Székelyhidi Zsolt: Ördöngős - könyv

Székelyhidi Zsolt 1973-ban született Debrecenben. Író, költő, zeneszerző, számítógépes grafikus, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője. Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade - Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, 2009). Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal. 1999-2004 között a Chautauqua zenekar alkotója. Cédéje: Of Your Eyes (Hipster Sound, Szolnok, 2003). 2005-től: soundZcapa és Sepoq zenekar, 2006-tól Schlafwagen. 2007-2008-ban a Parnasszus online szerkesztője. 2008-tól Susanna Laknerral közösen multimediális kísérleteket folytat. Munkájuk a II. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálén debütált. 2009-ben az Arnolfini Fesztiválon, az oregoni Fluxus Fesztiválon és a venezuelai vizuális költészeti biennálén szerepeltek. Részletek a könyvből Reggeli A reggeli lány illata a metrón a Moszkva tér és a Deák közt gyöngyvirág. Van olyan, hogy erre kelek. Ha jól belegondolok, sokszor az illatról szól a kelés, nem a fogmosásról, nem az öltözésről és a buszvárásról. Az illatról, ami a metróban fogad. A buszon még nem kelek fel rendesen, az 56-oson sem. A metró az először, amin ébredek, és persze a gyöngyvirág sincs mindennap ott. A reggeli lányok a metrón illatoznak, frissek, talán nemrég zuhanyoztak, lassan átlagossá hűlő testük párolgásában még a ph-semleges dove tusfürdő púderes illatanyaga kecsesen keveredik a parfümével. A metrón erre, a kipárolgásra, a finoman fülledt frissességre próbálok fókuszálni, irányba állítani az orromat, kiszúrni a nőt a nők közül... Nem a gyöngyvirágost, nem feltétlenül. A givenchyst, a versace bright crystalost, az acqua di giost armanitól, a chanel allure-ost vagy a woman illatút a bosstól - szaglászok. Rajtam is van két fújásnyi armani attitude, Berniék szerint a legfinomabb, úgyhogy van okom a fajfenntartásra. Persze nem nagyon látszik, épp baseball sapkában állok és olvasok, mármint lefelé nézek, a fenntartásom kizárólag a lábaknak szól. Amúgy is reggel van, most ébredtem. A lábak más történet, van, hogy a lábakra kelek, fenntartok, a topánkákra, a cipellőkre, a csizmákra télen, de jön már a tavasz, jön a kilátszás, a tartóztatás múlik a megállókkal együtt. Most a reggeli lányok illata jár a fejemben, az orromon át érkezik és meglep, mindig meglep, a könyv se köt le, felnézek, körbe, a deákon átszállok a dunaplaza felé. Újabb illat a lépcsőn, közelebb húzódok, amennyire lehet és nem stílustalan, mintha tartoznék, amennyit a lépcső enged, tartanék, amennyit és amerre a tömeg. A tömeg más történet, a tömeget utálom. A reggeli lányok délutánra elfogynak, eltűnik a legtöbb armani, givenchy, az enyém sem érződik már. Persze mindent újra fel lehet fújni, onnantól csakis a légmozgáson múlik. Zsigeri Nem teszem fel e kérdést, mit jelent vámpírnak lenni és mi végre, dans mon coeur plaintif es entrée, ha nem vesz senki keblére, és nem tehetsz senkinek kedvére. Csak véroltás a szívnek, amit teszel, ha szeretnél, életet veszel, ha véletlen eszel, kit teszel sírhantba, és ki sírhatna érted, ha a fájdalmat véled életélesztésnek? Jaj, vámpír egyetlenem, tudhatnád, hogy félek tőled, tartok, tőrt fogok, ha látlak, segítséget ordítok! Milyen barátságot, micsoda szerelmet kérhet az éj leplű lélektelen testszőrcsölő, amit én adni tudok? Mint a részeg az üveget, a játék a játékost, comme aux vermines la charogne, úgy dobnál kimerülten oda, a sötét verem lenne testem homorú árnyéka, vértelen arcom fedetlen, elfeledett, földeletlen, fedetlen! A félhalál férgekkel méreget. Vámpírnő, kérlek, ne okozd vesztem, ne vigyél sírba, ne tegyél fogaid közé, sírva elsorvadni ne hagyj engem, engedj! Nem akarom, hogy könnyed feltámadást ígérve foggal-körömmel átcsókold puha holttestemet az éjjelélők fénytelenségébe! Menj el! De mégse! Ne eressz! Féllek. Tudom, mi ez, mi lesz, te mit érzel, vérszemed hová forog, tudom jól, érzem, érezlek. Ahogy te értem, én érted érek. Ó, te nővámpír! Rendben hát, csináld akkor, a kedvedért, a kedvemért, a nedvekért, a lüktetni vágyó erekért! Most... A telivér halál kísért, ha rád és testedre gondolok, elbolondulok, kövér vörös cseppeket álmodok, ösztövér lelkem körös-körül körbefogod, a létezés kicsúszott, eltűnt belőlem, átváltozok. Milyen íz a számban, milyen lüktetés ez, mivé lett a nappal, milyen új éj éled? Érzed? Vérzek, sokkal több érzés kering bennem, mint vér és te is itt vagy, itt velem. De secourir ma lecheté. Mindenem az utolsó, elfúló, élő leheleté, s a tiéd. Piros halálom éji végtelen életedé. A fájdalom múlik, vámpírságom elkezdődő, örök alkalom, zsigeri szerelem hajadon nyakakon. Harmincegy Alkoholista vagyok, mert iszom, ha kedvem tartja. Drogos is vagyok, mert drogozom, ha a kedvem oda tart. Szerelmes vagyok, mert szerelmes vagyok, ha akarok. Kibe vagyok szerelmes, ha lehet, kérdeznéd, mert az nem úgy megy, hát oda kell valaki, aki, meg hogy jöjjön, az érzelmeid, haver! Kérdeznéd, az érzelmek? Érzelmes vagyok, ha a kedvem tartja, azt mondanám, úgy mondanám, érzek, amit és ahogy a kedvem, a kedvem átlibbent bizonyos szabályszerűségeken, áttol bizonyos helyzeteken és másokhoz odatart, lángoljak egy kicsit, égjek el, vagy legyek szobahideg, ablaküvegtelen tengerparti ház legyek, olyan legyek, érzékelteti velem az a kedv. Istenem! Ebben a bekezdésben ennyit akartam elmondani istenről. Óhajtani akartam és kértem istent? Vagy felszólítottam netán, hogy legyen valami? Kérdezed, hogy tehetek ilyet. Hogy istenezhetek meggyőződés nélkül, tapintatlanul, nemtörődöm módon hogy vehetem a számba bárkinek is a nevét. Ezt kérdezed. Harmincegy éves vagyok, mert a harsona úgy szól a Michael Nyman nótában, hogy az vagyok. Anda, akit nem ismersz, úgy mondja, mintha egy harmincegy éveshez beszélne, ezért annyi vagyok. Annyit ittam, hogy harmincegy lettem, és felhalmozódott bennem annyi káros anyag is, hogy ki merem jelenteni: annyi vagyok. Nekem annyi vagyok! Azt vettem észre, hogy kivirágzom, ha őrült vagyok. Gyönyörű őrült vagyok, istenem! Azt mondod, hülye vagyok, és pont ezzel mondod azt, ami az egésznek végleges értelmet ad. Ami felruház engem a Te gyönyöröddel, a Te hülyés mondatoddal, Nyman zongoraszólamaival és isten-felkiáltásokkal. A határok kitámasztása okozza napról napra a megismerés felett aratott, földtől rugaszkodott örömet, ami miatt minden akarat egyfajta szerelmet produkál a vörösvértestekben. Igen, ezt hívom szerelemnek, barátom. Életszerelemnek. Ezért vagyok gyönyörű, ezért élhetek majdnem teljes életet, majdnem mindenem meglehet, majdnem mindenem, meglehet.

Forrás: KÁFÉ