekkel visszajött a betegszobába, és így szólt: ― Átkozott olaszok! Hova el nem jönnek! Elmerengett anyja életének szánalmas képein, és rátelepedett a végső tébolyban záruló elnyűtt önfeláldozások bűvölete. Megremegett, és újra hallotta halott anyja hangját, amint tébolyult kitartással mondogatja szüntelen: ― Derevaun Szeraun! Derevaun Szeraun! Hirtelen rátört a rémület. Talpra ugrott. Menekülni! Menekülni kell! Frank talán megmentheti. Életet kap tőle, szerelmet is talán. Élni akar. Miért legyen boldogtalan? Joga van a boldogsághoz. Frank a karjaiba fogja majd, szorosan a karjaiba. Meg fogja menteni. A North Wall-i hajóállomáson ácsorogtak a hullámzó tömegben. Frank fogta a karját, és ő tudta, hogy hozzá beszél, újra meg újra mond valamit az átkelésről. Az állomás tele volt barna poggyászos katonákkal. A váróterem tárt ajtaján át szemébe villant a hajó fekete tömege, amint kivilágított ablakaival a rakpart mellett tornyosult. Nem válaszolt. Érezte, hogy arca sápadt, hideg, és Istenhez imádkozott: vezesse ki nyomorúsága útvesztőiből, mutassa meg neki, mi a kötelessége. A hajó hosszú, bánatos füttyöt fújt a ködbe. Ha elmegy, holnap már a tengeren lesz Frankkal, Buenos Aires felé hajózik. Jegyük már megvan. Visszaléphet azok után, amit a férfi érte tett? Nyomorúságában egész teste émelygett, ajka néma, forró imában remegett. A csengő hangja szívébe jajdult. Érezte, hogy Frank megragadja a kezét. ― Gyere! A világ minden tengere ostromolta azt a talpalatnyi helyet, ahol állt. Frank egyenest nekiviszi a mélynek. Belefojtja. Mindkét kezével megragadta a vaskorlátot. ― Gyere! Nem! Nem! Nem! Lehetetlen. Keze őrülten szorította a korlátot. A tengerek közt vergődő sikolya szállt. ― Eveline! Evvy! Frank a korlát mögé sodródott és szólongatta. Rákiáltottak, hogy menjen tovább, de ő csak hívta, egyre hívta. Eveline feléje fordította fehér arcát, megadón, mint egy tehetetlen állat. Szemében jele se villant szerelemnek, búcsúnak, felismerésnek.


Forrás: James Joyce, Dublini emberek, Orpheusz Kiadó, 2000. Papp Zoltán fordítása