Bejegyzések
Mezopotámia közel van a Ráktérítőhöz (azaz a sivatagi övhöz). Az egyik oldalán a forró Zagrosz hegység, a másik oldalán a Szír-sivatag felhúzódik az Eufrátesz felső folyása közeléb
e. Ha ránézünk a csapadéktérképre, láthatjuk, hogy a nyári és az éves csapadékmennyiség is a legalsó kategóriában van (
Irakról 100 évvel ezelőtti források így írnak: Irak el Arabi területe nagyjából megfelel az ókori Babilonnak és Kháldeának. Az itt lévő kb. 100 nomád törzs tagjai nagy nyomorúságban élnek.
Azonban nem szorulunk rá, hogy a térség ókori eltartóképességét e két tényből (a maiból és a 100 évvel ezelőttiből) extrapolációval állapítsuk meg. Ugyanis Hamurábi babilóniai király idejében (i. e. 2000), mint ismeretes, igen gyakran volt „hét szűk esztendő”, s nemcsak egyszerűen szegénység, hanem üres magtárak és alig volt mit enni! (Ebből az is következik, hogy a Hamurábi korabeli és a 100 évvel ezelőtti éghajlat semmiben vagy csak igen kevéssé különbözött.) A szomszédos perzsiai területen más a helyzet, ugyanis a Zagrosz belső oldala csapadékosabb és oldalán foltokban erdős részek vannak, legelőkkel váltakozva. Az Elburz és a Kopet-Dag még erdősebb. Sok helyen megterem a búza, rizs, árpa, gyapot, dohány, juta, szőlő, déligyümölcsök. Földjében ércek (réz, mangán, vas – egész hegyláncok vannak vasércben dús telérekkel átszőve [1], ezüst, arany, króm, ólom, cink), feketeszén, gipsz, kősó található. Nem véletlen, hogy a médek, a perzsák nagy hódítók voltak.
*
Mégis, miért tartották Babilont tündérkertnek? A sumérek idejében egy északról jött nép – akik a sumérek ősei voltak – korábbi tapasztalataik alapján öntözéses kultúrát alakítottak ki. Ennek jellemzője a kertgazdálkodás volt. Valóságos kis oázisokat, tündérkerteket alakítottak ki és nagyszerűen gazdálkodtak. Éltek az ott meglévő más adottságokkal is. Ez vonzotta a hódítókat, ezért az – mind a pusztítás, mind a rablás révén – mindig elég hamar lehanyatlott. Ugyanis, öntözéssel ennek fenntartása igen kemény, kitartó munkát és szigorúságot követelt. Ilyen módon csak kis művelt területek jöhettek létre, alacsony lélekszámú népességgel. S ezt a rendkívüli körülmények, háború gyorsan megtörték. Kellő számú népesség és fémek hiánya miatt a terület védelme, hadsereg fenntartása mindig nagy nehézségekbe ütközött. Azaz a völgy megtartó- és eltartóképessége kicsi és törékeny volt. Nem véletlen a mezopotámiai völgy termékeny részének arab neve „Sziget” (el-Dzsezíre). Tehát a környező országok sivatagi és félsivatagi területeihez képest volt az SZIGET és a környező népek számára a sivataghoz képest volt TÜNDÉRKERT és valóságos csoda! Ez az oka nagy hírének! A tündérkert elnevezés igen találó. A sumérek kultúrája tünékeny volt, mint egy tündér és kicsi, mint egy kert. Mezopotámia szomszédságában egy kissé terméketlenebb területen élő és ezért kis létszámú asszírok hódításainak is inkább a híre, hírhedtsége (kegyetlensége) volt nagy, és nem a terjedelme, nagysága.
Ellenben, nézzük meg a legrégibb, legnagyobb és elfelejtett, elhallgatott folyam menti (sőt folyamok menti) kultúrát, a Szkítát, amely a Fekete-tenger nyugati partjától (a Duna-torkolattól) a Volgáig terjedt (sőt a szarmatákkal való egyesülésükkel még azon is messze túl), s melynek területe sokszorosa a mezopotámiainak:
1) Szkítia éves csapadékossága 500–1000 mm. (A Fekete-tenger melletti – átlagosan
2) Folyamok, folyók és azok mellékfolyóinak egész serege (észak-déli irányban) sűrűn szabdalja. Nézzük meg Ukrajna és Dél-Oroszország európai részének nagyított részletes térképét:
Nyugatról keletre haladva: Prut, majd hét kisebb folyó, Dnyeszter és hat mellékfolyója, Bug, Dnyeper és hét mellékfolyója, majd nyolc kisebb folyó, Donyec és tizenegy mellékfolyója, Don és tizenegy mellékfolyója, Volga és mellékfolyói. Több mint hatvan folyó! Azaz kiválóak voltak az öntözési lehetőségei! (L. az alábbi térképet!)
3) Talaja, a csernozjom, csernozem (fekete föld) a világ legjobb minőségű talaja. Ez
A térképen az is érzékelhető, hogy gyakorlatilag a valódi sztyeppén, azaz a Volgától keletre és az Uráltól délre ritkulnak a folyók. Ezen a térképen is láthatjuk szürkével árnyaltan a kelet-európai hátságokat és az Urál hegységet. A világos rózsaszín területek a síkságok és folyóvölgyek.
4) Nyári középhőmérséklete (20–25 Celsius-fok) hasonló Magyarországéhoz, ugyanabban a hősávban van.
(A mezopotámiai völgyé ennél kettővel fentebbi, legmelegebb osztályban 30 fok felett van.)
5) Ásványok előfordulása tekintetében egyik legdúsabb a világon, mind a mennyisége, mind a sokfélesége tekintetében. Réz, ón (e kettőből készül a bronz), kőszén, barnaszén (a Donyec-medencében több helyen külszíni fejtéssel is; azaz az ókori szkíták is igen könynyen megtalálhatták), vasérc (még a Krím-félszigeten és a Kaukázusban is), cink, mangán, ólom, higany, kősó, agyag, grafit, kaolin, foszfát stb. A fa mint nyersanyag is bőségesen rendelkezésre állt a csapadékosabb északi felén (lombhullató erdők), melynek erdőssége Közép-Európa erdősségével volt megegyező. Szkítia északi részétől kezdődően terült el a tajga végtelen fenyőerdeivel. (Ennek fáit is könnyen leúsztathatták folyóikon.) A tajga a 45–50. szélességi fok között kezdődött, de még szkíta területen.
6) A terület hegyvidéki része, a Kaukázus is olyan csodálatosan termékeny, hogy a szőlőt az északi oldalán is termesztik, a déli oldalán pedig vadon terem!
*
Itt sokszorta inkább elsokasodhattak, és el is sokasodtak a népek. Csak két adalék, ezt alátámasztandó: A harcias Dareiosz i. e. 515-ben csaknem egymilliós sereggel támadta meg a szkítákat, de súlyos vereséget szenvedett. Nos, akkor legalább 1–1,5 milliós seregük volt a szkítáknak, ugyanis más országrészeiket sem hagyhatták teljesen védelem nélkül. (Ilyen nagy kiterjedésű síkvidéket sokkal nehezebb védeni, mint a vár jellegű hegyeket.) Ez a hadsereglétszám 50-60 milliós népségre enged következtetni. Bendegúz – Atilla és Buda apja – idejében (V. század első évtizedei) a hun birodalom olyan óriási volt, hogy a Kaspi-tengertől a Rajnáig, az Al-Dunától a Balti-tengerig terjedt. Azaz Európának legalább a kétharmad részét magában foglalta. Ennek fenntartásához még nagyobb haderő kellett és még nagyobb hátországi létszám. Tehát az i. e. 515-től Atilláig terjedő ezer évben létszámuk még nőtt is.
A vándorlások innen indultak ki! S nem Kis-Ázsiából (
Régi sumér források szerint őseik északról érkeztek. Ugyanezt mondják az ókori kínaiak és az ókori görögök is. (S a kínaiaktól északra is hunok éltek, az Amur-Szelenga vidékén, már i. e. 1200-nál is régebb óta.) Ezen északról dél felé irányuló vándorlások az utolsó jégkorszak közeledtével mehettek végbe. A sumérek északi ősei nagy valószínűséggel valamely szkíta nép volt. Ezt igazolja a nyelvi rokonság (a sumér írást a magyar segítségével fejtették meg), ezt igazolja a szkíta-hun-magyar és sumér díszítőmotívumok azonossága, és erre utal, hogy a szkíták több déli területükön öntözéses gazdálkodást folytattak. (A XIX. századi történettudomány megállapításai szerint a sumérek urál-altaji származású nép volt.)
A görög mítoszok emberfeletti tulajdonságú népekről, a hiperboreuszokról (az északi hegyeken túli népekről) beszélnek. Nyilvánvaló, hogy a hellének e népek gazdagságát, természeti adottságait és tárgyait, eszközeiket csodálták. Sok ókori történetíró szerint a szkíták a világ legrégibb népei.
Csak néhány példa a torz történelemszemléletre és hamisításokra. Legnagyobb hamisítás ezek közül, hogy a Kárpátoktól a Csendes-óceánig minden népet pásztor, nomád népnek nyilvánítanak. Holott teljesen fátlan füves terület csak Közép-Ázsiában (a
A térképről leolvashatjuk, hogy ma a Kárpátoktól az Urálig a 60. szélességi foknál kezdődik az összefüggő tajga. Alatta pedig, az 50. és 60. szélességi kör között kisebb-nagyobb foltokban is tajgamaradványokat láthatunk. Tehát az ókorban a tajga a 45–50. szélességi kör között kezdődött. Azaz szkíta területen belül. Ettől délre a Fekete-tengerig pedig három nagyjából egyforma szélességű növénytakarósáv volt. Az első a lombhullató erdők sávja, alatta a második vegyes (lombhullató erdő és mező), ez alatt pedig a harmadik, a mezős sáv. (Az erdőkből mára kevés maradt.) Mivel a vegyes és a mezős sáv talaja a világon létező legjobb talaj, ezért bizonyos, hogy még ennek is nagyobb részén földművelés folyt és nem legeltetés. Pontosabban – a nálunk is kialakult szokás szerint – a földművesek állatot is tartottak, amelyhez a szántóföldön kívül hagytak legelőt is. Tehát félrevezető a „sztyepp” terminológia, helyénvalóbb a mező; melynek egy része szántóföld, más része legelő. Még Észak-Kazahsztánban is, a szibériai csernozjomos mezőkön is – a legeltetéses állattartás mellett – kiterjedt szántóművelés volt.
Ez a térkép teljesen megfelel az éves csapadéktérképnek (Világatlasz, Ázsia, 101. o.): A leghalványabb kékkel jelölt – tehát legkisebb éves csapadékú hely Közép-Ázsia. A másik hasonló nagyságú ilyen folt teljes egészében Mongóliára és Nyugat-Kínára esik. Azaz a teljesen fátlan rétek, legelők erre a két területre terjednek ki.
*
Hol lehet füves puszta az Uráltól a Csendes-óceánig ilyen magas hegyekben? Tien-san (
Az Uráltól keletre, a Kazah-hátságtól északra fekvő Szibériai alföld nagy részét a tajga borítja, déli részén pedig szántóföldek találhatók. Kazahsztán-képeket nézegetve láthatjuk, hogy ebben az országban még kanyonok is vannak.
A tajga még ma is összefüggő, egészen a Csendes-óceánig. A tajgás területek éves csapadékosságát nézve, az Urálig 500–1000 mm, az Urálon túl 250–500 mm. Ma a tajga az európai részen (az Urálig)
A legtöbb hiba a felületes, sztereotip gondolkodásmódból ered és a természettől, a valóságtól való elrugaszkodásból, továbbá a túlspecializálódott és gyakran csőlátású mai gondolkodás visszavetítéséből. S azon szándékból, hogy mindenáron kisebbíteni a régi korok embereinek, népeinek érdemeit. Azért nem nevezem meg az alábbi idézetek forrását, mert ezek majdnem mindenhol előforduló hamis sztereotípiák:
„Az ázsiai és kelet-európai tágas mezőkön, fátlan pusztaságokon élő nomád lovas népek is Mezopotámia felé tekintettek. Más módon, mint az ottaniak vagy az irániak, de ők is a sumérek tanítványai, örökösei lettek. Ezeken a füves tájakon kevés a csapadék, s ez nem kedvez a földművelésnek. Az öntözésre alkalmas nagy folyók is ritkák.”
S miből készítették az íjaikat, házaikat, eszközeiket, szekereiket? A kelet-európai és szibériai „tágas mezők” kétharmada sűrű fenyőerdőkkel benőtt és állatokban rendkívül gazdag tajga! A csapadékot, a földművelést, meg a „ritka folyókat” már tudjuk. (A sztereotípia: Oroszország? Szibéria? Ergo: pusztaság, sztyepp.) Vajon honnan volt Árpád vezérnek tigrisbőrös kacagánya?
Egy másik gépiesség: Pásztorkodás? Tehát, vándorlás! A nyájterelés képének gépies, túlzó kiterjesztése. Aki ismeri a mezőség, a falu régi életét, vagy régi még nem torzult leírását, az tudja, hogy a pásztor mindennap máshova hajtja ki állatait és egy hét múlva ugyanoda, ahova egy héttel ezelőtt! A fű egy hét alatt a kiváló talajú, dél-ukrajnai és dél-oroszországi mezőkön legalább 10 cm-t nő! A nomád állattenyésztés sohasem azt jelentette, hogy egyoldalúan, sterilen specializálódtak az állattenyésztésre, s vándorolva csak húst ettek, hanem azt, hogy egyszerűbb volt a karámban tartott állataikat kihajtani a legelőre, mintsem a legelő növényeit behozni a karámba, a kordába. Tehát, már a kezdet kezdetén a növényfogyasztás volt az elsődleges, és a legújabb kutatások szerint a vadászok étrendje is 70–80%-ban növényi volt. Növényevés mellett volt húsevés is és nem fordítva. Tehát egyszerre szüretelés-vadászás és növénytermesztés-állattenyésztés. A növény volt az egyszerűbb ügy, az nem szalad el, helyben marad. Tehát az ember is kénytelen helyben maradni és nem rombolja le lakóhelyét és cipelgeti egyre sokasodó eszközeit és szerszámait. A szerszámokat jó sokáig s jól megőrizték (tehát nem dobták el), mert azok előállítása akkor még nehezebb, fáradságosabb volt.
De még a pásztor is helyben marad! Ugyanis, egyrészt ő is részesedik a közösség (a falu) által termesztett növényekből, cserében az ő termékeiért. Tehát kötődik a földműves közösséghez, másrészt az állattenyésztés is egyre eszközigényesebb. A pásztornak sem célszerű felszedni a karám oszlopait, korlátait és a hátán vagy a lova hátán odébb vinni eszközeivel, edényeivel stb. együtt, vagy vesződséges munkával fákat kivágva újakat faragni. Sőt, a pásztorok (a juhpásztorokat kivéve) javarészt a falu háziállatait legeltették. Tehát kötődtek a faluhoz, s maguk is a falusiak közül valók voltak. A kerék, egész pontosan a szekér kialakulásáig az ember csak ritkán vándorolt, inkább csak szűkebb környezetében portyázott.
A kereket pedig olyan helyeken – egymástól függetlenül – csinálták meg, ahol sokat foglalkoztak fával, ahol a kivágott és legallyazott fatörzs gurulását, gördülését megfigyelhették és előbb görgőként használták. S nem mentek el a sumérekhez „eltanulni” azt! Az emberiség különböző helyeken egymástól függetlenül, sőt egymásról nem is tudva, ugyanazokra és hasonló dolgokra rájött. (Elég, ha csak az íjra gondolunk, amelyet egyaránt használtak az ázsiaiak, az afrikai törzsek, az amerikai indiánok.)
„Nagy keletjük lett a rezet meg az ónt érceikből kiolvasztó fémmíveseknek meg a bronzot formába öntő és készre kalapáló bronzkovácsoknak. Voltak ezek között, akik templomok, paloták műhelyeiben dolgoztak, de többségük talán vándoréletet folytatott, kisebb-nagyobb csoportokban, olykor egész vándorfalucskákat alkotva. Mások meg az ércek bányászatának lettek hasonló szakemberei, állandó munkásai.”
Vándor falucska? Vándor kovácsok? Vándor bányászok? Azt hiszem, nem kíván kommentárt!
„Az érceket többnyire még a fejtések közelében kohókba rakták, kiolvasztották. Aztán népes karavánok keltek útra a nyers fémekkel. Állat- és emberháton szállítottak mindent. A szekereket jól ismerték ugyan, de szállításra még nem használták: nemigen voltak hozzávaló utak.”
Hát akkor mi másra? Inkább a hátukon vitték a bronzot és a vasat? A csatatereket is előre le kellett döngölni és az odavezető utakat megépíteni? Mivel vitték az enni-inni valót, a nyílfelhőkhöz való muníciót, a tartalék fegyverzeteket és egyéb eszközöket, szerszámokat?
I) Aztán ott újra megolvasztották, és készre kalapálták stb., s a készterméket meg visszaszállították? Dupla út, dupla öröm?
II) Hát persze! El kellett oda (Mezopotámiába) vinni, egyrészt azért mert, ott ilyen ércek nincsenek, másrészt azért, mert csak ott értettek hozzá! Csakhogy, ha ott, a mezopotámiai völgyben nem teremnek ércek, akkor a mezopotámiaiak honnan tanulták meg, tapasztalták ki a fémekkel való bánásmódot? Azonkívül sem ércek, sem nyersbronz, nyersvas (tehát nagy terheknek) nagy távolságú szállításának semmi nyoma és semmilyen realitása nincs az akkori módokon! A karavánok főleg kis súlyú és értékesebb terményeket és késztermékeket szállítottak.
III) Az utolsó mondat tipikus íróasztal melletti szemlélet. Aki járt vagy élt falun, az láthatta, hogy a szekérhez nem kell út. Az vidáman elmegy mezőn, szántóföldön, erdőben. Sőt, száraz időben még jobb is vele mezőn menni, mert nem rázza ki az ember lelkét, puhán halad. Esős időben persze keményre taposott csapáson, azaz földutakon célszerű vele menni, mert az kevésbé ázik fel, ezért nem süllyed bele a kerék. A régi mezei és erdei utak éppen úgy alakultak ki, hogy sokszor és sokan mentek ugyanarra, így a kerék, a lovak patái és az ember lába taposta keményre. Olyan keményre, hogy még a füvek, növények sem nőttek ki ott. Ilyen földutak még ma is vannak minden falu környékén és az erdőkben is. Gyalogos taposta földutat még városokban is láthatunk ma is bármely parkban. Azaz a régi időkben nemcsak lovasok, de szekerek számára sem kellett utakat építeni! A szekér éppen hogy sivatagban és hegyvidéken, különösen sziklás hegyeken nem használható vagy csak alig. Megint a térképre nézve láthatjuk, hogy Szkítia túlnyomórészt síkság, dombság és hátság, míg Mezopotámiát sivatagok és nagy hegyek és elég sziklás hegyek zárják közre. Továbbá igen sok a mocsár is. Homokban és mocsárban elsüllyed a szekér kereke lehetetlenné téve a vontatást. S egyik sem döngölődik keményre a gyakori használattól. Tehát, a „szállításra nem használták a szekeret” pontosan Mezopotámiára igaz! Ott (éppen a sivatag és a nagy hegyek miatt is) karavánokat, szamarat, tevét használtak! Vagyis Mezopotámiában sokkal kevésbé volt meg a motiváció a szekér kitalálására és folyamatos továbbfejlesztésére, mint Szkítiában! Továbbá, sokkal kevésbé volt meg a hozzávaló nyersanyag, sőt nyersanyagok! Uruk városának mítosza is bizonyítja, hogy még egyetlen fa is milyen nagy értéknek számított és milyen nagy becsben tartották. (Még őrizték is éjszaka.) S milyen gyakran kiszáradt! Ha ismerték és mégsem használták a szekeret, ez pontosan azt jelenti, hogy nem ők találták fel! Azaz, mások hoztak vagy csináltak nekik, de az sem a süppedős sivatagos, mocsaras vidéken (nézzük meg Irak térképét), sem a hegyeken nem vált be és nem is válhatott be. (Hegyekben régen csak kétkerekű szekeret használtak, főleg fa szállítására, vontatására. Ugyanis a fák másik vége lelóg a földre, és súrlódásával meggátolja, hogy lecsússzon, vagy elszabaduljon a szekér. Sziklásabb, meredekebb hegyen még ez sem segít. Meg jóval kevesebb a szállítanivaló is, hisz sziklás hegyen nem nagyon nő fa!) A Találmányok enciklopédiája szerint a szkíták a szekeret 4000 évvel ezelőtt ismerték. A könyv szerint az első szekeret i. e. 3500 körül Mezopotámiában találták fel. A bizonyíték, amire állításukat alapozzák: Uruk városában i. e. 3500 körül készített agyagtáblán kerékre szerelt szán képírásos jele látható. A szán éppen hogy Szkítia felé mutat, hiszen ott bizony télen esett a hó. Mezopotámiában pedig soha sem volt szükség szánra, hiszen a 30–35 szélességi fok között helyezkedik el, azaz egy magasságban Észak-Afrikával. (A jégkorszak pedig ennél 12–13 ezer évvel régebben történt.) Mivel a szekeret valójában Szkítiában találták fel, így biztos, hogy i. e. 3500-nál régebben. Hiszen bizonyos időnek el kellett telnie, mire a szekér híre vagy maga a szekér eljutott Mezopotámiába. Következésképpen, az emberiség a szekeret kb. hatezer éve ismeri. Addigra már háziasította a vontatásához szükséges bivalyt, marhát, lovat is.
„Akárcsak Mezopotámiában, itt a nomádok között is szép számmal dolgoztak kovácsok, fémművesek, ötvösök, szíjgyártók, fazekasok, takácsok, ácsok, bognárok. Többnyire rabszolgasorsban éltek, de megbecsülték őket. Tudományuk Mezopotámiából származott, onnan származtak ők maguk is. Így aztán a munkáikon látható díszítések szintén az ottani díszítések szerint készültek.”
Két legyet egy csapásra! Egyrészt „megvilágítja”, hogy miért egyeznek meg a szkíta-hun-magyar és a mezopotámiai művészeti és díszítőmotívumok. Másrészt válasz arra az esetre, ha nem elég hihető, hogy a hegy ment Mohamedhez, azaz az ércek Mezopotámiába! Akkor Mohamed ment Szkítiába?! A kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan marad! Honnan voltak a mezopotámiaiaknak kovácsaik, fémműveseik, ötvöseik, ha nem voltak érceik, fémeik? Honnan voltak ácsaik, bognárjaik ha nem volt fájuk? Azaz, hogyan tanulták meg, tapasztalták ki a fémekkel és a fával való bánásmódot? A sivatagközeli területek fő jellemzője a fátlanság. A mezopotámiai völgyet kísérő hegyeken (különösen a völgy felőli oldalon) csak a fű terem meg. Ráadásul a nyers fémek kovácsolásához, formába öntéséhez, izzításához ill. megolvasztásához is fa vagy szén szükséges! Méghozzá elég sok. Kizárt dolog, hogy a rendelkezésükre álló kevés fát eltüzelték volna! Az meg teljeséggel hihetetlen, hogy a nyers ércek mellett még fát vagy a szenet is szamárháton vitték volna Mezopotámiába! (Mint láttuk szén sem található ott.)
Kérdéseinkre a válasz roppant egyszerű! Míves dolgaikat a „nomádok” ők maguk készítették! S azok a bizonyos karavánok Északról és Keletről a csodás díszítésű termékeket szállítottak – többek között – Mezopotámiába, déli fűszerekért, déli gyümölcsökért, gyapjú- és pamutkelmékért, dohányért és más kis súlyú, de értékes termékekért cserébe. Mellesleg, mindenhol olyan anyagokat használtak (és használnak ma is) a leggyakrabban, amelyek kéznél voltak! Szkítiában: ahol sok fa volt ott faházat építettek, ahol kevesebb, ott agyagból, szárított vagy égetett agyagtéglából. Mongóliában és a füves közép-ázsiai tájakon állatbőrből csináltak házat (jurtát).
Már csak egy kérdés marad hátra, hogy építményben, agyagtárgyakban, foszló maradványokban miért a mezopotámiai leletek maradtak inkább meg. A választ ismét a térképre nézve és a víz fizikájának ismeretében kapjuk meg. A mezopotámiai völgy januári középhőmérséklete +10–15 Celsius-fok, és az éghajlat száraz. Szkítia januárja átlag mínusz 5, mínusz 10 fok közötti, és az éghajlat csapadékosabb. A szkíta agyagtáblák, téglafalak, piramisok (kurgánok) szétfagytak, elmállottak, s a faházak elkorhadtak A jég tágulása sziklahegyeket mállaszt. A faeszközök és rovásemlékek úgyszintén. Bár lehet, hogy alaposabban, kiterjedtebben és főleg (éppen ezért) mélyebb rétegekben kéne kutatni Ukrajnában és Dél-Oroszországban. Megmaradtak viszont a fémedények, ötvöstárgyak! (Lásd, a szenzációs „Szkíták kincse” kiállítást Amerikában!) A vastárgyakat is megette az idő (évezredek) vasfoga.
A szkíták már i. e. 5000–4000 között, azaz 6–7000 évvel ezelőtt olvasztottak vasat. (Magnetit ércből (Fe3O4) i. e. 4000 körül olvasztottak vasat Egyiptomban is.) Az ókori görögök szerint is a szkíták a vasolvasztás feltalálói. Ez több forrásból is kiderül. Itt elég, ha csak egy ókori íróra, Aiszkhüloszra hivatkozunk. Ő maga írja drámája – a Leláncolt Prométheusz – helyszínének megjelöléséül: „Történik Szkítiában, hegyes vidéken.” Ez valószínűleg a Krím-hegység vagy az Azovi-Donyec-hátság vagy a Kaukázus lehetett, lévén ezen hegyekben található vasérc, méghozzá igen nagy mennyiségben. Mint azt a hellénektől tudjuk, a Prométheusz által istenektől ellopott tűz segítségével olvasztott vasat az ember. Mellesleg Szkítia területén a vasércen kívül olyan irdatlan mennyiségű szén van, hogy az összefüggő szénmező nagysága akkora, mint a
*
Idekívánkozik egy másik torz, természettől elrugaszkodott alapállás, amellyel sajnos a történelemoktatásban is lépten-nyomon – szinte népbutító jelleggel – felbukkan. Egy iskolai történelemkönyvből:
„A vadászat, halászat, gyűjtögetés a legkézenfekvőbb gazdálkodási mód: elvenni a környezetből, ami használható, megehető. Ez csak olyan társadalmakban lehetséges, ahol kevés ember jut nagy területre, máskülönben a természet »kifogyna«. Ezek a népek tehát, bár látszólag a természet viszonzatlan »megrablásából« élnek, mégis vigyáznak a környezetükre: nem károsítják meg túlságosan, mert belőle élnek.”
A terményszedés gazdálkodás? Elvenni? Kifogyna? Viszonzatlan megrablás? Károsítják? Itt is kiviláglik a mai torz gondolkodás visszavetítése és a folyton megújuló természet ismeretének felületessége! Nyilvánvaló, hogy a növények felkínálják leveleiket, virágaikat, gyümölcseiket – méghozzá csábító, színes, illatos küllemben – az állatoknak (méheknek, bogaraknak, madaraknak, négylábúaknak stb.), az létüket és szaporodásukat teszi lehetővé. A magokat, leveleket, szárakat, gyökereket az állatok és az ember is széthurcolja, így a növények számára is lehetővé válik a szaporodás, a terjedés (fajfenntartás). Továbbá a növényi részek – mind elszáradt növényi hulladékként, mind az állatok által trágyaként és elpusztult állatok formájában is – humusszá, talajjá válnak, ami létfontosságú a növények számára (létfenntartás). Lényegében a növények is közösségi lények, hiszen nemcsak fajtársaiknak és más növényfajoknak szolgálnak, hanem gyümölcsükkel és testükkel az állatoknak is, az embernek is. Cserében az állatok is szolgálatokat tesznek a növényeknek (beporzás, a magok széthurcolása, trágyázás, humusz előállítás stb.).
Tehát nem elvétel, nem rablás, nem viszonzatlan, nem károsítás. S nem fogy ki, hiszen a növények évről évre megújulnak és teremnek. Továbbá növények és az állatok szaporodnak is. Ha még tekintjük a háziasítást is, láthatjuk, hogy az őskor és az ókor embere kímélte, és nem rabolta a természetet. Még a XIX. században is a földműves nem pazarolt, mindent felhasznált, és ösztönösen (s tudatosan is) megvalósította a természeti teljes körforgást. A viszonzatlan megrablás, károsítás és természeti egyensúly megbontása leginkább a XX. századra jellemző. Nyilvánvaló, hogy az ősember, miként az állatok is, kezdetben olyan helyen éltek, ahol minden évszakban volt valamilyen eledel. Vándorolni is csak igen szűk környezetben szokott, az évszakok váltakozásának megfelelően, s pl. a tavasz elején visszatért oda, ahol tavasszal szokott tartózkodni, ahol tavasszal termett számára valamilyen eleség.
Ugyanígy beszűkült gondolkodásmód az, amely az ember kialakulását mindig egy adott helyre – hol Európára, hol Ázsiára, hol Ausztráliára, legújabban meg Afrikára – próbálja testálni és szűkíteni. Az élet kialakulása sem egy helyen történt. A Föld – éghajlatra nézve – mindig is lényegében körszimmetrikus volt, azaz övek, övezetek mentén hasonló volt az éghajlat. S hasonló körülmények között hasonló lények alakultak ki. A lények mindig egy adott hely adottságaihoz alkalmazkodva alakultak ki, így más helyeken nem lettek volna képesek fennmaradni. Hasonló lényeket ma is hasonló éghajlati és természeti körülmények között találunk. Csak egy példa: a krokodilfajták (a gangeszi gaviál, az észak-amerikai aligátor, a dél-amerikai kajmán, a nílusi krokodil, az ausztrál fekete krokodil) sem hagyták el természetes környezetüket, hogy számukra idegen, kedvezőtlen területek ezer és ezer kilométerein átvándorolva egy hasonló helyre jussanak, azaz egyik sem származott a másiktól. De még az őseik sem, hiszen azokra is fennálltak ugyanezen nehézségek! (Mellesleg, a mai sivatagosodáshoz alkalmazkodni próbáló krokodilok sem képesek elvándorolni számukra megfelelő környékre, még Afrikán belül sem!) Nyilvánvaló, hogy a környezeti feltételek nem egyeztek meg hajszálpontosan, így nem véletlen, hogy a különböző helyeken kifejlődő krokodilfajták sem egyformák. De ez majdnem minden szárazföldi állatról is elmondható. A különböző helyeken él? emberek is ugyanezért nem teljesen egyformák! Mivel az ember a természetből, az állatvilágból nőtt ki, rá különösen a kezdet kezdetén ugyanez érvényes! Sarkítva és leegyszerűsítve: az eszkimó nem vándorolt el Afrikába, az afrikai sem Szibériába. A tengeri halász nem ment fel a hegyekbe birkát legeltetni, a hegyipásztor meg a tengerhez halásznak. Tehát nem az eszkimóból lettek a sötét bőrű afrikaiak és megfordítva, afrikaiból nem lett eszkimó vagy szibériai. Igen valószínű, hogy az ember minden kontinensen egymástól függetlenül, nagyjából hasonló időszakban alakult ki. Némely kontinensen több helyen is.
(E nézet a szerző véleménye. A modern genetikai kutatások épp ellenkező eredményre vezettek, utóbbiak szerint az egész emberiség Kelet-Afrikából származik. Mi olvasóinkra bízzuk a döntést. – A szerk.)
A föld éghajlatváltozásaira is inkább a lassú változás, a folytonosság, azaz az elég tartós állandóság volt jellemző. Ugrásszerű változások csak ritkán történtek.
Megjegyzések:
[1] Némely történelemkönyv „termékeny félhold” alatt a Földközi-tenger keleti partja és a Zagrosz hegység között elterülő Kis-Ázsia déli részét érintő, öblével dél felé néző területet érti. Azonban figyelembe véve, hogy a tengerparti termékenyebb sáv igen keskeny és észak-déli irányú, így a terület inkább hasonlít egy hasra esett 7-es számjegyhez, mint félholdhoz. A hasra esett 7-es szára Mezopotámia, feje a tengerparti sáv, öble pedig a Szír-sivatag. Ráadásul északi csücske, a
A térség éves csapadéktérképe:
[2] Ahogy ott termettek jó fémművesek, ahol sok jó fém terem, és jó faművesek, fafaragók, ahol sok jó fa terem, ugyanúgy ott termett sok jó földműves, ahol sok jó föld volt, s hozzá megfelelő éghajlat. Következésképpen, földműves tudásukat az érkezők („honfoglalóink”) nem a szlávoktól vették át. Éppen fordítva! A szlávok vették át a több ezer év alatt kialakult földműves tudást a szkítáktól és utódnépeiktől. (Esetleg a szláv népek is lényegében utódnépek. Ebben az esetben pedig a szkítáktól mint őseiktől örökölték. Apáról fiúra.) Akik pedig már eleve itt voltak (az őstelepesek) azok meg itt tapasztalták ki. Így „szláv szavaink” valójában a saját szavaink, amelyek a szlávba (is) bekerültek. Mellesleg a magyar szókincsben két nép nyelve rejtőzik. Az egyik az érkezetteké, a másik pedig azoké, akik mindig is itt voltak. (Gondoljunk csak a sok kettős elnevezésre: lúd-liba, réce-kacsa, disznó-sertés, birka-juh, bacsa-juhász stb. Egyébként gondos kutatással szenzációsan sok szónak megtalálhatjuk a párját!) Kérdés, melyik kié?
[3] A szlávokkal való rokonságunknak számos jele van. Már az érkezés (honfoglalás) előtt is megvédtük a szlávokat a germánok ellen. Lehet, hogy ennek emléke a lengyelek magyarok iránti szeretete. Ez akkor is sokat nyomhatott a latban, amikor könnyedén elfogadták némely fejedelmünket saját uralkodójuknak. A szlovákokat még a XX. század elején is „tót atyafiaknak” neveztük. Azaz, velünk egy apától születettnek. A horvát Zrínyiek, Frangepánok és sokan mások vállvetve harcoltak mellettünk a török ellen, de még a Habsburg ellen is. Csak a XIX. századra sikerült a Habsburgoknak ellenünk hangolni őket. A legfőbb érv azonban az, hogy soha semelyik szláv nép nem akart kiválni a Magyar Királyságból, azaz nem voltak felkelések, szabadságharcok önállóságuk kivívására! Ez éppen annak a jele, hogy atyafinak tartották magukat és mi is annak őket! Ez annak a maradványa, lenyomata lehet, hogy a szkítákhoz és a hunokhoz is több nép önként csatlakozott és velük, körülöttük élt. Teljesen úgy tűnik, mintha a környező szláv népek körénk telepedtek volna. Pontosabban őseik, a hun származék avarok köré. Akik nekünk is egyik ősünk. Akiket a görögök abaroi néven illettek. S akik két törzsből állottak, egy uár (ugor, ugár) nevű és egy khun (hun) nevű törzsből álltak. Innen az uárhun, várhun, varchonita elnevezések. S maradtak itt hunok (pl. hun-bolgárok) Atilla népeiből is. Azaz még valahol bennük élt az ősi múlt. Ezért vallja számos közép-európai nép ősének a hunokat és Atillát is. Csak hát ezt szép lassan elfelejtettük és a szlávok is elfelejtették. Amiben nagy szerepe volt annak, hogy a Habsburgok folyamatosan igyekeztek elfeledtetni. Ezzel összecseng még az is, hogy a megtalált hun nevek és szavak szlávos kinézetűek.
[4] Adalékok a hamis sztyeppsztereotípiához
Idézet egy botanikai írásból:
„Közép- és Kelet-Ázsia hegyei (Tien-san, Altaj, Szaján, stb.) sok csodálatos, nálunk csak kertekből ismert növényfaj őshazájának tekinthetők. A rebarbara, a bőrlevél, a nagy virágú árvácskák e hegyvidékek természetes növénytakarójának ékességei. Növényvilágára jellemzőek mind a tajgaöv általános fajai, mind pedig a hegység, illetve a szűkebb környék endemizmusai, melyek egyedülállóvá, a hegység sajátjává teszik a flórát. A hegyvonulat, amely az igazi tajgaöv legdélibb nyúlványa, a hegyvidéki területekre jellemző övezetességű. A vegetációt a nagy kiterjedésű szibériai hegyi tajgaerdők – szibériai cirbolyafenyvesek – uralják. A domináns erdőalkotó a szibériai cirbolya (Pinus sibirica), de egyéb fafajok elegyedése is jellemző. Előfordul a szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica), a szibériai luc (Picea obovata), a hazánkban is jól ismert erdei fenyő (Pinus sylvestris).”
A hamis földrajzi sztereotípia tévképzetek sokaságát kelti. Idézet a Wikipédiából: „Az eurázsiai sztyeppe a Kárpát-medence és a Csendes-óceán partján levő hegyvidék között terül el. (?!) Ökológiai szempontból jellemző biomot, életközösséget alkot (mérsékelt övi füves puszta). (?!) Történelmi és civilizációs szempontból az eurázsiai sztyeppvidék fogalmába értik a vele északról szomszédos erdő- és tundravidékeket, illetve a déli félsivatagos, sivatagos területet vagy annak egy részét is... (?!)
Mint a civilizáció közvetítője, az eurázsiai sztyeppe szerepe túlbecsülhetetlen. Óriási sík terület azonos szélességi fokon… (?!)”
Egyfelől a Kárpát-medencétől kezdődik a Kárpátok, ami nyilván nem sztyeppe. A Kárpátok után
A Wikipédia-idézetben jelölt terület mind biológia, mind etnikai szempontból igen eltérő területekből áll. Mivel a környezet meghatározza az ott élő népek életmódját, így ezek civilizációs és történelmi szempontból is teljesen eltérő területek. Sztyeppnek tekintése csak a hamis pásztor-nomád történelmi sztereotípiát hivatott „alátámasztani”. A tajgát (a fenyőerdőségeket) füves pusztának tekinteni pedig a vicc kategóriájába tartozik.
Ezt már annyira besulykolták a köztudatba, hogy számtalan helyen lehet látni írásokat a Csendes-óceán partjáig terjedő síkságról és pusztaságról.
A Szkíta-kiállításon volt egy nagy Eurázsia-térkép, ahol a Kárpátoktól a Csendes-óceán partjáig egy összefüggő, majdnem fél Szibéria szélességű sávban jelölték a „sztyeppét”! Ráadásul homoksárga színnel! Valamirevaló térképen ez a sivatag színe. Ezt feketével kellett volna jelölni, mivel a Kárpátoktól az Altajig ebben a sávban a világ legjobb minőségű talaja, a csernozjom (fekete föld) fekszik.
Forrás: Dr. Arató István - KAPU
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése