Szabó Ernő: A vikingek keleti irányú terjeszkedése (I. rész)

A 8. század végén földindulásszerű változás indult el egész Európában. A vikingek kimozdultak a skandináv területeikről és a korábbiakhoz képest gyökeresen új módszereket alkalmaztak. A forrásokban ebben az időszakban már elkülöníthetők a norvégok, a dánok és a svédek. Az első kettő működési tere nyugat, a svédeké kelet volt. Működés alatt egyaránt érthetünk kalózkodást és rablást, de kereskedést is. Ezek a hajósok a kínálkozó lehetőségek szerint könnyen átvedlettek rablóból kereskedővé, vagy megfordítva. A norvégok a 8. század végétől Skóciában és Írországban nemcsak fosztogattak, hanem le is települtek. A dánok ugyanezt tették Angliában és a Nyugati-Frank Királyságban. A svédek az oroszországi folyókon eljutottak a Fekete- és a Kaszpi-tengerig, onnan pedig Bizáncba és Bagdadba.

A vikingek terjeszkedése

Felmerül a kérdés, hogy melyek voltak azok a belső tényezők, amelyek arra kényszeríttették a vikingeket, hogy hajóra szállva több mint két évszázadon át rablóhadjáratokat indítsanak? Johannes Brondsted „A vikingek” című munkájában hét okot különböztet meg, amelyek az egyes elméletek szerint a vikingek kirajzásához vezettek: túlnépesedés, belső egyenetlenségek, társadalmi különbségek, külföldi nyomás, időjárási katasztrófa, kereskedelmi viszonyok és a viking életmód. Nyilvánvaló, hogy nem egyetlen tényező működött közre, az egyes elméletek hívei sem ezen vitatkoznak, hanem azon, hogy melyik tényező játszotta a meghatározó szerepet. A különböző értelmezések tengerében szinte szimbolikus erejű az is, hogy még a viking szó jelentését is különbözőképpen, a saját gondolatmenetükhöz igazítva fogalmazzák meg az egyes iskolák képviselői (wik = piac- és vásározóhely, vig = harc, háború…). A viking portyák céljai tekintetében már kevesebb a nézeteltérés, Askeberg svéd tudós négyes osztályozása széleskörben elfogadott, ezzel találkozhatunk az „Európa a korai középkorban” című átfogó magyar munkában is. A célok tehát: 1. egyének által végrehajtott kalózportyák, 2. politikai expedíciók, 3. gyarmatosító hadjáratok, 4. kereskedelmi behatolás. Természetesen az effajta felosztás nem használható általánosan, a portyák közül soknak kétségtelenül vegyes indítékai voltak.

Az egyes skandináv országoknak a viking portyák során játszott szerepét mindenütt földrajzi tényezők határozták meg. A Skandináv-félszigetet közepén kettévágja a Křlen hegy hosszú vonulata, letelepedés szempontjából az országot két, keletre és nyugatra tekintő részre osztja. Nyilvánvalóan a keletre néző Svédország lett a keleti terjeszkedés kiindulópontja. A 8. században Svédországot az különböztette meg Dániától és Norvégiától, hogy Svédország már szervezett hatalomnak számított, eléggé erős volt ahhoz, hogy határain túl gyarmatosító illetve kereskedelmi vállalkozásokba fogjon.

A svear nép területét részben Lettország és Észtország, részben pedig a messzi Kelet, a Ladoga- és Onyega-tavak déli partjai felé terjesztette ki. A balti-tengeri hadjáratok kiindulópontja Uppland, valamint Gotland sziget volt. Ha ezeket az akciókat viking rablóhadjáratoknak tekintjük, akkor világos, hogy a svédek már jóval a dánok és a norvégok előtt megkezdték terjeszkedésüket. A balti térség partvidéki régióiból már a 7. század végéről, 8. század elejéről datálhatók leletek, melyek svéd jelenlétet mutatnak. A svéd vikingek kezdetleges kereskedelmi állomásokat létesítettek a Balti-tenger déli és keleti medencéjében és rendszeres járadékot szedtek a környező népektől, melyeknek fiait sokszor rabszolgának hurcolták. Utóbbi ellentmond annak az elméletnek, mely szerint a svéd vikingek békésebb természetűek lettek volna norvég és dán társaiknál, ennek cáfolatára későbbiekben forrásunk is jó például szolgál. A svéd vikingek, akiket a szláv területeken varégoknak neveznek, nem nagyon merészkedtek ezeken a közösségeken túl a Balti-tenger keleti felében a 8. század második feléig, amikor is arab kereskedők tűntek fel a térségben, akik rengeteg ezüstpénzt hoztak magukkal. Az északi emberek számára, akik nem rendelkeztek saját ezüstforrásokkal, ennél nagyobb vonzerő nem is volt elképzelhető. Hamarosan viking hajókaravánok indultak útra az új piacok felé.

Rurik

A varégok felfegyverzett távolsági kereskedőkből álló csoportjainak célja inkább kereskedelmi jellegű volt, szemben a nyugati felé terjeszkedő társaikkal, akik gyarmatosító szándékkal bontottak vitorlát. A folyók mentén, amerre a kereskedelmi utak vezettek a varégok telepeket létesítettek. A kolóniákon, illetve a stratégiailag fontos pontokon fegyveresekkel biztosították maguknak a kereskedelmi út feletti ellenőrzést. Ezek a pontok később kereskedelmi lerakatokká, illetve csomópontokká bővültek. Így a kereskedelmi célú terjeszkedés mégis kolonizációs jelleget öltött, mindez azonban nem volt olyan értelemben gyarmatosítás, hogy a svédek elvették volna a földet az őslakosoktól, hogy állandó jelleggel letelepedjenek rajta. Szándékuk inkább az volt, hogy -akár erőszakkal is- vásárhelyeket, kereskedő központokat összekötő kereskedelmi utakat alapítsanak, és e piacok azután alkalmasint városokká fejlődjenek.
A varégok, miután átkeltek Finn-öblön, felhajóztak a Volkhov-folyón az Ilmeny-tóba, ahol találtak egy megfelelő szigetet. Ott egy települést építettek fel, ami végül Novgorod városává nőtt. Terjeszkedésük során egymáshoz lazán kapcsolódó finn és szláv törzsekkel találkoztak, amelyek a politikai homogenitás legcsekélyebb jelét sem mutatták. Megjelenésük katalizátorként hatott a térség életére. A 12. század elején lejegyzett hagyomány szerint egymással harcban álló szláv törzsek arra kérték Rurik viking törzsfőt és Sineus meg Truvor nevű testvéreit, hogy vegyék át az uralmat felettük és teremtsenek rendet közöttük. A testvérek beleegyeztek és három hercegséget alapítottak. Valamikor 862 után Sineus és Truvor meghalt, így Rurikra maradt az egész vidék irányítása a Volkhov-folyó fölötti királyi várából. A Rurik erődje körül létrejövő Novgorod (Új város), az ún. Rusz kulcsfontosságú erősségévé nőtte ki magát. A hagyomány számos mondai-népmesei elemet tartalmaz, de valóságtartalma is van. Rurik dinasztiájából fejedelmek, majd cárok kerültek ki egészen a tizenhatodik század végéig.

A varégok Novgorodból hatoltak be fokozatosan dél felé a nagy vízi utakon: a Volgán a Kaszpi-tengerre, a Dnyeperen a Fekete-tengerre. Az előbbi út a harcias bolgárok és kazárok országán át vezetett, az utóbbi különböző szláv törzsek területén keresztül, amelyek a kazár birodalom északnyugati peremén laktak és a kazárok adófizetői voltak. Úgy látszik, ezek a szlávok nyilvánvalóan félénkebb alkatúak voltak, mint a Volga mellett lakó türk szomszédaik, és így a skandináv rablók prédái lettek. Végül is ez magyarázza, hogy a varégok veszélyes vízesései ellenére a Dnyepert részesítették előnyben a Volgával és a Donnal szemben. A Dnyeper mentén délre húzódva, újabb központjaikat Gnyezdovoban, Szmolenszkben, majd Kijevben rendezték be.
A 9. században megalapított államuk nevének, a Rusz szónak eredeztetése a vitás kérdések közé tartozik. Filológiai szempontból egyaránt találkozunk skandináv, délorosz, finn, balti szláv, gót, kazár, litván, szarmata stb. értelmezéssel és megfejtéssel, a vita még ma sem zárult le. A Rusz alapításának körülményeiről, Oroszország etnikai eredetéről is komoly vita folyt korábban. A korábbi nézetek két csoportra bonthatók: a varégok államlapító szerepét hangsúlyozó ún. normannista elmélet, és az annak különféle mozzanatait kétségbe vonó antinormannista elmélet. Mára a kétévszázados vita eldőlni látszik: egy mérsékelt normannista elmélet uralja a nyugati történetírást, amelynek legfőbb gondolatai lassan gyökeret vernek az orosz történettudományban is. A normann-varégok kelet-európai jelenlétét és államalkotó részvételét a Rusz létrejöttében nem lehet tagadni, hiszen a források ezt egyértelműen igazolják, ugyanúgy a szlávok sem rekeszthetőek ki az államalkotás folyamatából.
A varégok a 9-10. században uralták a Balti-tengert Bizánccal, a volgai bolgár, a kazár és az arab álammal összekötő kereskedelmet. A hagyományos baltikumi és szláv kereskedelmi cikkeket, a prémet, szőrmét, az állatbőrt, a mézet és a viaszt, a borostyánkövet és főként a rabszolgákat szállították délre, onnan szöveteket, keleti luxuscikkeket, fegyvereket és nemesfémet hoztak vissza északra. Az orosz folyókon folytatott skandináv tevékenység két fő központja tehát északon Novgorod, délebbre pedig Kijev volt. Az utóbbiba a varégok úgy jutottak, hogy Novgorodtól délre hajóztak a Lovaty folyón, majd hajóikat két rövid összekötő szárazföldi szakaszon átcipelték, mégpedig oly módon, hogy az árukkal megrakott csónakokat rönkökre rakták, menet közben a hátsó rönköket mindig előre vitték a járművek orra alá. Ezzel a rendkívül fáradságos módszerrel értek el a Dnyeper felső folyásához, majd azon leereszkedve Kijevhez, a Dnyeper a Fekete-tengerbe torkollik, ahonnan már könnyű elvitorlázni a legfőbb célhoz, Bizánchoz. A varégok Bizáncnál nagyobb települést valószínűleg még sosem láttak. Bizonyos, hogy az északról érkezőkre erősen hatottak a város hatalmas, védelemül szolgáló kőfalai, nagyszerű katedrálisai és templomai, egzotikus bazárjai, kivilágított utcái, de mindenekelőtt a fényes bizánci udvar. A vikingek Bizáncot egyszerűen „nagyvárosnak” nevezték. Sok oka volt annak, hogy Bizánc ennyire vonzotta a varégokat. Az első és a legfontosabb az volt, hogy a kereskedelem és a belőle fakadó gazdagság legfontosabb támaszpontjának tartották. A városba csakúgy áradtak a javak a mediterrán világ keleti feléből, Észak-Afrikából és Ázsia nagy térségeiből is. A vikingek itt szerezték be a selymet és hímzéseket, trópusi gyümölcsöket és borokat, fűszereket és finoman megmunkált ékszereket. E kereskedelemre bőséges bizonyítékok vannak Skandináviában és mindenütt a viking világban (még Angliában is fedeztek fel bizánci textíliákat). A birodalom más lehetőségeket is kínált azoknak a harcosoknak, akik az orosz folyókon vezető úton odáig hajóztak, eveztek, illetve cipelték a hajókat. A bizánci hadseregnek állandó utánpótlásra volt szüksége, a bizánciak korán felismerték, hogy a vikingek jó harcosok és a 10. század végére a császár személyi testőrsége már csupa skandináv harcosból állt, akiket ezüsttel és privilégiumokkal vásároltak meg. A varégok legalább két alaklommal harcoltak a birodalom ellen is, amikor a kijevi hadihajók a késő viking korban megtámadták Bizáncot. Így azután a dél felé hajózó viking konvojok egyszerre voltak kereskedelmi flotta és hadihajóraj, a két szerep együtt járt és az egyes flották esetén lehetetlen volt megjósolni, hogy melyik percben válnak a kereskedők harcosokká.
Miközben a varégok egy része Sztaraja Ladogából kiindulva délre tartott, és behatolva Oroszországba elérte a Fekete-tengert, másik részük egyenesen kelet felé haladva eljutott a bolgár törzsek és a nomád kazárok földjére és végül elérte az arábiai sivatagot és Bagdadot, az Abbászida-kalifátus székhelyét. Ezek az utazók a Ladoga-tavat elhagyva a Volga felső folyására tértek rá, áthaladtak Bjeloozero, Jaroszlavl, Vlagyimir és Murom településeken, melyek mindegyikében fennmaradtak skandináv műtárgyak. A Volga nagy kanyarulatot vesz a bolgárok fővárosánál, Bulgarnál, délnek fordul, a Kaszpi-tenger felé. Itt volt a Selyemútnak nevezett szárazföldi kereskedelmi útvonal nyugati vége, amely Szamarkandon és Taskenten át Kínába vezetett, s itt működött az a nagy piac, amely a bolgár törzsek fennhatósága alatt fejlődött ki. Tudjuk, hogy a skandináv kereskedőknek találkozniuk kellett a Selyemúton járó karavánokkal, mert kínai selymet birkai sírokban, Közép-Svédországban is találtak. Ezek a leletek annak mérlegelésére késztetnek, hogy talán a skandinávok maguk is végigmentek a karaván egész útján, és eljutottak a kínai udvarba, vagy az indiai szubkontinensre. Bulgarban volt az első piac, ahol a skandinávok az arab világ óriási tömegű ezüstkészletével szembesültek. A kiterjedt ezüstkereskedelem időszakában az Abbászida-kalifátus sok követet küldött diplomáciai és kereskedelmi céllal az északi országokba, hogy kereskedelmi egyezményeket kössenek, és új piacokat cserkésszenek be. Ezek az iszlám követek gyakran igen nagy tudású, tanult férfiak voltak, és útjukról részletes feljegyzéseket hagytak ránk, ilyen útibeszámolónak tekinthető forrásunk, Ahmed Ibn Fadlan munkája is.

Forrás: Szabó Ernő - Történelem mindenkinek