Tbiliszi, a grúz metropolisz

Kelet-európai stílus Ázsiában: közel-keleti közlekedés, európai operaház a grúz metropoliszban

Tbiliszi: főváros a világ egyik törésvonalán

A tavaly augusztusi háború is rávilágított: Grúzia a világ egyik törésvonalán helyezkedik el. És ez nemcsak politikai, hanem földrajzi szempontból is igaz. Riport a két kontinens között lebegő Grúzia fővárosából, Tbilisziből.

Én már csak úgy vagyok vele, hogy az alapdolgokat jobb az elején tisztázni, mert ennek hiányában félreértések adódhatnak. Külföldre utazás előtt tanácsos az embernek tájékozódnia, hogy melyik kontinensen is található az a hely, ahová eljutni szándékozik. Minden elméleti alapvetés és szorgalmas utánajárás ellenére ezt az apróságnak éppen nem nevezhető kérdést nem sikerült teljes bizonyossággal tisztáznom kaukázusi utam előtt. Bántott is a dolog, lett belőle fejtörés és homlokráncolás a repülőgépen, a légikisasszony háromszor jött oda hozzám alkoholos italt kínálni, annyira látszódott rajtam a stressz.

Én ugyanis meg voltam győződve, hogy a Kaukázus országai már Ázsiához tartoznak, de aztán a Külügyminisztérium honlapján azt találtam, hogy grúziai és bakui nagykövetségünk az európai diplomáciai missziók fejezete alatt szerepel. A Bem téren maguk a külügyérek is megosztottak a kérdésben. Vannak, akik az Urál hegységtől nyugatra fekvőnek, ergo európainak tekintik a régiót, amire csak ráerősít, hogy Grúzia jelenlegi politikai vezetése NATO-tagságról és európai uniós csatlakozásról ábrándozik távlatokban. Mások viszont úgy gondolják, hogy ez már Ázsia, hiszen egy más földrajzi megközelítésben a Kaukázus a Boszporusz csatornától keletre található, azon túl pedig már nem Európa fekszik. Ezen a földrajzi tényen pedig az sem változtat, hogy Törökországgal uniós csatlakozási tárgyalások indultak 2005 októberében, és könnyen lehet, hogy egyszer tagságot nyer Ankara az Európai Unióban.

Egy kicsit azért a helyiek is meg vannak kavarodva. A Fekete-tengeren túli területekről Romániától Írországig következetesen mint Európáról beszélnek. Közben olyanokat írogatnak turistacsalogató prospektusokban, hogy a Kaukázus hegység csúcsai alkotják Európa legmagasabb pontját. Ezt olvasva a franciák egész biztosan felhördülnének, hiszen az európai földrajzkönyvekben mégiscsak a Mont Blanc van számon tartva e trón birtokosaként. Botrány még nem lett belőle, gondolom, a grúzoknak van annyi eszük, hogy nem a francia nagykövetségen házalnak ezekkel a brosúrákkal. Azt megfigyeltem viszont, hogy grúz szájból nemigen hallani az országot kategorikusan Ázsiába helyező definíciót vagy azt, hogy az itteni lakosok ázsiaiak lennének. Szóval, lebegnek ezek a jó népek valahol a két kontinens között.


Most akkor Európa vagy Ázsia? Templomteszt

Grúzia fővárosa európai megjelenésű, amihez nagyban hozzájárul, hogy az oroszok nem lőtték szét a tavaly augusztusi háborúban. De mit is értek az európai megjelenés szubjektív kritériumain? Például alig van jele annak, hogy a városban ezerötszáz éves történelme alatt keresztényeken kívül mások is éltek volna. A törökök és perzsák több évszázados jelenlétét figyelembe véve szembeötlő a mecsetek hiánya. A magyarázat: a sztálini direktívák végrehajtója, Lavrentyij Pavlovics Berija NKVD-főnök olyan alapos munkát végzett, hogy az ötvenes évekre egyetlen dzsámi maradt talpon az egész városban, és ezt a számot valahogy azóta sem sikerült növelni.

Templom viszont van bőven. Régi patinás és új monumentális is, mivel a rendszerváltás után itt is beindult a vallási reneszánsz, és a pravoszláv kereszténység nagyon fontos része a grúzok nemzeti identitásának. A tbiliszi templomokban nemcsak idős emberek ülnek és imádkoznak, hanem többnyire a fiatal nemzedék tagjai gyűlnek össze, és a misék közötti időben élénk diskurzust folytatnak. Gyakran lehet látni, ahogy nők és férfiak, fiatalok és öregek háromszor keresztet vetnek, amikor egy-egy templom mellett elhaladnak. Január 6-án, a pravoszláv szentestén, az éjféli misén nem lehetett beférni a város legnagyobb katedrálisába, még a bejáratánál is ezres tömeg nyomorgott gyertyával a kezében. Nagy többségében 35 éven aluliak.

Az emberek öltözködése is az európai divatot követi, illetve attól egy kicsit eltér, de más értelemben… hmm, talán egy kicsit konzervatívabb. Szóval maradjunk annyiban, hogy ellentétben Párizs, London vagy Brüsszel utcáival Tbilisziben nem látni burnuszos muzulmán férfiakat, lefátyolozott nőket, különböző afrikai népviseleteket sem, de vannak orosz fejkendős vidéki asszonyok, akik általában friss és szárított gyümölcsöt árulnak. A többi ember viszont úgy öltözködik, mint általában Budapesten vagy más volt szocialista országok városaiban szokás.

Ami viszont igazán európai jelleget kölcsönöz a városnak, az az operaház és annak repertoárja, A diótörő, a Lear király és A varázsfuvola. A színházi élet szintén nagyon aktív, a darabokat beharangozó plakátok szövegéből azonban csak a képeket tudtam dekódolni, mert a grúzok nem latin betűket használnak, és még csak nem is cirill betűs írást, hanem egy mindkettőtől teljesen elütő ábécét, amelyet még nem sikerült teljes mértékben elsajátítanom. A lélek és a szellem élvezetétől lefelé, a gyomor irányába haladva, azt tudom elmondani, hogy egész tűrhető franciás éttermek vannak Tbilisziben. Van McDonald’s is, de oda még nem tettem be a lábam, remélem, elnézik nekem.

Gondolom, hogy senkire nem hat a meglepetés erejével, hogy Tbiliszi városképében van egy igen erős posztszovjet beütés is. Az egyik szembetűnő jelenség a nálunk is jól ismert szocreál panelépületekből álló lakótelep, siralmasan lerobbant állapotban. A másik, ami felvillanyozza a szocialista nosztalgiára áhítozó szemeket, a nálunk már kihalóban lévő járművek, az 1500-as Lada, a Lada Niva vagy a Moszkvics gyakori felbukkanása az utakon.

Kocsiba ülve a kevésssé mesés Kelet

Az európai összbenyomásba bizonyos ázsiai elemek is vegyülnek. A közlekedés erősen a közel-keletire emlékeztet, de van olyan tapasztalt diplomata, aki szerint a bejrúti autósok a grúzokhoz képest németes fegyelemmel gurulnak négykerekű járműveiken. Én magam Kairóban figyeltem meg azt az ösztönös ellencselt a forgalmi dugókkal szemben, hogy a felfestett sávokhoz képest több sorban haladnak a járművek. Tbilisziben a hatóság által ideálisnak tartott három jelzésszerű forgalmi ösvényen négy, sőt van, amikor öt autó halad egymás mellett leplezetlen káoszban. Ha ideológiát akarnék gyártani hozzá, azt mondanám, ez egy spontán polgári engedetlenség tiltakozásul, hogy az állam nem biztosít megfelelő áteresztő képességű utakat a civilizáció nyomán ingázásra kényszerülő állampolgároknak.

A dologban csak az sántítana, hogy a sávok tiszteletben tartása Tbilisziben akkor sem divat, ha éppen alig néhány jármű kóvályog az utakon, mint például reggel nyolc órakor, amikor itt még csak lélekben készülnek a munkavégzésre. A grúzok ilyenkor is szeretnek a terelővonalon haladni, úgy látszik, ez biztonságérzetet ad nekik. A másik szélsőséges magatartás, amikor valaki irtózik a terelővonal átlépésétől, és az „én ebből a sávból ki nem lépek” alapra helyezkedve, sávon belül előz, jobbra leszorítva a másik autóst.

A grúz fővárosban azonban az igazi extrém sport a gyalogosközlekedés. Azt nem állítom, hogy a sofőrök szándékosan utaznak a gyalogosokra, de az elég világosan látszik, hogy néhány gondatlanságból elkövetett gázolást összeegyeztethetőnek tartanak a grúz népesedéspolitikai alapelvekkel. Ennélfogva még a közlekedési lámpával védett zebrára sem tanácsos csak úgy lelépni a zöld jelzésre, mert könnyen egy nyolc napon túl gyógyuló tévedésnek bizonyulhat. Saját szememmel láttam több alkalommal, hogy a zöld gyalogosjelzés kezdetétől számított öt-hat másodpercet követően még két-három gépkocsi körülbelül 30 km/órás sebességgel áthajtott a zebrán.

Az utcanevek változása itt is része volt a rendszerváltásnak. Az igazi fordulat Grúziában azonban csak a 2003 őszi „rózsás forradalom” után következett, amikor a volt szovjet külügyminiszter, Eduard Sevardanadze hatalmát a jelenlegi Szaakasvili elnök politikai csoportosulása döntötte meg. A névváltozások ezért még viszonylag új keletűek, és a helyiek sokszor Kutuzov, Peking és más elnevezések alatt ismerik azokat az utcákat, amelyek az új térképeken már egy-egy grúz hős nevét viselik.

Az oroszokhoz fűződő viszony egyébként is ellentmondásos. Grúzia kétszáz évig élt Moszkva uralma alatt, és egyike volt azoknak a ritka országoknak, amelyek maguk hívták be az orosz medvét. A cári csapatok bevonulását az érzékeny szláv nemzeti lelkület az Orosz Anyácska egyik nagy karitatív cselekedetének tekinti, és mindig példaként tálalja, hogy hát Moszkva soha nem hódított, hanem csak védelmezett meg felszabadított. Ugye ismerős?

A grúzok mentségére szóljon, hogy nekik tényleg nem sok választásuk volt az 1700-as évek végén: vagy a keresztény orosz igába hajtják a fejüket, vagy levágják a muzulmán perzsák. Grúzia látszólag elég jól beilleszkedett az orosz birodalomba, a grúz önkéntesek még segítettek is meghódítani a Kaukázus többi részét. Később a Szovjetunióban is feltalálták magukat, és egyrészt a grúzok elég tűrhető életszínvonalon éltek, másrészt olyan nagy érdemeket szerző személyiségeket adtak a rendszernek, mint Majakovszkij, a fentiekben már említett csekista vezető Berija vagy a külügyminiszter Sevardnadze és végül, de nem utolsósorban maga a generalisszimusz.

A látszólagos idill ellenére Grúzia az Orosz Birodalom 1917-es felbomlásakor is a függetlenség mellett döntött, és a Szovjetunióból is az elsők között vált ki. A szabadsághoz vezető utat eléggé keserű események szegélyezték. 1989. április 7-én a szovjet csapatok belelőttek Tbilisziben a tüntető tömegbe, húsz embert megöltek, és több tucatot megsebesítettek. Bosszúból a grúzok két évvel később, 1991-ben ezen az évfordulón deklarálták kiválásukat a Szovjetunióból, amely hivatalosan csak hónapokkal később, 1991 decemberében szűnt meg. Aztán az oroszok törlesztettek azzal, hogy külső segítséget adtak a Grúzián belüli centrifugális folyamatoknak.

Divat Putyint gyalázni a falakon

A szeparatista abházok és oszétok támogatása, illetve különösen a tavaly augusztusi ötnapos háború nyomán az egykori nagy pravoszláv testvér nem örvend nagy népszerűségnek, amiről számos jel árulkodik. Az egyik ilyen a rengeteg „Stop Russia!” és „Fuck off Putin!” felirat a városban. A másik, hogy elég sok olyan nyolcvanas évekbeli amerikai filmet játszanak a helyi tévécsatornák, például a Rambo 2-t és a Rocky 3-at, amelyek egészen biztosan nem tartoznak a mai moszkvai vezetés kedvencei közé. Oroszellenes érzelmeiknek a grúzok elég leplezetlenül hangot is adnak privát beszélgetésekben, odáig elmenve, hogy a legendás reagani „gonosz birodalma” jelzőt aggatják a mai putyini orosz állam nyakába. (Szerintem egy kicsit megártott már nekik az a sok nyolcvanas évekbeli amerikai film.)

Az ellentmondás ott húzódik, hogy mindezt folyékony orosz nyelven adják elő, miközben a háttérben az orosz szórakoztatóipar valamelyik jeles énekesnője, mondjuk Marta vagy Ruszlana adja elő produkcióját CD-ről vagy a tévében. A grúz borok címkéjén az angol nyelvű feliratok mellett egyenrangúak az orosz nyelvű leírások, annak ellenére, hogy a két ország között a kereskedelmi kapcsolatok már több mint két éve szünetelnek, amióta a grúzok néhány orosz katonatisztet kémkedés vádjával letartóztattak. A művészet azonban még áttör a határokon, a könyvesboltok polcain továbbra is jelen van a cirill betűs irodalom Puskintól Bulgakovig, az előbbinek szobra is van a városközpont közelében.

Az oroszok Grúziában nemcsak a spájzban, de egyenesen a konyhában is ott vannak. Számos orosz étel, mint a borscs nevű káposztaleves vagy a kartóska névre hallgató, krumplival töltött lepény mindennapi betevőnek számít a Kaukázuson innen is. A grúzok ezt a nagyvonalúságot megengedhetik maguknak, mert saját nemzeti eledeleik elég markáns karakterűek és finomak, hosszú távon nincs veszélye a moszkvai gasztronómiai dominanciának.

A kinkali az egyik grúz alapétel, olyan, mint egy nagyra nőtt, rózsa alakú ravioli, de a tésztában rejtőző darált hús ízesítése annyira eredeti, hogy az olasz változat tényleg csak unokatestvéri rokonságba sorolható. Kinkaliból bevág az ember tízet, aztán fél napig nem kér enni. Egy hórihorgas német azt mondta nekem, hogy sör mellé egyszer tizenhetet is benyelt. Erre fiatal helyi kísérőnk mosolyogva megjegyezte, hogy a grúz rekord száz kinkali elfogyasztása egy ültő helyben.

Tiszteletet parancsoló teljesítmény. Akárcsak az, ahogy a grúzok minden megpróbáltatás ellenére megőriztek egyfajta visszafogott büszkeséget és méltóságot. Kommunizmus ide, elvesztett háborúk és területek oda, a grúzok ebben nem találnak elegendő okot a krónikus önsajnálatra, depresszióra és morális válságra. Ritka kivételektől eltekintve a grúzok azt sem tartják erkölcsileg elfogadhatónak, hogy a hazájukba érkező külföldieket lépten-nyomon átvágják. Talán azért, mert a vendégszeretet Grúziában még integráns része a kulturális örökségnek, és nem kiüresedett közhely, amelyet unalomig ismételnek, miközben valódi jelentéséről már rég elfeledkeztek. A grúzok nagyon gyakran borral kínálják a küszöbüket átlépőt, de nem erőszakoskodnak rátöltésekkel, ha látják, hogy az illetőnek más dolga is van még.

Gyakran felszolgált helyi finomság a csurcskela, a zsinórra felfűzött dió, amelyet karamellizált szőlőmustba mártottak, és megszárítottak. A nagy, barna, répa alakú készítmény megjelenésével és ízével egyaránt rendhagyó, de borkorcsolyaként történő felszolgálása aztán végképp értelmetlenné tette előttem az emberi szokások és ízlések minősítgetését.

Úgy tartják: ez a bor szülőhazája

A grúzoknál a bor igen nagy becsben van, mivel úgy tartják, hogy a borkészítés fortélyát ezen a földön találták ki pár ezer évvel ezelőtt. A Fekete-tenger keleti partját kolonizáló ókori görögök kisinasként a helyiektől tanulták el a tudományt, és vitték el Hellász földjére. Az ilyen mitológiai távlatokba visszanyúló történeteket nehéz ellenőrizni, az viszont biztos, hogy az olcsó kannás bornak nincs piaca Grúziában még a hajléktalanok körében sem. Az ABC-ben a legolcsóbb üveg bor öt-hat lari, azaz alsó hangon hatszáz forint. Ilyenből van egy, a többi ezer és ötezer forint közötti árban mozog. Egy helyi gépkocsivezető mondta nekem, hogy ő inkább egyszer iszik bort egy hónapban, de akkor megadja a módját és az árát. Érdekes módon itt az édes bor az olcsóbb, és a szárazért kell mélyebbre nyúlni a zsebbe. Az egyik híres itteni bor a Saperavi, de nem szabad elfeledkezni a néhai Sztálin elvtárs kedvencéről, a Khvanchkaráról sem.

Grúziát nem valami olcsó fejlődő országnak kell elképzelni, bár az árak még egy kicsit a magyar átlag alatt vannak. A cigaretta olcsó, általában 200-250 forintnak megfelelő árban lehet hozzájutni a nyugati márkákhoz is. Az üzemanyag literenként 120-160 forintnyi összegért kapható. Ebből következően a taxi is olcsó, a legelvetemültebb taxis sem mer tíz larinál (1100 forint) többet kérni egy városon belüli fuvarért, pedig Tbiliszi egymilliós város, és gyakorta 20-25 percbe telik eljutni egyik részből a másikba akkor is, ha nincs dugó.

A szőlőt azonban itt is 400-600 forintos értékben adják kilónként, és az Olaszországból importált paradicsomszósz bizony itt még drágább, mint a budapesti élelmiszerboltokban. Domináns a Törökországból behozott élelmiszer, ez valamivel olcsóbb is, mint az EU-ból származó. De természetesen mindig a grúziai termelők készítménye a legelőnyösebb árfekvésű, itt nincs még szabad verseny, a vámok beállítják az árakat, tehát előnyben a hazai. De hiába egy-két lari a kenyér, húsz lari egy kiló sajt, vagy öt lari a telefon havi előfizetése, amikor egy tanári fizetés száz lari körül van, egy bolti eladó pedig napi tíz lariért 13 órát dolgozik.

Vidékre járnak vacsorázni
Nem mindenki szegény természetesen. Vadonatúj BMW dzsipek is száguldoznak az utakon, és a Rusztaveli út elit francia és olasz butikjaiban 200-300 eurós árban adnak luxusesernyőket. A fővárosi éttermekbe is a grúz felső tízezer és a külföldiek járnak, mivel 70-80 lari alatt nem jön ki egy szerényebb kétszemélyes vacsora sem. Ők fizetnek több száz eurót a Kaukázus síparadicsomaiban is egy éjszakáért a túlárazott hotelekben. A köznép csak egy napra jön, mert a síbérlet csak 25 lari, vacsorázni meg a fővárostól 20-30 kilométerre lévő éttermekbe járnak, mert azok annyira olcsók, hogy egy 80 laris számla összehozásához legalább egy tíztagú csapatnak kell kitennie magáért étel- és italfogyasztásban.

A legtipikusabb (kelet-)európai jelenséggel azonban egy taxisofőr kifakadása során szembesültem. Mivel már ismertük egymást korábbi fuvarok alkalmából, egyszer egy őszinteségi rohamában elmondta, hogy ő is ott volt a jelenlegi Szaakasvili elnök által 2003 novemberében összecsődített tömegben, amikor az utcáról megdöntötték Sevardnadze akkori elnök hatalmát. (Ez egy grúz specialitás, vannak választások is, de a nép jobban szereti utcai tüntetésekkel és fegyverropogtatással elűzni a megunt vezetőket.) „Azt ígérte Szaakasvili, ha megszabadulunk Sevardnadzétól, minden jóra fordul, úgy élünk majd, mint hal a vízben.” Kis szünet után vezetés közben a tenyerével elkezdte verni a homlokát.
„És én hülye, elhittem.”

szerző: Lutvo Kapetanovic - Zóna