Sylvester Lajos (Sepsiszentgyörgy): Keresztkötések

Egy magyarhoni pedagógus Háromszéken

Csürhés István az idén harmadjára vett részt a csernátoni falunapokon, és 2005 óta ismerkedik a vendéglátó községgel, illetve Székelyfölddel és Erdéllyel, mert ezek az utazások alkalmat kínálnak arra, hogy egyik-másik székelyföldi tájegység történelmével és kulturális értékeivel ismerkedjenek. Zágon, Csomakőrös, Dálnok, Bálványos is látogatásaik színtere, Csíksomlyó is, de a tavaly feledhetetlen élményt nyújtott Gyimesbükk, a történelmi Magyarország legkeletibb vasúti őrházában berendezett múzeum megtekintése. Ilyenkor a magyar múlttal, a történelmi emlékhelyekkel, irodalmi és művészeti értékekkel kerülnek kapcsolatba.

Csürhés István pedagógus. Hozzák magukkal Erdélybe az iskolás gyermekeket is, és amíg Csernátonban a Haszmann Pál Múzeum parkjában táboroznak, legalább tíz-tizenöt helységbe látogatnak el. Nemcsak a falunapokon vesznek részt. Augusztus végén egy autóbusznyi érdeklődővel érkeznek az idén is.

Csernátontól a Békés megyei Kaszaper 530 kilométerre található, s a kommunizmus negyvenéves uralmának hatása azzal is lemérhető, hogy a magyar– román határ közelségében lévő település lakosainak többsége az első erdélyi útja során azon csodálkozik, hogy ekkora távolságra is magyarul beszélnek. Negyven esztendő alatt kimosták az emberek agyából a magyarságtudatot – mondja. Ezt helyreigazítandó járják Erdélyt.

– A pedagógusok számára az oktatásban Erdély egy kincsesbánya. A földrajz, történelem tanításában megkerülhetetlen. Itt élő magyar jelképrendszerrel találkoznak, ezt a művészettörténettel összekapcsolva lehet bemutatni. Megszállottsággal kell ezt művelni, és céljuk az, hogy minél több embert hozzanak el erre a vidékre. Székelyföld a magyarságismeret tárháza. Ezt meg kell ismerni, és ha egy negyvenfős idelátogató csoportból ezt öt vagy tíz tovább csinálja, az is szép eredmény.

A csíksomlyói búcsúra is gyerekkel jövünk. A gyimesbükki vasúti őrház is egy jelképpé vált. Nagyszüleim székely csángók voltak, az első világháború után a Kárpátokon túli Csügésről kerültek a maradék Magyarországra. Előbb 1919-ben Arad környékére, majd a húszas évek elején áttelepedtek Kaszapérre. Innen, a Csügésekből eredeztethető a Csürhés nevünk is. A csürhe szónak negatív jelentése is van, de a hadi beosztásban rangot jelentett. Egyik székely emberrel beszélgettünk erről Árkoson, néprajzi dolgokkal is foglalkozik, s ő mondta, hogy a csürhés katonai beosztást is jelentett.

Közbevetem, hogy a pásztorkodással is kapcsolatos a név, amivel beszélgető partnerem egyet is ért, sőt megtoldja, hogy a csürhés a disznókondára vigyáz. A magyar névadás a szakmához köti a személyneveket. A hajdú szavunk is a hajtó kifejezésből származtatható. Hatalmas gulyákat tereltek Nyugat-Európa nagyvárosainak piacaira.

Vendégünket Kaszaper néveredetéről kérdezem, mert a településnévben az archaikus kaszap (mészáros) szavunkat sejtem, amely ma már csak a kaszabol igénkben él. Kiigazít, mert dokumentumokkal bizonyítható, hogy a Hunyadiak korában a Kasza család vette birtokba területet, a mai „per” utótagban a német berg szó rejtőzik, amely előbb berek alakban honosodott meg, majd Kasza plusz per formában élt tovább. A névmagyarázat után érdekes településtörténeti kitérőt hallgathatok végig.

Tanulságokat tartogató Kaszaper

– Az ’50-es években a kaszaperiek „elfoglalták” Pusztaszőlőst – Tótkomlóshoz tartozott 1957-ig –, valamikori nagybirtok volt 500 telepessel. 1957-től átcsatolták Kaszaperhez. Az ottani 500 munkahely a 19. század végén és a Horthy-korszakban óriási dolog volt. A Wertheim-birtokon ennyi cseléd dolgozott. Olyan mintabirtok volt, mint Mezőhegyes. A Horthy-rendszerben öt év alatt annyit kerestek, hogy Kaszaperen olyan házakat tudtak vásárolni, amelyek ma is állnak. A „bűnös” Horthy-rendszerben, ahogy a kommunisták mondják, ilyen életkörülmények voltak. Ezt hasonlítsuk össze – folytatja –, hogy egy mostani fiatal házaspár hol vesz öt év alatt egy házat? Pusztaszőlősön 1880-ban csináltak egy szélmalmot. Fúrtak melléje egy 300 méter mélységű kutat. Nálunk a víz gáztartalma elég magas most is. Pár éve gázkitörés is volt. 1901-ben leválasztották a vízről a gáztartalmat. Amikor nem volt szél, akkor az ivóvízből kivett gázzal ellátták a kastélyt és a melléképületeket. Pusztaszőlősön 1901-ben gázvilágítás volt!

A szívó gázmotor most Ópusztaszeren van kiállítva.

Megvolt tehát a szélmalom, ha nem volt szél, akkor a szívó gázmotorral leválasztott gázt használták el, Bulgáriából bolgárkertészeket hoztak, s a kiemelt vizet a kertészetben használták. Az egyik bolgárkertésznek a dédunokája most is Kaszaperen lakik. A kertészet ellátta Tótkomlóst, Orosházát primőr áruval. És a következő hasznosítása a kútból nyert víznek a halastavak voltak. A jó minőségű agyag lelőhelyből téglát vetettek. Ebből építkeztek. A halastavakat az agyaglelő helyeken alakították ki. Sok bivalyt tartottak. A bivalyok szeretnek fürdeni. Halastó, kenderáztató, bolgárkertészet, szélmalom... Ez a komplex hasznosítás! 1901-ben! Aztán bejöttek az oroszok – benne van az Internacionáléban, hogy a „múltat végképp eltörülni” –, s ezután felszámoltak mindent. Minden építészeti értéket. Feltúrtak minden értéket, mint a barom. Óriási gazdasági kárt csináltak. Gazdaságtörténeti és művészettörténeti kárt okoztak. Egy-két épület maradt meg.

Hogy mentsük, ami menthető, népszavazást kezdeményeztünk Kaszaperen. A tótkomlósi polgármester a kastélyt is le akarta bontatni Pusztaszőlősön. Ez egy művészettörténeti emlék. A pusztaszőlősiek csatlakoztak Kaszaperhez. Értékeket mentettünk meg, munkahelyeket teremtettünk.

Mindezt azért emelem ki, mert minálunk a „feltúrtak minden értéket mint a barmok” állapot ma is újratermelődik. Kaszaperi vendégeink csak a szépet, a hasznosat, az értékeket látják. De ott vannak például Maksa és Eresztevény között, ahogyan megyünk fel az Óriáspince-tetőre, az agyaggödrök. Feltúrt, elvadult táj. A téglavető gödrök helyén halastavakat lehetne kialakítani. Ugyanez a helyzet Nagyborosnyó és Kisborosnyó között. Ezeknek a területeknek a hasznosítására jó példáink is vannak. Ezeket nem egy esetben be is mutattuk. Kilyén alatt Nagy Tamásék alakítottak ki a sóderbányákból halas tófűzért. Illyefalva térségében is mintaszerű halastavak vize csillog az egykor teljesen degradált sóderbányák helyén.

Pusztaszőlősön most is hatalmas gáztározó van. Most adták el az EON cégnek.

A pusztaszőlősi kastélyban szociális otthon működik 25 fős személyzettel. A mellette lévő régi postaépületből három szociális bérlakást alakítottunk ki – kerekíti le Csürhés István a tanulságos történetet. Ezek az átalakítások példaértékűek olyan vonatkozásban is, hogy a lakosságot arra késztetik, a saját ingatlanját hozza rendbe.

Tanulságos történeteket említek, mert számunkra lélekmelegítő lehet, amint történeti és kulturális értékeinket a messziről érkezők csodálják és megbecsülik, magyarságtudatukat erősítendő járják Székelyföldet, de nem vesszük észre, hogy településeink, különösen Alsó-Háromszéken elképesztő arcukat is elénk tárják, a pusztuló épített örökséget, a düledező kerítéseket, a gyomos kerteket, a lepusztult területeket.

Mindez nem csak a tulajdonosra vet rossz fényt, hanem mindannyiunkra. Mi, akik gyakran kísérjük végig megyénken vendégeinket, szégyenkezve és megdöbbenve fordítjuk el a fejünket a pusztulás látványáról, a mindent felvevő szemétről és a környezetkárosításról nem is szólva.

***

A magyar nyomkeresés könyve

Beder Tibor Apadó fájdalom című munkája elé

E könyv szerzője földrajzos és geológusi alapozású férfiú, utazó, gyalogló alkat, aki hol az apostolok lován, hol valamiféle járművel bebarangolta fél vagy egész Európát, Kis-Ázsia hatalmas térségeit, és könyvekben, publicisztikai írásokban, élőbeszéddel tovább adott értekezésekben nagy bőséggel hintette szét a históriai és kortársi magyar nyomkeresésben szerzett tapasztalatait.

Ez a könyv mintegy összegezése nagy ívű utazásainak, amelyeket nemcsak földrajzi értelemben tett meg, hanem a történelmi, szépirodalmi tudományok, a népi hagyomány, a képzelet térségeiben vándorolva is. Beásta magát a magyar és más népek őstörténetébe, históriájába, szívébe-lelkébe.

Az Apadó fájdalomban már az első mondatban meghökkent: „...decretum Ugros eliminandos esse...”, azaz „...elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak...” 907-ben adatik ki az egyesült európai, német vezetésű haderő részéről. Az Árpád honfoglaló seregei ellen induló, többszörös létszámbéli fölényű százezres haderőt a nyugati világ számára ismeretlen harcmodorú magyar sereg legyőzi és a pannóniai honszerzést területileg a mondák Óperenciájáig, azaz az Enns folyóig terjeszti ki.

Ez a metafora a továbbiakban behálózza a szerzőnk könyvét a honfoglalást megelőző, a történelmi, azaz a Szent István-i Magyarország megteremtésétől a székelyföldi autonómia megteremtésének igenléséig.

Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi. Erdély esetében mára ez a térség főleg Székelyföldön – és a magyar határ menti övezetben – mutat fel kompakt, 80 százalékban magyar tömeget. Ez képezi magyar szempontból azt a magot, amely az erdélyi magyarság belső anyaországa, erős szellemi és kulturális vára. Ezért tartatik folyamatos nyelvi, kulturális, szellemi és fizikai ostrom alatt. A szerző ezért állít mércét, jelöl ki feladatsorokat, hogy ezt a több európai államnál nagyobb térséget szívünkhöz nőtt szokásrendszerével, történelmi múltjával együtt megtartsuk és megvédjük.

A történelmi és földrajzi barangolások során a tanulságos példák sokaságával mutatja be, járja körbe azt a eróziós mállást, amely a magyar etnikum felől nézvést lemarja a székelyföldi „magról” a peremrészeket. Székelyföldet olyan értelemben is „körüljárja”, hogy szól a Barcasági-medence népességéről és ezek históriájáról, eljut egészen Törcsvár és Fogarasföld vidékéig, északon a Beszterce környéki Szászföldig, szól az egykori Aranyosszék székelyeiről, s ezt a földrajzi kort a moldvai csángókkal zárja, akik a magyarok közül ma is leginkább ki vannak téve a történelmi szélverésnek.

A történelemi tanulságok kiszálazása közben nagy empátiával szól – már csak a családi kötelékek ürügyén is – az örmény–magyar kapcsolatokról és etnikumközi összeszövődésekről, a szászság–magyarság kettős kötődésű és szakítópróbás históriájáról, majd az etnikum majdnem teljes eltűnéséről, az új, hagymakupolás honfoglalás térnyeréséről... A könyv legmarkánsabb vonulata a románság hol brutális, hol alattomos, rafinált előretörése. Ebben a folyamatban hangot ad a magyar „bűnöknek”, ostorozza az országot veszejtő Károlyi Mihály-féle vonulatot, a bolsevista uralom pótolhatatlan és visszafordíthatatlan kártevéseit, majd a kommunizmus kelet-európai tombolását.

A szerző a magyarság és a székelység türk származásának elkötelezettje, az ótörök rokonságtól az oszmán-török kapcsolatokig terjedő széles pászma megrajzolója. A török–magyar, török– székely kapcsolatokról személyi kötődései, tájékozottsága okán is bőven szól, ebben a könyvében nem kerüli meg a török-örmény konfrontációt sem.

Az Apadó fájdalom széles körű történelmi forrásanyagra támaszkodó mű. Hiányzó és hézagosan vagy rosszul megírt történelemkönyveink kiegészítője, olyan olvasmány, mely a magyar méltóság és önazonosság építésében aligha lesz nélkülözhető. E munka az autonóm gondolkodásnak és magának az autonómiának is egyik talpköve.

Forrás: kapu.cc Illusztráció: Sylvester Lajos (Sepsiszentgyörgy) arcképe