Tompa Mihály verseiből ...

1817 Szeptember 28. (192 éve történt)

Megszületett Tompa Mihály költő, a népi-nemzeti irányzat egyik legjelentősebb képviselője, akadémikus (Új Simeon).

1845-től Pesten jogot hallgatott, majd Miskolcon letette a papi vizsgát és Bején lett pap, 1851-től haláláig Hanván nevű községben működött. Írásaival lelkesen szolgálta a forradalom és a szabadságharc ügyét, de költészetében megszólalt a családi élet örömeinek és gondjainak sokféle változata is. A szabadságharc bukása után eleinte nyíltan fejezte ki a nemzeti fájdalmat: A gólyóhoz, Pusztán, Levél egy kibujdosott barátom után. Később a cenzúra arra késztette, hogy képes beszédben, allegóriákban, rejtett értelmű költeményekben szóljon nemzetéhez: A madár fiaihoz, Télben, Új Simeon, A sebzett szarvas. Élete végéig hirdette a nemzeti függetlenség eszméjét, elutasította a kiegyezést. Szoros barátság fűzte Arany Jánoshoz.

LÍRAI KÖLTEMÉNYEK

1840

NÉPDALOK.

I.

Tél után jön a tavasz,
Ma már a lány mind ravasz;
Szembe, mondja, hogy szeret,
Hátad mögött kinevet, -

A minap hogy az erdőn
Szembe jött a szeretőm,
Csókot kértem, nem adott,
Még meg is haragudott.

Megállj leány, a nyáron
Meg nem látsz a határon,
Tiszán, Dunán átmegyek,
Hogy rajtad boszút vegyek.

Majd meglátod jó Maris,
Megcsókolnál százszor is,
Sirva kéred az eget,
Hozzon vissza engemet.

El is ment a jó legény,
De megjárta ám szegény:
A lány úgy megsiratta,
Hogy kezét másnak adta.

II.

Süt már a nap melege,
Megyen a Tisza jege,
A kikelet közelít,
Mindent örömre derít.

Virítnak a virágok,
Örülnek a leányok;
De én nem bánnám, ha már
Itt volna a meleg nyár;

Aztán ha tél kerülne,
A szivem is örülne,
Mert farsangon, ha hó lesz,
Rózsám, tudom, hogy elvesz.

III.

Kis ház előtt eperfa áll,
Alatta szép lány sirdogál,
Már az éjfélt elhaladta,
Mégis sír az isten-adta.

Ne sirj Maris, felejtsd el őt,
Találsz te még szebb szeretőt;
Hogy elhagyott a csapodár,
Azért bizom könyezni kár.

Én is egykor leány-fővel
Megjártam sok szeretővel;
Előbb mindig beteg lettem,
Utoljára föl se vettem.

POSTADAL.

Zárt szobában, únalom közt,
Mig sok ember tespedez,
És szemétől a komor fal
Annyi szépet elfedez:
Völgyek, erdők és folyók közt
Vígan hajtok addig én!
És örömet nyujt az élet
A természet nyilt ölén.

Víg danára nyílik ajkam,
S merre hajtok, száz szekér
- Postasípom nyers dalára, -
Mind utat nyit, mind kitér.
Úti táskám rejtekéből
Bú, remény csak úgy repűl,
Jövetemre sok vidám arc
Elborúl, sok felderűl.

Sok szülét, rokont, barátot,
Édesen megnyugtatok;
Messze földről ennek, annak
Szíves óhajtást hozok.
A sohajtó lányka keble
Boldog érzelmekre kél,
Ha táskámban kedvesétől
Van egy édes kis levél.

A pazar fiú reménnyel
S nyugtalan vár énreám:
Mert a rég várt örökséget
Érkeztemmel kapja tán;
S mindezekre semmi gondom...!
Dudorászva dalra dalt!
Vígan hajtok, nem cserélek
Sok emberrel hívatalt.

VÍZ-DAL.

Agyzavaró bor félre előlem!
Életadó fris víz italom,
Tőle vidúl a lankadozó test,
Tőle nyer éltet játszi dalom.

Míg sokat a bús pince-homályban
Vészteli kedv kap karjaira:
Én leterűlök szomjamat oltó
Hűs patak árnyas partjaira;

Ott az ujító nedvet iszom; majd
Benne füresztem tagjaimat;
Csöppjeitől a víg elevenség
Szállja meg izzadt homlokomat.

Fellobog a bor lángerejétől
A kizsarolt kedv s életerő,
És e becses kincs égve enyészik,
Unt napokon bajt hozva elő;

Tiszta vizemtől éber az elme,
S vídor egészség futja erem;
Gyógyszerem a víz, tőle hanyatló
Életerőmet visszanyerem.

Látom, esőtől éledez a tér,
Díszkoszorút nyer fű, fa, virág,
Tőle tenyészik s hozza gyümölcsét
A kikiáltott hírü borág.

Nékem is - a szép májusi reggel
Messze lakomtúl hogyha kicsal -
Erdei forrás tiszta öléből
Kéjeket ád a biztos ital.

Munka ha fáraszt s nyári melegben
Hő ajakimhoz vágyva viszem,
A Tokaj ormán szűrt csodanedvet,
S véle barátit, csak nevetem.

Habkebelű lány! nézd, mi sietve
Fut le előttünk a patak-ár,
Tölts poharamba tiszta vizébül,
Míg zivatartól nem lepi sár.

Rózsakorú lány! így fut az élet,
Szedni siessünk báj-örömit,
Folyja el ajkam csókjaid árja,
Hogyha szerelmem lángja hevít.

KANDALLÓ-DAL.

Künn a télnek vad viharja
Futja bé a láthatárt,
Ércfagyával minden élet
Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél
Vídor érzet karja vár,
A sötét bút elröpíti
Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál
Mérgesen a puszta-szél:
Kandallóm nyájas tüzénél
Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra
Táplaszert, ha hamvadoz,
És közel vonúlok annak
Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben
Enyhet ad belérzete,
Csöndes az, bár sújtsa porba
Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán
Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját
Rejti a szív; mindenik
Balga vagy jó tettek által
Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat,
S a galád bűn benne lel.
Ember, őrizd! - drága kincsed
A mocsoktalan kebel.

Engem - hála végzetemnek! -
Nem kinoz kül- s belvihar,
És letünt életkoromnak
Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors,
Nem nyilik panaszra szám,
Kandallóm előtt derülten
Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen
Nagyvilági csalfa fény.
Ámde békém lágy öléről
Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak
Helyzetem kimért körén:
Kincsre, fényre nem sovárgva
Enmagamba' boldog én.

Kívül a tágas természet
Sápadt arcán nincs virány;
Árva a völgy, lombok árnyin
Nem dalol víg csalogány;
És - ki hinné? - szűk körömben
Bájoló tavasz virul
S int felém, a rám mosolygó
Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;
S míg alatta csöndesen
A kifáradt élet álom
Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben
Víg barátok hangja zeng;
S tölt pohárunk egybehangzó
Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés
Szent tüzétül összeforrt
Tetterő a szétvonásra
Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság,
Földi létünk fűszere!
S véle a bor, búcsatákon
Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja
Futja bé a láthatárt,
S a tavasz virágözönnel
Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz
S játszi lángja verje szét
A körűlem tornyosúló,
Kedvölő bú fellegét.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár