„Kálvin tér! Az ajtók csukódnak” – már indulna, de visszapillantó tükrébe jobbról egy rohanó férfi úszik be. Az első ajtó kinyílik, a furcsa utasjelölt tétovázik. „Jöjjön már végre, vagy ne nyomogassa azt a rohadt gombot!” – ordítja dühében. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, a férfi lassan beszáll, egy könyvet szorongat kezében, olyan közel van, hogy a vezető puszta szórakozásból kibetűzi a címet: Városi Biblia.
Fedele egyszínű, vörös.
Nehezen döcögnek fel a hegyre. „Végállomás! További kellemes hetet kívánok.”
A férfi utolsóként száll ki. Megvárja, míg a jármű megfordul. A könyvet betegeskedő apjának szánta születésnapjára. Az igazat megvallva, múlt hét hétfőn volt ötvennyolc éve, hogy megszületett apa, csak a hirtelen rájuk zúduló lakásfelújítás elfeledtette vele a nevezetes dátumot. Így ma reggel – igaz, kicsit megkésve – a Múzeum körúti antikváriumban vásárolta meg neki ezt a könyvet. Apa úgyis szereti az ilyen jellegű irodalmat.
A kapucsengő nem felel. A bérház előtt nagy robajjal hajt el egy mentőautó. Kulccsal kénytelen nyitni. Az előszoba mintha máshogy fogadná, mint eddig. A másfél szobás lakás egy végsőkig visszafojtott lélegzet.
Ledobja magát a kanapéra. Minden összekuszálódott. A közeli kórházban lehet, biztos csak egy múló rosszullét. De az ajándék! Elfelejtette. Pont az övét! És az embernek olyan rosszul tud esni, ha elfelejtik. Lehet, hogy rosszabb a helyzet, különben nem vitték volna be. Utánamenni. Taxit!
Képtelen megmozdulni. Ül, a valóságot már alig észlelő tudatába szorulva. Sírni sincs ereje, mozdulni sem, kiabálni sem, gondolkodni sem, látni sem, csak ül a kétszemélyes díványon. Keze önkéntelenül a könyvbe kapaszkodik (mintha apa kezét szorongatná). Maga elé tartja és kinyitja.
Ismeretlen szerző. Vékonyka, jó fogású, füzetszerű kis könyv. Továbblapozza, találomra üt fel oldalakat:
„[…] Amikor Jeruzsálemben volt Húsvét ünnepén, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodajeleit, amelyeket művelt. De Jézus nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, s mert nem szorult rá, hogy valaki tanúságot tegyen az emberről; jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben. […]
Két nap múlva eltávozott onnan Galileába. Jézus saját maga tanúsította, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában. Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt Kafarnaumban. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az tegnap éjjel önkezével próbált véget vetni életének. Jézus azt mondta neki: »Menj, a fiad él!« Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment. […] Ezek után Jézus fölment Jeruzsálembe. Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, amelyet héberül Betezdának neveznek, és öt oszlopcsarnoka van. Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, bénák sokasága. Ezek a szerencsétlen, kivetett emberek nem azért jártak ide, mert remélték a gyógyulást, hanem mert úgy gondolták, több hasonló sorsú ember jobban érzi magát együtt, mint a látszólag segíteni akaró, de valójában őket teherként hordozó családtagok között.
Volt ott egy ember, aki már ötvennyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: »Akarsz-e meggyógyulni?« A beteg azt felelte: »Uram, még ha meggyógyulhatnék, se akarnék már. Kérdezted volna harminc évvel ezelőtt.« Jézus azt mondta neki: »Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!« Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. […]
Miután beesteledett, tanítványai lementek a partra. Egyszerre elnyomta őket az álom. Mindannyian ugyanazt az álmot látták: bárkában utaztak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!« Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak. […]
Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és Élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, ám tudta azt is, hogy tanítványai közül senki sem fogja őt elárulni. […]
Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol sokan köréje sereglettek. Leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek ellenére vadul megkövezték az asszonyt. Egy óra múlva a farizeusok elmentek, s ő egyedül maradt az asszonnyal. Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?« Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!« […]
Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: »Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus azt felelte: »Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.« Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!« Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. Ezért a szomszédok és akik azelőtt látták őt, mint koldust, azt kérdezték: »Nem ő az, aki itt ült és koldult?« Egyesek azt mondták: »Ő az.« Mások így szóltak: »Nem, csak hasonlít rá.« Ő azonban kijelentette: »Én vagyok az.« Erre megkérdezték tőle: »Hogyan nyíltak meg a szemeid?« Azt felelte: »Sarat csináltam, megkentem a szemeimet, és elmentem a Síloe tavához megmosakodni. És újra látok.« Ekkor elvitték a farizeusokhoz ezt az embert. Azok meghallgatták, majd ezt mondták: »Nem Istentől való ember ez! Hiszen hogyan cselekedhet egy bűnös ember ilyen csodajeleket?« […]
Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« Erre a tanítványok megfogták egymás kezét, összekapaszkodtak, és Jézust körbeállva imádkoztak. Jézus mélyen a szemükbe nézett, színek ezernyi változatát látta bennük. […]
Pilátus erre megkérdezte: »Tehát király vagy te?« Jézus azt felelte: »Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.« Pilátus erre így szólt: »Mi az igazság?« Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: »Én semmi vétket sem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Bennetek most gyűlölet van, megvezettek titeket. Ezért a vádlottat kérdezem sorsáról: téged engedjelek szabadon, vagy inkább a rabló Barabást?« »Barabást!« – felelte Jézus. […]
Akkor Pilátus elvezettette Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« És arcul verték őt. Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: »Feszítsd meg, feszítsd szét!«
[…]
Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »Názáreti Jézus, az Isten fia.« Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül is írva volt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése