A csodatévő szabály

Gondolj arra, hogy a partnerednek esetleg egyáltalában nincs igaza, de ő nem ezt hiszi. Ne szidd tehát, hiszen ezt minden ostoba megteheti. Inkább próbáld megérteni. Csak bölcs, türelmes, kivételes ember képes rá.

Bizonyosan van valami oka annak, amiért a másik úgy gondolkodik és cselekszik. Kutasd ezt a rejtett okot - és kezedben lesz cselekedeteinek, talán egész egyéniségének a kulcsa. Törekedj komolyan arra, hogy az ő helyébe képzeld magad! Sok időt és kellemetlenséget takaríthatsz meg, ha megkérded önmagadtól, mit éreznél, mit tennél az ő helyében. Ha kíváncsiak vagyunk az okra, a hatás sem lesz olyan kellemetlen. Ez a módja, hogy egyre ügyesebben bánj az emberekkel. "Állj meg egy percre - mondja Kenneth M. Goode Hogyan keressünk többet mások segítségével című könyvében -, állj meg egy percre, és hasonlítsd össze a saját dolgaid iránti eleven érdeklődésedet azzal az enyhe unalommal, amelyet másokéi iránt érzel. De mindenki így van vele! Ha tudomásul veszed, akkor - Lincoln és Theodore Roosevelt szellemében - megszerezted azt a szilárd alapot, amely (a börtönőrén kívül) bármiféle foglalkozásra képesít: hogy ti. akkor tudsz az emberekkel ügyesen bánni, ha rokonszenvvel kezeled mások szempontjait." Évek óta az a pihenésem, hogy a lakásom közelében lévő ligetben sétálok és lovagolok. Mint a régi Gallia pogány papjai, valósággal imádom a tölgyfákat; így hát évről évre kétségbeesve látom, hogy a fiatal fákat mint pusztítják gondatlanságból okozott tüzek. Ezeket nem a dohányosok okozzák, hanem csaknem minden esetben fiatal fiúk, akik azért járnak a parkban, hogy táborozzanak, és közben megfőzzék a maguk ebédjét a fák alatt. Néha akkorák ezek a tüzek, hogy a tűzoltóknak kell eloltaniuk. Volt egy tábla a park szélén, amely mindenkit figyelmeztetett, hogy börtönbüntetés terhe mellett tilos tüzet gyújtani; a tábla azonban a park legkevésbé forgalmas helyén állt, , és kevés fiú látta. Egy lovasrendőr vigyázott a parkra; ő azonban nem vette túl komolyan a kötelességét, és a tűzesetek évről évre megismétlődtek. Egy alkalommal az egyik közeli rendőrhöz futottam és figyelmeztettem, hogy a park egy részében tűz van, amely gyorsan terjed, és kértem, hogy értesítse a tűzoltóságot; hidegvérűen azt közölte, hogy nem az ő dolga, mert nem az ő területén történt! Kétségbe voltam esve, amikor tehát ezután lovagolni mentem, mint önjelölt egyszemélyes "bizottság" igyekeztem megvédeni a közvagyont. Kezdetben - attól félek - meg sem kíséreltem, hogy megértsem a fiúk szempontját. Valahányszor tüzet láttam a fák alatt, annyira bántott a dolog, annyira szerettem volna jót tenni, hogy persze rosszat cselekedtem. Odalovagoltam a fiúkhoz, figyelmeztettem őket, hogy a tűzgyújtásért börtönbe juthatnak, és fensőséges hangon parancsot adtam az oltásra; ha nem engedelmeskedtek, latartóztatással fenyegettem meg őket. Végeredményben csak magamat nyugtattam meg, anélkül, hogy beleéltem volna magam a fiúk helyzetébe. Mi volt az eredmény? A fiúk engedelmeskedtek - mogorván és dühösen. Amikor látótávolságon kívülre kerültem, valószínűleg újra tüzet gyújtottak - és szerették volna az egész parkot felégetni. Az évek múltával, azt hiszem, valamivel többet tudtam meg az emberekkel való bánásmódról, tapintatosabb lettem, és kifejlődött a hajlamom, hogy a másik szemszögéből is lássam a dolgokat. Nem adtam tehát parancsot többé, hanem így fogtam hozzá: Adjisten fiúk, mi lesz vacsorára? Én is szerettem tüzet rakni fiatal koromban, sőt ma is szeretek. Hanem tudjátok, ez nagyon veszélyes itt a parkban. Tudom, hogy ti senkinek sem akartok kárt okozni, de mások nem ilyen óvatosak, és nem oltják el a tüzet, amikor hazamennek, aztán a láng elharapózik a száraz avarban, és elpusztítja a fákat. Nem is lennének már itt fák, ha nem vigyáznánk rájuk. Titeket becsukhatnak, amiért tüzet raktok, de nem akarok fenyegetőzni, és nem akarom elrontani a mulatságotokat. Örülök, hogy jól érzitek magatokat; de kérlek, hogy kotorjátok félre a leveleket a tűztől, most azonnal. Még mielőtt elmentek, takarjátok be egy csomó földdel a parazsat. És ha legközelebb kijöttök, nem raknátok tüzet inkább a dombon túl, amott a homokgödörben? Ott semmi bajt nem okozhat ... Köszönöm fiúk. Jó mulatást! Ennek a beszédnek már volt hatása! Elértem vele, hogy a fiúk segíteni akartak. Nem morogtak, nem dühöngtek - hiszen senki sem kényszerítette őket arra, hogy parancsokat teljesítsenek. Senki sem bántotta a büszkeségüket. Jobban érezté magukat, és én is, mert a dolgot az ő szempontjukból egyengettem. Ha legközelebb bárkit arra akarsz kérni, hogy oltsa el a tüzet, vagy vásárolj egy bizonyod tisztítószert, vagy adjon ötven dollárt a Vöröskeresztnek: várj egy kicsit, csukd be a szemed, és próbáld meg átgondolni az ügyet az ő szempontjukból. Kérdezd meg önmagadtól: "Miért akarná megtenni?" Igaz, hogy ez némi időbe kerül; de barátokat szerzel, és jobbak lesznek eredményeid, méghozzá kevesebb súrlódással és kellemetlenséggel. A harvardi kereskedelmi iskola igazgatója, Donham, ezt mondta egyszer: "Inkább sétálnék két óra hosszat fel és alá valakivel az iroda előtt, minthogy úgy lépjek be hozzá, hogy nem tudom pontosan, mit fogok mondani, és - érdekeit és céljait ismerve - ő mit válaszol." Ez annyira fontos, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért dőlt betűkkel is megismétlem: "Inkább sétálnék két óra hosszat fel és alá valakivel az iroda előtt, minthogy úgy lépjek be hozzá, hogy nem tudom pontosan, mit fogok mondani, és - érdekeit és céljait ismerve - ő mit válaszol." Ha e könyv elolvasásának csak eredménye lenne - az, hogy az olvasóban megnőne a hajlam a mások fejével való gondolkodásra és egyszerre tudná nézni a dolgokat mindkettőjük szempontjából, ha az olvasó csak ezt az egy dolgot is szívleli meg, munkám már akkor is pályafutásának egyik mérföldkövét jelentheti.
A nyolcadik szabály:

A DOLGOKAT FŐKÉNT A MÁSIK SZEMPONTJÁBÓL NÉZD!


Felhasznált irodalom: Dale Carnegie: Sikerkalauz (221-225. oldal) – Minerva, Budapest, 1989